A freskó legendája 24.

A visszatérőket felfordulás fogadta a kolostorban, mert sehol se látták a megszokott szorgoskodást, mint más napokon, hanem mindenki az udvar közepén gyülekezett, és mint riadt madárcsapat, amelyik veszélyt szimatol, egy irányba nyújtogatták nyakukat. Mihály, mikor meglátta őket, megkönnyebbült arccal sietett feléjük, és messziről integetett.

– Hál isten, semmi bajotok! Mi meg már égre, földre kerestünk titeket, mert azt hittük, hogy veletek is valami gazságot művelt. Azt hiszem, a vendég uraság megháborodott. A szolgáival feltörette a kolostor borospincéjét, elfoglalta, és most mindenkit azzal fenyeget, hogy aki a közelébe megy, halál fia. Azt hiszem, hogy te tudnál a lelkére hatni…

Hilarius egyre nyugtalanabbul hallgatta Mihály beszámolóját. Mire a végére ért, ők is elérték a csoportosulást, ami úgy vált ketté előttük, mint Mózes előtt a tenger. Innen már egyedül kell folytatni az útját a pincéig, ami alig kétszáz lépésre volt, és a Szent Szűzhöz fohászkodott, hogy épségben bevégezze küldetését.

…

Bikád úr már részeg volt, és egy akkora késsel hadonászott szerencsétlen, halálrémült kirurgus arca előtt, akit két szolga fogott le vasmarokkal, hogy az egy átlagember kezében akár szablyának is beillett volna.

– Elevenen nyúzlak meg, átkozott boszorkamester! Te se tudsz többet a nyavalyámról, mint én, mégis eltiltottál már mindentől, amiért élni jó. Először az asszonyok ölelésétől, majd meg az ivástól, most pedig már éhhalálra is akarsz ítélni?

Ekkor vette Hilariust észre, aki a lépcsőn lefelé ereszkedett le, és éktelenül kezdett káromkodni, szidva az embereit, akiket a pince elé állított strázsálni, meghagyva nekik, hogy senkit se engedhetnek be. Hilarius azonban közbevágott, ő is dühös volt.

– Sose szidd őket! Előttük még van a csuhának becsülete.

Bikád úr egyszeriben meghunyászkodott, mint a vadóc kisgyerek, aki az atyai tekintélynek nem bír ellentmondani. Két öklével verte a fejét.

– Bocsáss meg atyám, de félek, rettegek! Napokkal előtte megérzem, ha rám tör az átkozott roham, és most pont ilyen rossz érzésem van. Én, aki semmilyen ellenségtől se félek, szemébe nevetek a halálnak, most úgy rettegek, akár valami kisgyerek sötét éjszakán.

Hilarius szánakozva nézte ezt a hatalmas embert, aki olyan volt akár egy óriás a mesékből, most mégis gyámoltalanabbnak tűnik Isten legparányibb teremtményénél is. Tudta azonban, hogy meg kell keményíteni a szívét, mert helytelen volt, amit Bikád úr művelt.

– Ezért aztán a kirurgusodon akartál bosszút állni.

– Nem akartam én őt bántani, csak azt akartam, hogy ő is úgy rettegjen, mint én.

Ezzel intett a két fogdmegnek, hogy engedjék el a kirurgust, majd pedig minden átmenet nélkül elvágódott, rángatózott, és hab jött ki a száján. Hilariust olyannyira sokkolta a látvány, hogy percekre lebénult, és csak a kirurgus pattogó szavaira ocsúdott fel, aki az utasításokat osztogatta. Hilarius még utánuk szólt, hogy vigyék Bikád urat a kolostor gyengélkedőjébe. A kirurgus a lépcső tetejéről még visszapillantott, és Hilarius megborzongott, olyan ördögi ravaszságot látott a tekintetében.

…

Az udvaron Orentész testvért, a kolostor kirurgusát látta meg. Utána kiáltott, hogy várja meg, majd mikor odaért hozzá, felelősségre vonta, hogy miért nincs a gyengélkedőn, hogy Bikád urat ápolja? Orentész testvér értetlenül nézett rá, és azt mondta, hogy ő egész éjszaka egy vajúdó asszony mellett volt, ahonnan csak most tért vissza, és még nem volt érkezése elmenni a gyengélkedőre.

Hilarius felvilágosította Orentész testvért, hogy Bikád úr ma reggel rosszul lett, és a kolostor gyengélkedőjébe vitték. Nincsen mellette, csak a kirurgusa. A kirurgus említésére Orentész arca felderült.

– De hisz akkor minden rendben, nem is kívánhatnék megfelelőbb ápolást Bikád úrnak. Magister Franciscusnál nem ismerek jobb kirurgust.

Hilariusnak tátva maradt a szája a meglepetéstől.

– Testvérem honnan ismeri ezt a magister Franciscust?

– Prágában tanultunk együtt az universitason. Ennek már húsz éve. Bizonyára tudod, hogy az elmúlt években sok helyen megfordultam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy majd itt, az isten háta mögött futunk össze újra, annyi év után.

Hilarius ezek után már óvatosabban fogalmazott, látva Orentész lelkesedését.

– Testvéremben bizonyára kialakult egyfajta kép erről a magister Franciscusról.

– Igen – bólintott Orentész – a lehető legkedvezőbb kép. A diáktársaitól eltérően nem volt duhaj, iszákos, kurválkodó. A professzorai dicsérték, hogy milyen komoly fiatalember, aki csak a tudománynak él. Nekünk, akik az egyházi pályát választottuk, kötelességünk volt, hogy ilyen fegyelemben éljünk, de hát a világi diákokra nem vonatkozott ez a szabály.

– Mégis, testvérem azokban az években alaposan kiismerhette ezt a magister Franciscust. Nincsen okom kételkedni benne, hogy testvérem jó emberismerő, de talán a fülébe jutott olyan szóbeszéd, aminek akkor nem tulajdonított jelentőséget.

Orentésznek végül leesett, hogy Hilariusnak aggályai vannak a kirurgussal kapcsolatban. Ezért hát rákérdezett, hogy mi ennek az oka, mire Hilarius megvallotta a kirurgussal kapcsolatos rossz érzéseit. Erre aztán Orentész felnevetett.

– Biztosíthatlak testvérem, hogy a megérzésed ezúttal rossz. Ahogy visszaemlékezem az akkori beszélgetéseinkre, a legkisebb jelét se fedeztem fel annak, hogy a gondolatai ellentmondanának egyházunk dogmáinak, amit még legnagyobb tanítóink rögzítettek a niceai zsinaton, és a Biblia igazságában gyökereznek. Habár, mint mindenkiről, úgy róla is keringett szóbeszéd, amit azonban a rosszakarói terjesztettek.

– És miről szólt ez a szóbeszéd?

Orentész csak vonakodva válaszolt, mintha még így se akarná gyanúba keverni a barátját, de hát Hilarius az elöljárója volt.

– Arról, hogy titokban a lapis philosophiumot kutatja, amit bölcsek kövének is hívnak, az ultima materiát.

– Testvérem tudhatná, hogy ez súlyos vád, hiszen egyházunk üldözi az ilyen babonaságot.

–  De hisz meggyőződtem róla, hogy a pletyka nem igaz, csupán rosszindulatú rágalmazás.

– Akkor is jelentened kellett volna az elöljáróidnak, akiknek nagyobb tapasztalatuk van ennek az eldöntésében.

A freskó legendája 23.

– Végül is miért hozott testvérem a faluba? – kérdezte Hilarius a fiatal szerzetest, mialatt a szerencsétlen teremtés kunyhója felé tartottak, amely ott volt egy terebélyes tölgyfa alatt, ami védte az időjárás viszontagságaitól. A kunyhó nem volt nagyobb azoknál az ólaknál, amiben a kolostorban a baromfikat tartották. Feltűnt neki, hogy Márton milyen csendben van, mintha valamin törné a fejét.

– Atyám elhiszi, hogy a lány öngyilkos lett?

Hilarius megtorpant, és Mártonra nézett.

– Tudsz valamit, testvérem?

Márton vonakodva válaszolt.

– Hát, mikor beszéltem vele, nem tűnt olyannak, mint aki öngyilkosságra készül.

Hilarius döbbenten nézett a másikra.

– Te beszéltél a lánnyal?

– Ma hajnalban, és atyámat is azért hoztam, hogy tőle hallja, amit nekem mondott.

– Miért, mit mondott neked?

– Hogy pénzt kapott azért, hogy azt gyónja atyámnak, amit gyónt.

Hilariusban felébredt a gyanú.

– Honnan tudod, hogy mit gyónt nekem a lány?

– Onnantól kezdve, hogy fény derült a gyilkosságra, nem hittem, hogy az történt, amit szeretnének velünk elhitetni. Ezért aztán elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Úgy éreztem, tartozom ennyivel Rajnaldnak.

– Miért érezted így? – nézett Hilarius szigorúan a fiatal szerzetesre

– Ő volt az egyetlen a kolostorban, aki nem nézett le a tudatlanságom miatt, sőt, írni, olvasni is tőle tanultam. És úgy tűnt, osztozik a rajongásomban a freskót illetően. Sokat mesélt nekem arról a talján mesterről, Tomassóról, aki ezeket alkotta. Rajnald ugyanis roppant művelt volt, mesélt a családjáról, hogy az őse Bajorországból jött, megsegíteni első, szent királyunkat, csakhogy az évszázadok alatt elszegényedtek.

– Folytasd!

– Szóval, mikor tegnap délután megláttam a kolostorban azt a lányt, rögtön sejtettem, hogy miért jött. Aztán megláttam, hogy atyámmal beszél, majd bemennek a templomba, és a nyomába eredtem.

– Azt akarod mondani, hogy kihallgattál egy gyónást!?

– Az isten szerelmére, dehogy! – tiltakozott Márton megrettenve, mintha a perjele szentségtöréssel vádolná, minthogy az, amivel gyanúsította valóban szentségtörés volt – Éppen ezért követtem egészen hazáig a lányt, hogy megtudjam, mit mondott atyámnak.

– No, ez se sokkal jobb, – dörmögte Hilarius kissé megenyhülve – hiszen a gyónási titok csakis őrá és az Úrra tartozik, aki általam adott neki feloldozást.

– Most már tudom, de akkor úgy éreztem, hogy életbevágóan fontos megtudni, hogy mit mondott a lány atyámnak – szabadkozott a szerzetes. – Ezért aztán a nyomába eredtem. Az már messziről látszott rajta, hogy valamiért retteg, mert percenként nézett hátra, és mikor a talpam alatt megreccsent egy száraz gally, felsikoltott, és azt kiabálta, hogy ő mindent úgy mondott el, ahogy azt neki elmondták, semmi többet. Ezután futásnak eredt, és nekem ugyancsak erőlködnöm kellett, hogy a nyomában bírjak maradni. Még a patakot is egy lendülettel szökellte át. Ha a saját szememmel nem látom, nem hiszem.

Hilarius kétkedve vette szemügyre a patakot, ami itt legalább tíz láb széles volt. Tudta azonban, hogy végszükségben olyan dolgokat is képes megtenni az ember, amiket ő se feltételezett volna magáról, tapasztalatból ismerte ezt az állapotot.

– Folytasd!

– A viskóban találtam rá a halálra rémült lányra, aki azt hitte, hogy én vagyok a gyilkosa, akit azért küldtek, hogy hallgatassa őt el. Könyörgött az életéért, és azt ígérte, hogy inkább elbujdokol a környékről, és senki se fogja őt megtalálni. Csak nehezen sikerült szegény teremtést meggyőznöm, hogy nem kell félnie, én nem akarom őt megölni.

– Szóval, nem hiszed, hogy öngyilkos lett. De hiszen tanú is van rá, aki látta, hogy a víznek ment.

Márton legyintett, ami elárulta, hogy nem nagy véleménnyel van a tanúról.

– Mindenki tudja, hogy ez az asszony a legnagyobb pletykafészek, aki bármiről hajlandó tanúskodni, ha előtte lement a gigáján egy meszely bor.

Hilarius szigorú pillantást vetett a fiatal szerzetesre.

– Remélem, tudod, hogy ami köztünk elhangzott, arról nem beszélhetsz senkinek!

A freskó legendája 22.

Hilarius a takarót a fejére húzva aludt el. Olyan volt, mint a sebzett vadállat, amelyik elbujdokol a világtól, ha megsebzik, hogy a többiek ne lássák gyengének. Ő is pont ilyen volt. Most úgy érezte, hogy halálosan megsebezte, amit az a falusi lány mondott, és hiába idézte fel Mihály szavait, hogy ő nem felelős azért, ami a kolostorban történik, hiszen mindössze két napja ő a perjel. Az eszével elismerte ennek az érvnek az igazát, de ugyanakkor érezte, hogy mégse igaz egészen, és valahol sántít ez a védekezés. Elvégre ő azért lett ideküldve, hogy vizsgálatot folytasson, tíz hónapja együtt él ezekkel a szerzetesekkel, és ha ez elkerülte a figyelmét, akkor vajon mi még?

Nyugtalanul aludt, és a matutiumra is csak megszokásból ébredt fel. Nem hallotta, ahogy az udvarban megverik a kolompot. A Szentírásból olvasták fel Dávid és Góliát küzdelmét, amit a szerzetesek arra használtak fel, hogy folytassák megszakított álmukat, miközben igyekeztek úgy tenni, mintha csak azért lenne a szemük csukva, hogy a kegyes szavakon elmélkedjenek, és az „áment” már együtt mondják a többiekkel. Neki azonban nem volt szüksége efféle tettetésre, mert ő teljesen éber volt, csakhogy a szavakat meg se hallotta, nemhogy az értelmükön töprengjen.

…

A hajnali szürkületből egy alak tűnt elő, ahogy elvált a faltól, aminek eddig nekitámaszkodott. Hilarius először megtorpant, de aztán felismerte, hogy Márton az. Igaz is, már a matutiumon feltűnt  neki, hogy nincs ott, és már a hálóteremben is észrevette, hogy az ő ágya érintetlen, ami még nála is szokatlan. De hát, megszokta már a különcségét. Tőle még az is kitelik, hogy isten szabad ege alatt éjszakázzon.

Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Márton megszólalt.

–  Téged vártalak, gyere velem!

Hilarius szeme elkerekedett Márton hangjának határozottságán, ez idáig teljességgel szokatlan volt, hogy ilyen hangnemben beszéljen egy elöljárójával. Fontolóra is vette, hogy megfeddi a hang miatt, de aztán arra gondolt, hogy talán nyomós oka van rá. Így aztán követte Mártont, de azért még megkérdezte.

– Hova megyünk? 

– A faluba.

A válasz szűkszavú volt, mintha a fiatal szerzetes erősen koncentrálna valamire, és zavarná a beszéd. Hilarius mindössze kétszer járt lent a faluban, mióta a kolostorban volt, ugyanis félórás volt az út, és ő már annyira elkényelmesedett az érsek szolgálatában, hogy elszokott attól, hogy ekkora távolságokat gyalog tegyen meg. Márton azonban nem hiába nőtt fel a környéken, egy rövidebb úton vezette Hilariust a faluba. Közvetlenül a völgyet átszelő patak partján bukkantak ki az erdőből, amit a helybeliek Búrnak hívtak, és szeszélyesen változtatta mélységét, hol bokáig ért a víz, máskor pedig egy felnőtt ember feje fölött is átcsapott. Erre már Márton figyelmeztette, mikor könnyelműen bele akart gázolni a vízbe, hogy átkeljen a túlsó partra, ahol az a pár viskó állt, ami a tulajdonképpeni falut alkotta. Épp ezért a legbiztosabb az lesz, ha keresnek egy gázlót, magyarázta.

…

Márton hirtelen megtorpant, megragadta Hilarius mellén a csuhát, és a patak közepére mutatott, ahol vitt valamit a víz. Hilarius arrafelé pillantott, és belényillalt a balsejtelem. Nem törődve vele, hogy a következő pillanatban őt is elnyelheti a víz, belegázolt a patakba. Márton a háta mögött kétségbeesetten felüvöltött, és utána vetette magát.

Szerencsére a víz középen is csak a melle közepéig ért, és Hilarius azon kapta magát, hogy nem azért imádkozik, hogy ne süllyedjen el, hanem azért, hogy a gyanúja ne igazolódjon be. Ám a könyörgés ezúttal hiábavalónak bizonyult, mert a vízzel egy fiatal lány teste sodródott, ami már egészen eldeformálódott a rengeteg víztől, amit lenyelt, de Hilarius azért még így is felismerte a vonásait, amihez nem is kellett kiváló arcmemória, mert csupán tegnap váltak el. A vízben lebegő test ugyanis azé a fiatal lányé, aki tegnap a kolostorban járt gyónni!

…

A másik parton feltűnt egy jajveszékelő asszony, aki már jóval előbb felfedezte a vízben úszó holtestet, de nem tudott mit csinálni, így aztán a parton követte, és próbált segítséget hívni, azzal, hogy olyan nagy lármát csap, amilyet csak tud. Az emberek azonban úgy látszik már megszokták ezt az óbégatást, mert a fülük botját se mozdították. Hilarius legszívesebben rászólt volna a jóasszonyra, hogy most már hagyja abba a jajveszékelést, hiszen itt vannak.

Időközben Márton odaért melléje, és nem tűnt különösebben meglepettnek, amikor meglátta, hogy kié a hulla. Hilarius azonban nem figyelt fel rá, mert egyéb dolga volt, mint ezzel a különös viselkedéssel foglalkozni. Márton segítségével kivitték a partra a testet, és Hilarius átvizsgálta, hátha talál még valami életjelet. De bizony a lány olyan halott volt, mint annak a rendje, és ő hiába pofozgatta, hogy térjen magához. Vizsgálat közben azonban feltűnt neki valami, mégpedig a horzsolások a csuklóján. Magyarázatot azonban nemigen keresett a felfedezésére, hiszen az bármikor keletkezhetett, még akár munka közben is.

Ezalatt mégiscsak köréjük gyűltek a falusiak, akiket odahívott az asszony jajgatása. Először csak a kíváncsibb természetűek jöttek, aztán hívták a többieket is, mintha valami látványosság volna, és némán figyelték a drámát. Magának a halálnak a látványa nem volt megrázó számukra, hisz azzal még apró gyermekkorukban összeismerkedtek.

Hilarius, mikor látta, hogy a lányban nincsen élet, Mártonnal közösen elmondta a halottakért szóló imát, majd a még mindig siránkozó asszonyhoz fordult, és megkérdezte, hogy rokona e a lány?

–  Árva ez, az anyját a télen vitte el a tüdőgyulladás, azóta is egyedül lakik a falu legszélső viskójában… ahun, ni.

– Látta, hogy mi történt?

– Láttam biza – bólogatott az asszony sűrűn. – Láttam, ahogy a szerencsétlen nekimegy a víznek, de hiába kiáltottam utána, hogy elment az eszed Marcsa! Biztosan azért lett öngyilkos, mert tegnap meghalt a szeretője…

– Most már elég! – emelte fel a hangját a perjel

A bőbeszédű asszonyság sértődötten elhallgatott. Hilarius észrevette, hogy Márton reszket, és úgy gondolta, hogy a csípős levegő miatt.

– Gyerünk, testvérem, még sok a dolgunk, és itt már semmit se tehetünk. Ezek a jó emberek majd gondjukba veszik a halottat.

a freskó legendája 21.

…

Mihály csatlakozott a magába roskadt Hilariushoz, aki az imába menekült vigaszért és megvilágosodásért. Halkan köhintett, hogy felhívja magára a figyelmét, Hilarius hátra se fordult, úgy mondta.

– Hamar bebizonyítottam az alkalmatlanságomat a perjelségre, és Péternek semmit se kellett tennie. Azoknak a többsége, akik rám szavaztak, most már biztosan bánja ezt, talán még te is.

Mihály hallgatott, kereste a szavakat...

–  Ne légy magaddal túl szigorú. Én nem bántam meg, hogy jelöltelek. Péter ügyesen ellened fordította a saját mulasztását. Bármi is történt, az biztosan nem két napja kezdődött, az elmúlt években pedig éppen Péter feladata lett volna itt mindent felügyelni és irányítani. Hisz még egy éve sincs annak, hogy köztünk vagy.

Hilarius széles mozdulatokkal vetett keresztet, ahogy azt anno a noviciátusa alatt tanulta, majd felállt, és szembefordult Mihállyal.

–  Épp ezért nem lett volna szabad elfogadnom a jelöltséget. Te még fiatal vagy, és tapasztalatlan, akit elragadnak az indulatai, de én már épp elég ideje szolgálom az Anyaszentegyházat, hogy meggondolhattam volna, nem ismerem annyira az itteni viszonyokat, hogy a perjeletek lehetnék. Mentségemre csupán az szolgál, hogy azt hittem, az elmúlt hónapokban kiismertem annyira a körülményeket, hogy bátran elvállalhatom a perjelséget. Az Úr azonban rám pirított, és bebizonyította, hogy mérhetetlenül öntelt vagyok.

Hosszú ideig némán álltak egymással szemben, és néztek farkasszemet. A fiatal szerzetes, mintha csak szándékosan állta volna el az útját, hogy Hilarius megkerülni se tudta. Végül Mihály szólalt meg.

–  Most mihez akarsz kezdeni?

–  Könyörögtem az Úrhoz, hogy világosítsa meg az elmémet a további teendőket illetően, és azt hiszem Ő meghallgatta a könyörgésemet.

…

Augusztus végén a júniusi Nap-fordulóhoz képest sokkal hamarabb szállt már le az est, így aztán Hilarius az esti szürkületben tartott a refektórium felé, ahol a vacsora után fontos bejelentést készült tenni. Egész délután senki se látta, mert elvonulva, magányosan a mondanivalóját fogalmazta, amivel majd a szerzetesek elé fog állni. Hiszen ő, aki szabad óráiban a grammatica és rhétorica tudományának is előszeretettel hódolt, és a legnagyobb rhétorok beszédeit tanulmányozta, nagyon jól tudta, hogy nemcsak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogyan mondjuk. A szavaknak jelentőségük van, vagy ahogy a pogány babona tartotta, varázsolni lehet velük, pusztán azáltal, hogy nevén nevezzük a dolgokat. Ezért is vannak vallások, amelyekben isten nevét tilos kiejteni, épp csak körülírják, ha róla van szó, a kimondhatatlanról. Ezekben a vallásokban az istenre számtalan megnevezés van, de csak egy a valódi, hogy a hívek még véletlenül se vétkezzenek.

A kereszténység természetesen már rég túllépett ezen a babonaságon, mióta Urunk a földön járva azt tanította: „A te beszéded legyen igen, igen, nem, nem!”.

Ügyvédi munkájából pedig azt is tudta, hogy egy ügyes prókátornak az is elég, ha a tanú nem a megfelelően megválasztott szavakat használja, hogy belekössön azokba, és kiforgatva, az eredeti mondanivalónak pont az ellenkezőjét bizonyítsa be.

Azt szerette volna elkerülni, hogy a döntését megfutamodásnak értelmezzék, bár tisztában volt vele, hogy az ellenfelei így is, úgy is, annak veszik majd. Remélte, hogy még nem nagy a baj, és a kedélyek a távozása után hamar lecsillapodnak, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Merthogy Hilarius arra a döntésre jutott, miután kérte az Urat, hogy világosítsa meg az elméjét, legbölcsebb az lesz, ha lemond a perjelségről, és a szerzetesek megismétlik a választást, maguk közül választanak új perjelt, lett légyen az Péter, vagy akár Mihály. Ő pedig visszamegy Esztergomba, az érsek udvarába, hiszen a vizsgálatot már befejezte, és megírja a jelentését.

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát. Hilarius megfordult, és egy fiatal lánnyal találta magát szemben, akiről biztosan tudta, hogy nem a kolostor jobbágya, hanem a faluban él, de úgy emlékezett, hogy ő is itt volt, amikor a gyilkosságot felfedezték. Nem volt ebben semmi különös, hiszen a falubeliek gyakran megfordultak a kolostorban, ha éppen errefelé volt dolguk. Nem volt ebben semmi különös, hiszen a falubeliek gyakran megfordultak a kolostorban, ha éppen errefelé volt dolguk.

A lány kerülte a tekintetét, és a földet nézte, mint aki zavarban van, vagy titkolni valója lenne.

–  Mit szeretnél lányom?

–  Gyónni atyám, mert vétkeztem.

A lány olyan halkan beszélt, hogy Hilariusnak a szájához kellett hajtani a fülét, hogy hallja, mert inkább sóhajtás volt, ahogy a szavakat ejtette, mint folyamatos beszéd. Egyébként is, olyan eszelősen viselkedett, mintha tébolyult volna. A külseje is zilált volt, amely, tapasztalatai szerint, erős felindultságról tanúskodott. Valami súlyos bűn nyomhatja szegény teremtés lelkét, gondolta szánakozva.

Neki pedig kötelessége, hogy meghallgassa őt, még akkor is, ha most a refektóriumban volna a helye. Titokban azért remélte, hogy egy miatyánknyi idő alatt végeznek, és a szerzetesek nem szélednek addig szét. Ismerte a falusi lányok „bűneit”, amelyek a legtöbb esetben szerelmi természetűek, és bájos ártatlanságukban azt hiszik, hogy ha engedték, hogy egy legény megcsókolja őket, már a paráznaság bűnébe estek.

…

Beléptek a templomba, és Hilarius ránézett a lány feldúlt arcára, amely arról árulkodott, hogy milyen viharok dúlnak a lelkében. Hirtelen rádöbbent, hogy a másik nem is gyónni akar, hanem csak beszélni valakivel, hogy kiönthesse a lelkét. Intett neki, hogy üljön be a padba, majd ő is mellé ült.

– Beszélj lányom, hallgatlak!

A fiatal lány először elpirult zavarában, majd arcát a tenyerébe hajtotta, és megrázkódott a válla. Mikor könnyei már az ujjai közül peregtek ki, Hilarius tanácstalanul a fejére tette a kezét. A lány hangosan felzokogott.

– Meghalt – mondta elcsukló hangon. 

– Korpáról beszélsz? A legényről, akit holtan találtunk?

A lány csak bólintott.

– Azt ígérte, hogy elvesz feleségül.

– Akkor hát nem volt Rajnald szeretője? – éledt fel Hilariusban a remény.

– De igen. Csakhogy azt ígérte nekem, hogy szakít vele, és nem folytatják tovább ezt a gyalázatos üzekedést.