Szonáta a zöld házban 17

Egy hosszú folyosón kellett végighaladnia a rektor irodájáig. Ha azt hitte, hogy a folyosón majd nagy lesz a hangzavar, ahogy az osztálytermekből kiszűrődnek a különböző hangok, hát most kellemesen csalódott, mert a hangszigetelés tökéletes volt. A folyosón mindössze a saját cipőjének a kopogása visszhangzott.
A titkárnő már ott várta az iroda előtt, és így Lucia el se téveszthette, hogy hova kell mennie. Csak remélni tudta, hogy nem ismeri az újságírót személyesen, és így nem bukik le időnek előtte. Az volt a terve, hogy megtud minden információt, amire kíváncsi, és aztán leleplezi magát. Addig is azonban minden ügyességére szüksége lesz, hogy ne buktassa le magát, mert egy ilyen riportra sokszor napokig készül fel az olyan újságíró is, akinek egyébként a kultúra a területe a szerkesztőségben. Csak most sajnálta, hogy nem figyelt oda, amikor a kultúra rovat vezetője kiselőadásainak az egyikét tartotta. Elemérnek ugyanis a hipochondria mellett a második legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy szenvedélyesen ismeretterjesztett, és munkatársainak a kikupálását is kötelességének tartotta. Azt szokta mondani, hogy senki se lehet szakbarbár. Természetesen ő volt a legnagyobb szakbarbár a szerkesztőségben, akinél már az is pánikrohamot váltott ki, ha egy égőt kellett kicserélnie a lámpában. Negyven éve ugyanazt az özönvíz előtti írógépet püfölte, mert képtelen volt megtanulni, a számítógépen dolgozni.
Azon az írógépen írta azokat a könyveit is, amelyekben a tizenkilencedik század végének kultúrájáról mesélt. Lucia biztosra vette, hogy a kor zenei életével is bőven foglalkozik a könyveiben, és némi lelkiismeret furdalással gondolt rá, hogy a tiszteletpéldányok most is ott porosodnak valahol a könyvespolcon. Most jött el az ideje, hogy Lucia megfogadja, amennyire hamar csak lehet, nekifekszik, és végigolvassa a könyveket az utolsó betűig.
A titkárnő érintése, ahogy kezet fogtak, olyan volt, mintha jégtömbhöz ért volna. Őszintén szólva, Lucia ezen nem is csodálkozott, mert amióta az épületbe belépett, lépésről lépésre nyomasztóbbá vált a hangulat, ami pont itt, a rektor irodája előtt érte el a mélypontját.
Mintha nem is iskolában volna, ahol mégiscsak fiatal emberek tanulnak, hanem egy múzeumban, ahol tiltott mindenféle hangoskodás. Kíváncsi volt, hogy mindig ilyen fagyos a hangulat, esetleg Tavasz Friderikát gyászolják?
A titkárnő egy zsupás őrmester tekintetével mérte végig. Habár Luciának fogalma se volt, hogy ki is lehetett az a „zsupás őrmester”, mindazonáltal gyerekkorában sokszor hallgatta végig nagyapja élményeit a katonáskodásról, amelyeknek visszatérő alakja volt a zsupás őrmester, és Lucia az ő tekintetét képzelte olyannak, amilyen most a titkárnő pillantása volt. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert a titkárnő méltónak találhatta rá, hogy a főnöke elé bocsássa.
                                                                        xxx
Ennek megfelelően Lucia olyan megilletődötten lépett be a rektor irodájába, mintha valami misztériumvallás szentélyébe lépne, ahova egy közönséges halandó, tisztátalan lábakkal, be se léphetne. Ám mint kiderült, feleslegesen érezte feszélyezve magát, mert a rektor barátságosan rámosolygott, és eléje ment, hogy üdvözölje. Neki persze rögtön lelkifurdalása lett, hogy egy ilyen szimpatikus fickót ennyire csúnyán átver. De hát visszakozni már nem lehetett.
- Itt talán kényelmesebb lesz – mondta a rektor, és egy kis asztalka felé intett, ami direkt azért volt az irodában, hogy fesztelenebbül beszélhessen a vendégeivel.
Leültek az egymással szembeállított fotelekbe, és végszóra a titkárnő is megjelent, és egy tálcát helyezett az asztalkára, rajta két csésze gőzölgő kávéval, valamint a hozzávaló tejjel és a cukorral.
Mikor magukra maradtak, a rektor várakozón nézett rá, és ajkával némán formálta a „Nos?” szót. Lucia zavartan köszörülte meg a torkát… aztán még egyszer, mintha a torkában volna valami, és attól akarna megszabadulni. Pedig csak időt akart nyerni, hogy kitalálja, hogyan is fogjon bele.
Most döbbent csak rá, hogy az elhatározása olyannyira hirtelen jött, hogy részletekbe menő tervet nem is készített. Pedig tudta, hogy a legkönnyebben a részleteken lehet elbukni. Ezt egy szélhámos mesélte neki, akivel a börtönben készített interjút.
„Legutóbb is egy zokni miatt buktam le, ami nem illett az öltönyömhöz, és a titkárnő ezt kiszúrta. Persze, hogy szólt a főnökének, hogy egy menedzser így sose öltözne fel, aki értesítette a rendőröket.”
Ez a tanmese elég volt neki, hogy egy életre megtanulja, minden akciójánál a legapróbb részletekig dolgozzon ki mindent, és sose improvizáljon. Most mégis úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha in medias res, a közepébe vág.