Végre ez a nap is véget ért, és ő hazaért, úgy éjfél körül. Az utóbbi időben ritkaságszámba ment ilyen hamar szabadulni tudott az igából, olyannyira, hogy nem is emlékezett rá, mikor fordult ez elő utoljára vele. Mindenesetre, ha ritka, annál örömtelibb esemény, és már az ajtóban megszabadult a lábát agyongyötrő cipőktől. Aztán a fürdőszoba felé vette az irányt, és megengedte a forró vizet, amely vastag sugárba ömlött a kádba.
Kiment a konyhába, és két szendvicset csinált magának, majd a nappaliba ment. Ruhájától útközben szabadult meg, míg végül csak a bugyi és a melltartó maradt rajta. Belevetette magát a legmélyebb fotelbe, és a tálcát a szendvicsekkel az ölébe tette.
Az volt a tapasztalata, hogy az olyan napok után, mint ez a mai volt, a fizikai ellazulás könnyebb, mint a szellemi. Mivel az agyunk válaszokat keres azokra a kérdésekre, amik felett napközben esetleg átsiklottunk, és halálra gyötör minket. Olyan, mint az a feleség, aki este kiforgatja férje ruháit, tárgyi bizonyítékok után kutatva, hogy a férfi megcsalja, és ha rátalál egyre, halálra gyötri őt a kérdéseivel.
Újra abban a hajnali házban járt. Tisztán emlékezett a körfolyosóra, minden apró részletre, még azokra az alakokra is, akik elhaladtak mellette, és ő mindig gondosan az arcukba nézett, de arra vigyázott, hogy ők ne tudják megjegyezni az arcát. Arra gondolt, hogy hátha a gyilkos is szembe jön vele. Azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy miféle gyilkost keres, sőt, azt se, hogyan került ide, csak annyit tudott bizonyosan, hogy ide kellett jönnie. Mintha hirtelen egy rég megbeszélt találka jutott volna az eszébe, amiről már egészen megfeledkezett. Tulajdonképpen, azt se tudta, hogy miféle találkáról van szó, és csak remélte, hogy nem késte még le.
Egyszercsak bepillantott az egyik lakás ablakán, és meghűlt ereiben a vér. Egy férfit és egy nőt látott a lakásban, akik szemmelláthatólag veszekedtek. A fiatal nő háttal állt az ablaknak, közelebb az ajtóhoz, míg a férfi épp most állt fel a zongorától, amin az imént még valamelyik Chopin polonézt játszotta, mivel a kottatartón annak a kottája volt. Fogalma sem volt, hogy miről vitatkozhattak, egyszer csak a fiatal nő egy heves mozdulattal ellökte a férfit, aki erre nem volt felkészülve, és hátratántorodott, és a zongorában kapaszkodott meg. Ekkor akadt kezébe az olló, ami ott volt a zongorán. Egy darabig idegenül nézte, mintha fogalma se volna, hogy mire való, végül olyan mozdulatot tett, mint aki egy láthatatlan szövetet vág ketté. A fiatal nő ezalatt se hallgatott el, és ahogy Lucia leolvasta a szájáról, sértéseket vágott a férfi fejéhez. Most a férfi felemelte a fejét. Felemelte az ollót a feje fölé, úgy tartva, mint valami kést, és lesújtott vele a fiatal nőre, aki csak későn vette észre a mozdulatot, és csak a karját kapta maga elé. A seb egyáltalán nem volt vészes, és a fiatal nő nem is vette komolyan. Mindössze egy lépést hátrált, és most olyan volt, mint a torreádor, aki a megvadult bikát hergeli. A nagy, tölgyfaasztal került közéjük, és akörül kergetőztek. Közben a fiatal nő egyfolytában pocskondiázta a férfit, úgyhogy Lucia szeretet volna rákiáltani, hogy hagyja már abba. Aztán bekövetkezett a tragédia, amitől végig tartott. A fiatal nő megbotlott, és esés közben beverte fejét a zongorába. Pár pillanatra elvesztette az eszméletét, és mikor újra kinyitotta, már a férfi hajolt föléje, és lesújtani készült. A nő felsikoltott, és védekezni próbált, de az olló lesújtott, és a vér fröccsent. Aztán, újból és újból. Olyan alapos volt, mint gyerekkorában a böllérek, akiket mindig félve nézett, ahogy néma eltökéltséggel trancsírozták szét a disznót. A férfi most őket idézte vissza, és ő is ugyanaz a tíz éves kislány volt, aki attól retteg, hogy egyszer azok a félelmetes kések majd őt fogják kibelezni. A férfi a szobában, ugyanazzal a szenvtelenséggel végezte a munkáját, és már a szúrásokat se számolta, olyan gépiesen sújtott le, újra és újra.
Aztán felpillantott, és a szemében ott lobogott az őrület lángja. Észrevette Luciát, aki ott állt dermedten, és őt figyelte. A tekintetük egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Lucia megborzongott, mert pont olyan érzése volt, mint a kígyónak, akit a kígyóbűvölő hipnotizál. Érezte, hogy megbénulnak a tagjai, miközben a felemelkedett, és elindult felé maga elé tartva a véres ollót, amelyről még csöpögött a vér. Lucia meg csak állt ott sóbálvánnyá merevedve. Szeretett volna menekülni, de a tagjai nem engedelmeskedtek az agyából érkező utasításoknak.
Időközben valami gonosz varázslat eltüntette közülük a falat, így a férfi már karnyújtásnyira megközelítette, mikor végre sikerült megmozdulnia, sarkon fordult, és futni kezdett. A férfi azonban ott loholt a sarkában, és ha pár centivel közelebb van, a hátába vágja a kést. Eszelős versenyfutás kezdődött az életéért, ráadásul ő nem is volt a legjobb formában, és hamar kifulladt. A tüdeje akart szétpattanni, de a halálfélelem nem engedte, hogy megálljon. Ugyanazok mellett az emberek mellett haladt el, akikkel idejövet találkozott, de ők ügyet se vetettek rá, mintha láthatatlanná vált volna, és ugyanazzal a zavaros tekintettel mentek tovább, ami még őrizte az éjszakai álmot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése