Odaadás és hozzáértés

Kovácsfalvára /Kováčovo/ először húsz évvel ezelőtt mentem rehabilitációra. Kicsit feszült voltam, mert tíz évvel azelőtt egyszer már voltam itt, és hát nem a legjobb emlékeket őriztem akkorról. Igaz, akkor a Marinában voltam, a gyerekek között. Azután kerültem el Csehországba, Janske Lazne-ba, ahol három egymást követő évben voltam, és az ott töltött hónapokat életem legszebb emlékei közt őrizgetem. A csodálatos hegyek, és a csodálatos emberek tettek engem egy életre Csehország rajongójává.
1986-ban Pőstyénben voltam, majd kétszer Galántán, a kórház rehabilitációs osztályán. Így jutottunk el 1990-ig, amikor újfent Kovácsfalvára kaptam beutalót. Az NRC /Národný Rehabilitačný Centrum/ épületét nem sokkal azelőtt adták át, és bizony a környék még rendezetlen volt. Pallók voltak lefektetve, hogy a tolókocsik kijussanak az útra, és ne süllyedjenek el a kavicságyban.
                                                                                  …
Kovácsfalva jóformán össze van épülve Zólyommal, hisz csak 4 kilométerre van tőle, úgyhogy a városi buszok kijárnak ide. Mint az elején írtam volt, először egy kis feszültséggel érkeztem. Ez azonban csak addig tartott, amíg az első nővérke rám nem mosolygott, és máris oldódott a feszültség. Egy betegnek ugyanis, aki tele van bizonytalansággal, amikor megérkezik a kórházba, annak az első, és legfontosabb gyógyszere az, amit semmilyen orvos nem ír fel, ha bátorítóan rámosolyognak. Énrám rám mosolyogtak, és azóta is igyekeznek mosolyogni. Pedig néha az a legnehezebb. Hogy a nővérkék mosolyogjanak. Mert, aki naponta a szenvedéssel kénytelen szembesülni, annak könnyen arcára fagy a mosoly, és csak szörnyülködik, hogy az emberi életnek milyen mélységei vannak. Én azt szoktam mondani, hogy töltsön el itt valaki akár csak egy hónapot is, és átértékeli az életét. Megváltozik az értékrendje, és más dolgokat kezd értékesnek tartani, mint amit addig annak tartott.
Mindezt nem is lehet másképp elviselni, csak jó értelembe vett profizmussal. Számtalanszor hallottam itt, hogy a betegeknek nem sajnálatra van szükségük, hanem segítségre. A betegeket pedig a falra ragasztott tacepaók tájékoztatják, hogy az ápolószemélyzet nem azért van, hogy a őket pátyolgassa, hanem, hogy segítsen nekik.
És csakugyan, amióta ide visszajárok, egyre erősödik bennem az érzés, hogy itt nemcsak beszélnek a csodáról, hanem teszik is. A jó ég a megmondhatója, hogy hányszor történt meg, hogy hordágyon hoztak ide valakit, aki aztán a saját lábán távozott. Vagy, az egyik nap még tolókocsiban ült, és a másikon, bár mankókkal, de járt!
                                                                            …
Annak, aki az NRC-be kerül, sokszor nemcsak fizikai, de pszichikai támogatásra is szüksége van, hiszen a lelke is romokban van. Épp ezért épült az a kis templom mindjárt a kis utcácska sarkán, ami a legtöbbször zsúfolva van. Vasárnaponként, az oltár előtt szabadon hagyott helyen 8-10 tolókocsi is áll. És nemcsak az NRC-ből, de a Marinából is érkeznek gyerekek. Az első padsorokat mindig a betegek foglalják el, és csak utánuk jönnek a falusi lakosok. A miséket pedig gyakran azok a lelkiatyák tartják, akiket szintén az NRC-ben gyógyítanak.
                                                            …
Kérem, a kedves olvasó elnézését, ha a jegyzetíró szavaiból a szokásosnál nagyobb lelkesültséget olvasott ki, de mentségemre szolgáljon, hogy a saját /legjobb/ tapasztalataimról írtam.

Történelem a másik szemével

„A csehek, lengyelek és magyarok bizonyos értelemben »telítve« vannak a történelemmel, sőt, egyes vélemények szerint történelmük »betegei«, míg a szlovákoknak sose volt »szenvedélyük« a történelem.”
Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad, Kalligram, 2000


Kezdjük egy kicsit primitív viccel. Egy férfi bemegy a könyvtárba Szlovákiában, és valamilyen könyvet keres a történelemről, mire a könyvtáros: menjen csak haza nyugodtan, én majd elküldöm magának sms-ben.
Ez a vicc, amellett, hogy azt a hamis nézetet próbálja sugallni, hogy a szlovák egy múlt nélküli nemzet, abban is téved, hogy az államiság lenne a történelem előfeltétele. Egyébként az se baj, ha egy nép államisága nem ezer évre nyúlik vissza, hanem csupán pár évtizedre, ugyanis a történelem nemcsak dicső, hanem kevésbé dicső fejezetekből is áll, amelyek aztán fölöttébb alkalmasak előítéletek gyártására. A magyarság történelmében ilyen a kalandozások kora néven ismert időszak, amikor Nyugat-Európában így imádkoztak: „A magyarok nyilaitól ment meg, Uram, minket!”, és ez vezetett aztán annak a nézetnek kialakulásához, hogy a magyaroké egy civilizálatlan, barbár horda, akik Ázsiából jöttek, s hogy a magyarság idegen test Európában. Ez a vélemény máig hatóan kísért, legújabban a primitív szlovák nacionalizmus ezt úgy fogalmazza meg: „Madari za Dunaj!” – Magyarok a Duna mögé! (értsd, vissza Ázsiába).
A kötet azért is izgalmas, mert évek óta ülésezik a szlovák-magyar történészbizottság, hogy közös nevezőre jusson a történelem kérdéseiben (pedig szerintem az is elég lenne, ha simán csak tiszteletben tartanánk egymás véleményét).
Ennyi bevezető után térjünk rá a könyvre, amely Szlovákia elmúlt száz évét tekinti át, és ez az évszázadnyi történelem, legalábbis annak első felében, bizony gyakran összefonódott, ha egyenesen nem ugyanaz volt! És bár azóta két külön államról van szó, de mégis az az ember érzése, hogy szinte ugyanazt a történelmet éljük azóta is. Mert Lubomír Lipták szlovák történész ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket egy magyar kollégája is feltehetne.
Hogy csak a Szlovák Állam második világháborús részvételét vegyük szemügyre (amikor is ugyanazok voltak a szövetségesei a két országnak, habár homlokegyenest mások voltak az érdekeik – ez is egyike a közép-európai történelem abszurdjainak), az országnak még annyi mozgástere se volt, mint hazánknak, hiszen a nyugati szövetségesek német kreálmánynak tekintették, és még csak el se ismerték a Szlovák Államot.
A szerző egy hosszabb tanulmányban foglalkozik Gustav Husák pályájával. Még párhuzamot is felfedez közte, Kádár János, valamint Vladimir Gomulka lengyel pártfőtitkár között. Nevezetesen azt, hogy az ötvenes években mindhárman megtapasztalhatták belülről is az elvtársi börtönöket. Én pedig hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy mindnyájan forradalmi helyzetben kerültek pártjaik élére.
A legizgalmasabb részek azok, amelyekben a nemzetiségi kérdést tárgyalja. Ami ebben az ügyben a két ország között ma folyik, az leginkább a süketek párbeszédéhez hasonlít, amikor is ketten mondják a magukét, anélkül, hogy figyelnének a másikra.
Én most csak szemezgettem Lubomír Lipták könyvének témái között, de a kötet ennél sokkal több kérdést vet fel, amelyeket érdemes továbbgondolni.