- Mire kíváncsi?
- Megpróbáltam az Akadémia honlapján utánanézni Justin Dupin-nek, de nem találtam róla semmiféle információt. Még a neve sincs megemlítve.
- Lehet, könnyen meglehet. Tudja, nincs rendszergazdánk, és kitudja, mikor volt a honlapunk aktualizálva.
Lucia kezdte azt hinni, hogy a másik úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de a gyanúját megtartotta magának.
- Mióta ismerte Justin Dupin-t?
A rektor elnézett Lucia feje felett. A falon egy pontot nézett, és neki hirtelen az az érzése támadt, hogy egy előadásnak a részese. Talán a rektornak szinészi ambíciója is volt.
- Tíz éve él itt, és én öt éve ismerem őt. Tudja, amióta elnyertem ezt a pozíciót, azóta próbáltam őt becserkészni, hogy tanítson nálunk. Jó reklám az Akadémiának, hogy egy ilyen világhírű művész tanít nálunk, és vannak külföldi diákjaink, akik csak miatta járnak hozzánk.
A másik roppant elégedett volt magával, és úgy beszélt arról, hogy Justin Dupin az Akadémián tanít, mint a vadász a legszebb trófeájáról.
- Akkoriban csak az útlevele szerint élt itt, de állandóan úton volt. Még lakása se volt, hiszen állandóan a világ más és más részein volt mesterkurzusa, világhírű egyetemeken volt vendégtanár. Aztán nekem sikerült őt rávennem, hogy legyen nálunk állandó tanár, és akkor végre letelepedett, és úgy tűnt, hogy ez neki is jót tett.
- Barátok voltak?
- Hm, furcsa kérdései vannak. Barátok? Látja, ezen még nem gondolkodtam… de bizonyos értelemben igen. Barátok voltunk. Már amennyiben feltételezzük, hogy neki vannak barátai, mert a művészek többségéhez hasonlóan, rendkívül zárkózott személyiség volt. Igen, néha egészen magába fordult, és akkor úgy élt, mint egy remete. Néha hetekre is elvonult a világtól, de aztán egyik nap újra megjelent, frissen, mosolygósan, és pár hónapig megint minden rendben volt.
- A nőkkel milyen volt a viszonya?
A másik felvonta a vállát, és egy pillanatra így maradt.
- Leginkább semmilyen. Félt tőlük.
- Félt?
- Tudom, hogy azt pletykálták róla, hogy nagy kanállal falta a nőket, de amióta ismerem, tudtommal senkivel se járt.
- Netán homoszexuális volt?
A rektor meghökkenve nézett rá, mint akinek eddig eszébe se jutott, hogy ezen elgondolkodjon, de végül megvonta a vállát.
- Végtére is gyakran láttam fiatal srácok társaságában. Azt hiszem, hogy feszélyezte a nők társasága. Szerintem, valami gyerekkori komplexus állhatott a háttérben, mert az volt az érzésem, hogy kifejezetten fél a nőktől.
Ekkor rápillantott a falon a digitális kijelzésű órára, és mintha csak most kapott volna észbe, hogy mennyire későre jár, elkezdett szabadkozni, hogy ilyen sokáig feltartotta Luciát, de ő most már tényleg megy.
…
Lucia pedig nem igazán marasztalta, így aztán csakhamar ott találták magukat a lépcsőfordulóban nagy búcsúzkodásban. Aztán Lucia elgondolkodva nézte a lépcsőn lefelé tartó alak hátát, és próbálta kitalálni, hogy mi volt látogatásának a valódi célja?
Esetleg, nem is magától jött, hanem küldték? De ki?
Paranoiás vagyok, gondolta, egy paranoiás vénlány. Így jár mindenki, aki reggeltől estig a bűn nyomába lohol, és a végén az agya rááll az összeesküvés elméletek gyártására.
Megfordult, hogy visszamenjen a lakásba, de a szeme sarkából észrevette, hogy az árnyék megmozdul. Jobban odanézett, és… felsikoltott. Igazán szép sikoly volt, még egy koloratúr szopránnak is a becsületére vált volna, ráadásul Luciának nem is kellett hosszú évekig gyakorolnia. Mindössze infarktus közeli állapotba kellett kerülnie.
Az alak, aki kibontakozott az árnyékból, nem győzött szabadkozni, ám Lucia valamiért csak nem akarta abbahagyni a sikítást. Így aztán a másik, akit láthatóan idegesített az a fejhang, amivel bátran lehetett volna kristálypoharakat is összetörni, tenyerét a szájára tapasztotta. Igaz, hogy ekkor már Lucia is felismerte, hogy támadója nem más, mint a tegnapi srác, akit olyan sikeresen megszégyenített a társai előtt. Érdekes módon, ez megnyugtatta, pedig a srác éppenséggel jöhetett volna azért is, hogy elégtételt vegyen a tegnapi megszégyenítésért. Csakhogy, a fiú szeplői olyan bizalomkeltően világítottak, hogy Lucia megnyugodott. Különben is, egyetlen ellenség se olyan félelmetes, ha már ismerjük.
Jó sok hülyeség az eszembe jutott, gondolta Lucia, akár regényt is írhatnék. A legváratlanabb helyzetekben tört rá, hogy elkezdte magát a kívülálló szemével látni, ami időnként ugyancsak kínos pillanatokat okozott neki. Például akkor, amikor a szenvedély csúcspontján tört ki belőle a nevetés, és nehéz volt az épp aktuális szerelemnek elmagyarázni, hogy nem őt neveti ki, és nem is őrült meg.
A támadója levette tenyerét a szájáról, csak azt akarta, hogy ígérje meg, hogy nem fog újból elkezdeni sikítani. Lucia fejbólintással jelezte, hogy áll az alku, majd alattomosan beleharapott a fiú tenyerébe. A srác felszisszent, és elkapta a kezét, majd fájdalmasan tapogatni kezdte, mire Lucia képmutató módon sajnálkozni kezdett. De hát megtanulhatta volna már, mondta, hogy egyetlen nő se szereti, ha idegen férfiak tapasztják a tenyerüket a szájukra.
A fiú szemrehányóan nézett rá, és azt mondta, hogy még az anyjától se kapott annyi kioktatást, mint tőle, mire Lucia azzal vágott vissza, hogy ez meg is látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése