Templomban

Mióta itt éltek, Somorján, rendszeresen el tudsz te is járni a templomba. Ugyanis, otthon még egy dombot is meg kellet másznod az elektromos kocsival, ha a vasárnapi szentmisére akartál eljutni, amit Csuday tisztelendő úr tartott. Ráadásul, mostanában az út is olyan hepehupás, hogy újabban már a traktorok is arra járnak, és te nem akartad megkockáztatni, hogy elakadj, vagy pedig felfordulj a kocsival. Úgyhogy, inkább felfüggesztetted a templomba járást.
Azonban, mióta városlakók lettetek, a templomba járás is könnyebb lett, hiszen az ott van, szinte a szomszédban, mindössze a Főtéren kell átmennetek.
A bejutás azonban így se egyszerű, hiszen egy küszöbön is át kell emelni a kocsit – ezért nem tudod használni az elektromos kocsit, és muszáj mindig hármatoknak mennetek, hogy legyen, aki az ajtókat tartja, amíg a kocsival bejuttok.
Ahogy elnézed, rajtatok kívül is vannak még, akiknek ugyanezzel a problémával kell megküzdeni. Ők is hármasban járnak.
…
A templom az első pillanattól lenyűgözött, először a méreteivel. A ti otthoni pici ékszerdobozotok kétszer is elférne a somorjai templomban. Aztán a barokk pompájával kólintott főbe, téged, aki a százdi templom szinte puritán egyszerűségéhez voltál szokva, ami még hangsúlyosabbá teszi a freskók csodáját. 
Ellenben, Somorján…
A régi korok mesterei, mintha csak azt gondolták volna, hogy a hívők valamennyi érzékszervét le kell kötni a szentmise alatt, ezért túlzsúfolták szobrokkal és faragványokkal a belső teret, amit még feldolgozni is nehéz a szemnek. Mindig új és újabb részleteket fedezel fel, amíg a szentlecke vagy a prédikáció szavai kopognak a dobhártyádon.
Aztán felzúg az orgona méltóságos hangja, amiből lassan kibontakozik a szentének dallama. Először a kántor énekel, aztán a hívek megismétlik. Időnként te is bekapcsolódsz, de inkább csak dúdolsz. Egy-két ütemet mindig lemaradsz, úgyhogy, inkább nem zavarsz bele az énekbe, és abbahagyod.
Így aztán visszatérsz a szemlélődéshez. A pajkos angyalok inkább hasonlítanak Cupidóra, a szerelem pogány, nyilas istenségére, mint a középkor ájtatos angyalszobraira, akik mintha éppen az Úr dicsőségét zengenék, és erre szólítanák fel a jámbor híveket is.
Aztán, ott vannak a szentek szobrai, teljes harci díszben, mintha bármelyik pillanatban készek volnának megvédeni az igaz hitet. 
Neked gyerekkorodból egy másik katona szent szobra ugrik be, ami otthon volt, a százdi templomban. Szent György, ahogy a sárkány fején tapos. Nagyon imponált neked az a szobor, és te is próbáltad otthon leutánozni azt a pózt. Persze, neked sose volt hajlandó lefeküdni az a rohadt kutya, és tűrni, hogy a lábad a fejére tedd.    

A bicikli

Tibit ismerte az egész kisváros, hisz ő volt a városka postása, és így mindennapos vendég minden háznál, minden családnál. A huszonéves fiút mindenki szerette, mert készségesen segített mindenkinek, aki megkérte rá. Sőt, túlontúl is készséges volt, és a jóhiszeműségét gyakran kihasználták mások, akik nem voltak olyan jóhiszeműek, mint ő, mert mi tagadás, Tibi egy kicsit gyengeelméjű volt. No nem nagyon, csak éppen annyira, hogy hiányozzon belőle minden gát, ami megakadályozhatta volna, hogy ne a legjobb indulattal forduljon a többi ember felé, és abban is megakadályozta volna, hogy ne ezt a legjobb indulatot tételezze fel a többiekről is, amit azok persze rögtön kihasználtak, és így lett Tibi rosszízű tréfák állandó céltáblája.
Még szerencse, hogy mellette állt védelmezőn az anyja, egy vérmes asszonyság, aki pont annyira volt félelmetes, mint amennyire Tibi ártatlan. Ő dolgozott a postán, és a fiát alkalmazta levélkihordónak, aki más munkát nem is nagyon talált volna magának, hisz még a rendes alapiskolából is eltanácsolták, és csak a kisegítő iskolát tudta elvégezni.
Tibi azonban láthatóan meg volt elégedve a sorsával, hiszen egész nap azt csinálhatta, amit szeretett, biciklizhetett. Tibi ugyanis, amióta csak megtanult biciklizni, szenvedélyes biciklista volt.
A családi legendáriumban élt is erről egy történet, amelyre Tibi nem emlékezett, hiszen csak négy-öt éves lehetett, amikor lejátszódott. Akkoriban történt, hogy már kinőtt a háromkerekű bicikliből, de a kétkerekűn még nem tudott menni, és ezért a kis gyerekbicikli hátsó kerekére még két pótkereket szerelt a nagyapja. Tibi aztán azon a nyáron ezzel a megreparált biciklivel száguldozott az utcájukban, mígnem a nagyapja úgy gondolta, hogy az unokája most már elég biztonságosan egyensúlyozik a két keréken, és behívta az udvarukra, hogy leszerelje a pótkerekeket. A szereléssel még csak félig készült el, közben hátrament a sufniba, hogy megkeressen valami alkatrészt. Tibi, aki már tűkön ült, hogy újdondász tudományával eldicsekedhessen a barátainak, akik közül még senki se tudott „ilyen nagyosan bringázni”, most úgy gondolta, hogy felesleges minden további szerelés. Halálra vált nagyapja a szomszéd utcában talált rá Tibire, aki már javában fitogtatta tudományát irigykedő barátai előtt. Bár Tibi nem emlékezett rá, hogy a nagyapja valaha is megverte, de családtagjai állították, hogy akkor egyszer igenis elfenekelte.
Tibi kedvét azonban ez a kaland se tudta elvenni a biciklizéstől, és azután már fel-le száguldozott a környéken. Rövidesen azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem különféle kunsztokat eszelt ki, és élvezte az öregasszonyok rémüldözését, mikor alig pár centire tőlük fékezett le.

Akkoriban zajlott az olimpia, és mikor a kerékpáros versenyeket közvetítették Tibit el se lehetett verni a tévé elől, olyankor megszűnt számára a külvilág. Főleg a mountenbike versenyeket élvezte, amikor a versenyzők hegyen-völgyön keresztül száguldottak a cél felé, és ilyenkor a versenyzők közé képzelte magát, hogy ő is ott tekeri a pedált... csakhogy mikor lesz neki olyan spéci bringája.
Aztán néhány hét múlva megtörtént, amire nem számított, csak reménykedett benne: az egyik bolt kirakatában feltűnt egy ugyanolyan mountain bike, mint amilyet a tévében látott. A kerékpárcsoda ott illegette magát az utcai biciklik között, fényével beragyogta a kirakatot. Mint mikor a király megjelenik a pórnép között, és pompájával elhomályosít minden mást. A mountain bike ott ragyogott mindenféle hasznos kütyüvel felszerelve, amiről egy közönséges kétkerekű még csak nem is álmodott. Csakhogy ennek a királynak az ára is királyi volt, és Tibi szíve mindig összeszorult, valahányszor tekintete a mellé rakott árcédulára siklott. Bárhogyan számolta is, jó pár évi fizetésébe kerülne a mountain bike, és így annak az esélye, hogy egyszer az övé lesz, körülbelül annyi volt, mint egy bénának, hogy megmássza a Mount Everestet.
Mégis minden délután ott állt a kirakat előtt, órákig is képes volt elgyönyörködni a bicikliben, és mint a szerelmes férfi a szíve választottjában, minden alkalommal újabb és újabb apróságokat fedezett fel, amelyek még vonzóbbá tették a mountain bike-ot.
Bár tudta jól, semmi reménye, hogy egyszer az övé legyen, mégis rettegett attól a délutántól, amikor a bicikli már nem lesz helyén, a kirakatban. Pont úgy viselkedett, mint a szerelmes férfi, aki tudja, semmi esélye rá, hogy az imádott nő szerelmét megszerezze, mégis a puszta gondolatára is megbolondul, hogy az egy másik férfi karjában találja meg a boldogságot.
Mint mondottuk volt, Tibi úgy viselkedett, mint egy szerelmes férfi, és ezt hamar ki is szúrták a városka tréfás kedvű ifjai, s vicceket eszeltek ki szegény Tibi számlájára, aki „egy biciklivel randizik”.
Aztán egy napon mégis megtörtént a csoda, és Tibi reggel a szobája ablakán kinézve az áhított biciklit pillantotta meg, amint ott csillogott az udvaron! Sokáig találgatták a városkában, hogy ki is lehet a titokzatos jótevő, aki megvette neki a biciklit, mert hogy a kilétét nem fedte fel, bárki is volt.
Tibit azonban ez nem érdekelte, ő egyszerűen boldog volt. Naphosszat szinte le se akart szállni a bicikliről, száguldott dombra fel, dombról le, és élvezte, ahogy füle mellett fütyül a szél. Még éjszakára se tudott megválni a biciklitől, ott volt bent vele a szobájában, hogy amikor felriad álmából, akkor is gyönyörködhessen a csillogó-villogó csodában.
Egy napon aztán Tibi eltűnt a városkából. Senki se tudta, hova tűnt, egyszer csak senki se látta töbet. A postát is más hordta, aki már nem volt olyan készséges, így Tibi eltűnését az öregek sajnálták a legjobban.
Mint említettem, Tibi hollétéről senki se tudott, de azért a kocsmában időről időre megfordultak idegenek, akik egy különös alakról meséltek, aki össze van nőve a biciklijével, és hol itt, hol ott bukkan fel a világban. Aztán, mikor a helybeliek győzködni kezdték őket, hogy hiszen ez Tibi, aki ott élt köztük, csak a fejüket csóválták, hogy úgy látszik, ezeknek a helyieknek megártott az a sok fröccs...
Bizony, barátaim, Tibi így vált legendává!

Reménytelenség

Kedvenc fogásom a krumplipüré, abból mindig kérek repetát, és a nővérek megállapítják, hogy ebből is látszik, hogy „odaátról” vagyok, mert a tótok szeretik a krumplit. Én azonban még megsértődni se tudok, az állapotom romlik, és gyomorszondát kapok.
A szondával való etetés úgy történik, hogy egy vékony csövet vezetnek le a gyomrodba, és azon keresztül, egy fecskendőből nyomják beléd a kaját. Erre akkor van szükség, ha valaki valamiért képtelen szájon át táplálkozni. Nekem, azért volt szükségem a szondára, mert a nyelőcsövem is megbénult, és másként megfulladtam volna.
Vácon két hónapig voltam a kórházban, utána kerültem át Budapestre, az Amerikai útra, ahol tovább folynak a kivizsgálások, mert persze diagnózisom még mindig nem volt. Az orvosok csak találgattak, és találomra írtak fel gyógyszereket, amiről úgy gondolták, hogy segíthet.
Az emlékeim is csak haloványak ebből az időből – jobbára foszlányok merülnek fel bennem.
Például, amikor a hosszú hajam miatt az emberek kislánynak néznek…vagy az a másik, amikor a nővérem anyuékkal eljön a kórházba, és én a „baba” szót próbálom megformázni/sokáig csak így hívtam a nővéremet/.
Pesten, egyébként már nemcsak anyuék meg Ili néniék járnak látogatni, hanem a pestiek is, mivel a család magyarországi ága jórészt a fővárosban lakik. Én azonban ezekből a látogatásokból nem sokat érzékelek, mivel a gyógyszerek, amiket kapok, eltompítanak.
És ebből a tompaságból csak nagy néha zökkenek ki, amikor felismerek egy-egy számomra kedves arcot.
Az Amerikai útról átszállítanak a Heim Pál gyerekkórházba, ahol egész nap csak fekszem az ágyban, és figyelem a többi gyereket, mivel egy többágyas szobában fekszem.
Vácon még bírtam magamat ülve tartani, de mostanra odáig romlott az állapotom, hogy nem tesznek kocsiba, amit én felettébb neheztelek, mivel így egész nap csak unatkozom.
Így aztán érthetően megörülök a hírnek, hogy másnap megyek haza.
Nem tudom, hogy az orvosok csak azért engednek haza, mert már lemondtak rólam!

Elsőáldozás

Reggel úgy ébredek, hogy kíváncsian nézek a mai nap elé, amire már egy hete készül a család. A mai napra készülve azonban már hónapok óta Csuday tisztelendő úr járt hozzám, és tanultuk a hittant, hogy felkészítsen az elsőáldozásra.
Ez azonban inkább izgalmas, új élmény volt, mintsem megterhelő. Mert ezidő alatt rájöttem, hogy szeretek tanulni! A Biblia tele van remek történetekkel, amelyek legalább olyan izgalmasak, mint azok a könyvek, amiket olvasok, az atya pedig jól magyaráz, úgyhogy, haladtunk, mint kés a vajban.
Ha iskolába járok, valószínűleg én lennék az osztály strébere, akit mindenki utál.
Hetente kétszer járt hozzánk az atya, és minden alkalommal átvettünk egy bibliai történetet, majd olvasmányt adott fel a következő alkalomra. Közben, elmagyarázta, hogy mi is az a Szentháromság, végigvettük a tízparancsolatot, mesélt az angyalokról.
Nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy legyek elsőáldozó, és Csuday tisztelendő úr elvállalta, hogy felkészít engem. Én pedig kedvelem az öreget, mert a társaságában valahogy mindig fesztelenül érzem magam. Mintha nem is ő lett volna az a szigorú tekintetű pap, aki pár évvel ezelőtt az ujjával fenyegetett, mikor a miséken mocorogtam vagy a barátaimmal sustorogtunk.
Persze, hamar rájövök, hogy ez a mostani arca csak az állapotomnak szól, de legalább sajnálkozást nem látok a szemében, amit mindennél jobban gyűlölök.
…
Ma, végre felvirradt a nagy nap, amikor először veszem magamhoz az ostyát!
Csuday tisztelendő úr természetesen elmagyarázta az áldozás lényegét. Hogy csak miután meggyóntunk, és a pap feloldozott minden bűnünk alól, csak azután vehetjük magunkhoz az Úr testét.
Igazság szerint, egy kicsit nagy a drukk bennem, mint mindig, ha meg kell felelnem valaminek, vagy csak úgy érzem, hogy meg kell felelnem.
Igazából, szeretnék túllenni ezen az egészen.
Rám aztán, azóta is, tényleg igaz a mondás, hogy görcsös akarásnak nyögés a vége.
Pedig ma igazán csak a szűkebb rokonság és barátok lesznek a házunknál jelen. Úgymint, anyu bátyja, Laci bácsi a feleségével, nenüssel, és a lányuk, Regus. Valamint keresztapám a családjával.
Manyi, anyu barátnője is itt lesz, a kisebbik fiával, Tivadarral, aki tulajdonképpen olyan nekem, mintha a bátyám volna.
Tőlük egy kakukkos órát kapok ajándékba, aminek először még örülök, de aztán meggyűlölöm, mert nem tudom megszokni, hogy a kakukk minden órában kiugrik az odújából, és annyit kakukkol, ahány óra van. Még éjszaka is felriadok a hangjára.
Először a szobámban van, de hamar kikerül a folyosóra, azonban ez se sokat segít. Nagy megkönnyebbülés lesz, mikor pár év múlva úgy elromlik, hogy már nem lehet megjavítani.
…
Anyu az egész szertartás alatt mellettem van és fogja a kezemet, amiben a gyertya van. Én azonban semmit sem érzékelek az egészből, mert végig az jár a fejemben, hogy a tegnapi gyónás alkalmával egy bűnt kifelejtettem, és most akkor a pokolra kerülök. Csak az vigasztal némiképp, hogy a következő hónapban újfent gyónok…

Kommunikáció

Két éve volt a bemutatkozásod a somorjai városi könyvtárban - abból az alkalomból, hogy a város lakosa lettél.
Lelkes segítőid is voltak. Mivel te finoman szólva se vagy egy partiarc, és hát ha neked kellett volna egyedül prezentálnod ezt a szeánszot, akkor ez az estébe hajló délután úgy telt volna, hogy némán néztétek volna egymást a közönséggel – ami, valljuk be, nem valami szórakoztató program, még akkor se, ha te mindeközben sármosan mosolyogsz –, ezért aztán a szervezők segéderőkről is gondoskodtak. Ott volt Erzsi, aki ezen az új helyen azóta is az egyik legnagyobb segítséged, Erika, a Carissimitől, Mari, a korábbi kiadód és Árpi, a régi, kipróbált barát, Andi pedig a verseidből olvasott fel. Mindenki választott egy írást, és arról beszélt, Árpi pedig felelevenítette az egykori, legendás Kereszt sori beszélgetéseiteket, ott Százdon, a Morda alján. Legendásnak mondod azokat a beszélgetéseket, jóllehet közönségetek, az nem volt. Csak ti ketten Árpival, és az, aki épp arra járt, és pár mondat erejéig bekapcsolódott a két fura fazon beszélgetésébe. No és Pali bá- csi, Árpi apukája, aki ha megjelent, te tudtad, hogy ideje indulnod, mert a barátodra még mezőgazdasági teendők várnak.
* * *
 Sokan nem tudták elképzelni, hogy miről is diskurálhattatok, amikor a többség a beszédedet is nehezen értette meg. Akadt olyan faludbéli is, akinek nem volt türelme végighallgatni, hogy befejezd a mondókádat, inkább rád hagyott mindent, és ment tovább. Egy idő után aztán már te is észrevetted, hogy kivel nem érdemes erőltetned a beszédet, és egy bó- lintással túlestél az üdvözlésen. Árpival azonban kezdettől fogva más volt a helyzet. Mintha egymásra lettetek volna hangolódva. Már má- soknál is megfigyelted, milyen fontos, hogy az idegenekkel megtaláld a közös hangot, és „olvassátok” egymás gondolatait. De még így is előfordul, hogy többször is nekiveselkedsz ugyanannak a szónak, ha értetlenkedést látsz az arcokon. Végső esetben keresel egy másik, hasonló értelmű szót. A legvégső esetben pedig az történik, hogy körülírod a keresett szót, és kezdődhet a barkochba. A legjobban mégis az bosszant, amikor te még folytatnád a játékot, de a másiknak fogy el a türelme, és egy zavart mosollyal továbbáll. Ilyenkor mindig az a Kabos-film jut az eszedbe, ahol a főhősnek nagyothalló anyósa van, és mikor valamit nem értett, csak legyintett, hogy hosszú. Így járta a családodban is, amikor nem értettek valamit, az a tréfás mondás, hogy ez hosszú. Hát ilyen vidám dolog veled kommunikálni.
* * *
Nézed a közönséget, aztán a barátaidat, végül pedig családod jelen lévő tagjait, és büszke vagy (mind a háromra: a közönségedre, a barátaidra, a családodra). Büszke vagy arra a hat kötetre, amit eddig sikerült elérned, és hogy egy kicsit talán példát mutathattál másoknak, akik hozzád hasonló helyzetben vannak, hogy lehet másképp is, még így is… Mint neked Stephen Hawking, az örök példakép. Az 1980-as években fedezted fel őt magadnak. Hogy valahol Angliában él egy világhírű tudós hozzád hasonló vagy talán még a tiédnél is nehezebb helyzetben. Akkoriban még nem létezett internet, Mark Zuckerberg pedig talán ez idő tájt lett szobatiszta. Neked azonban a puszta legenda is elég volt. Ha neki sikerült, akkor neked is sikerülni fog.
Azóta birkózol a Sorssal.
Mert példaképre mindenkinek szüksége van.

Érintés

Már régóta azon törte a fejét, hogy hogyan legyen öngyilkos. Tudniillik, ha valaki nyaktól lefelé béna, ez is megoldhatatlan feladat. Vele pedig pontosan ez volt a helyzet, hogy nyaktól lefelé béna volt.
Mintha a feje, és testének a többi része teljesen különálló életet éltek volna. A gondolatai tiszták voltak, mint azelőtt, mikor még egészséges volt, ugyanazokkal az érzésekkel, vágyakkal, csakhogy a testét már nem az agya irányította.
Az önálló életet élt, és a legváratlanabb pillanatokban kezdte a görcs rángatni, hogy kis híján az ágyról is levetette. A teste jóformán érzéketlen volt, a fájdalmat viszont nagyon is intenzíven át tudta élni. Ezért is döntötte el, hogy ezt a testet, ami csak fájdalom, el kell pusztítani.
Csakhogy, mikor naphosszat csak tehetetlenül fekszel az ágyban, ez is lehetetlen küldetés.
MISSION IMPOSSIBLE.
Persze, egy egészséges embernek végtelen lehetőségek állnak a rendelkezésére. Ott van rögtön a kötél, hogy egyszerűen felkötöd magad. Aztán a szúró és lőfegyverek széles skálája, amelyek mind alkalmasak rá, hogy kinyírd magad.
Persze, amikor egészséges az ember, ki az a marha, aki ki akarja magát nyírni. Kivált akkor, ha nyugodtan nevezheted magad az élet császárának is, mert mindened megvan, amiről mások csak álmodhatnak. Pénz, karrier, sportautók, bomba csajok.
Aztán, egy napon az autópályán, kétszázas tempónál elszáll veled a sportkocsi, és arra térsz magadhoz, hogy éppen a nővérkék tesznek tisztába, mert már a saját záróizmaidnak se vagy ura.
Az orvos persze boldogan fogadja a gratulációkat, mert a műtőasztalon sikerült visszahoznia téged ebbe a kurva életbe. Arra pedig magasról szarik rá, hogy téged akkor ítélt több évtizedes kárhozatra, arra, hogy elevenen rohadj el.
Te persze, vele ellentétben mindezt tudod, mert gondolkozni persze ugyanúgy tudsz, mint azelőtt. Sőt, még tisztábbak is, mint azelőtt, hogy ezután már életed minden pillanatában az átkozott gondolataid gyötörjenek.
Ezért személyes ellenségednek tekinted az egész világot. Mindenkit, aki egészséges, aki nem olyan nyomorult, mint te – mert mi jogon jár nekik ez a kiváltság?
Utálatos vagy mindenkivel, és azt is elmarod magad mellől, aki tele jószándékkal akar közeledni hozzád.
Pár hét után abból a rehabilitációs központból is kénytelenek voltak elküldeni, ahol megpróbáltak az állapotodon javítani, mert kibírhatatlan voltál. Sértegetted a személyzetet, nem voltál hajlandó velük együttműködni.
Most aztán itt vagy egy ápolási otthonban, ahol naphosszat bámulhatod a plafont.
…
Délután jött Joci, a bambaképű ápoló. A magasított hátú tolókocsit tolta maga előtt, amiben félig feküdni lehetett, és azt mondta, hogy most pedig leviszi a tornaterembe, egy foglalkozásra. Ne is tiltakozzon, mert a pszichológusnő rendelte.
Nem tiltakozott, amúgy sem akart. Mindegy volt.
…
A kocsiját a csoporttól pár méterre állították le, ahonnan szemügyre vehette, hogy mit csinálnak a többiek. A csoport tagjai között volt már olyan, aki hozzá hasonlóan tolókocsiban ült, mások bicegve jártak, valakinél pedig könyökmankó volt.
A többségnek azonban semmiféle látható fizikai sérülése nem volt. Ők mentális sérültek voltak.
A terapeuta, egy középkorú, őszes hajú nő a többiektől elkülönülve ült egy kisszéken, és figyelte, hogy mit csinálnak a csoport tagjai. Csak ritkán kapcsolódott be, pár szavas instrukciókat mondott, aztán visszaült a kisszékre és figyelte, hogy a csoport tagjai hogyan oldják meg az általa megadott témát.
Valaki, halkan, egy ismert slágert dúdolt.
Most például az volt a téma, hogy egy pár sétált a csoport körül. A lány kezében napernyő volt, amit a feje fölé tartott, a fiún pedig frakk, és a karját nyújtotta a lánynak. Ettől olyanok voltak, mintha egy vasárnap délután korzóznának.
A csoport tagjai különböző módokon reagáltak.
Akadtak, akik csak ültek, és figyelték a sétáló párt. Mások odamentek hozzájuk, hogy megérintetsék valamelyiküket. Megint mások csatlakoztak a sétáló párhoz. Az egyik lány pedig megragadta az egyik fiút, és keringőzni kezdett vele, egy csak általuk hallott zene dallamaira.
Annyit már ő is tudott, hogy ezt hívják performansznak, habár sok értelmét nem látta az egésznek. Egy barátja, aki vágta a témát, lelkesen magyarázta neki régebben, hogy ez az önkifejezésről, az érzéseink felvállalásáról szól. Az emberek ugyanis félnek kifejezni önmagukat, mert attól tartanak, hogy hülyének nézik őket.
„Önmagunk megalkotása a lényeg.”
Ő azonban csak annyit látott, hogy emberek értelmetlen dolgokat csinálnak, és el nem tudta képzelni, hogy mi köze van mindennek az önkifejezéshez.
…
Először még csak kívülállóként figyelte, hogy a többiek mit csinálnak. Aztán odament hozzá a kedves mosolyú lány, és tolni kezdte a kör közepébe, ahol a terapeuta instrukciói alapján már egy élőlánc formálódott.
Ekkor megfogta az ő kezét is, és az érintéstől, mintha hirtelen áramütés érte volna. Valami egészen új érzés volt…