A freskó legendája 38.

–  Nyomja valami a lelkedet, testvérem?

Habár a választ előre tudta, Hilarius mégis feltette a kérdést, ahogy helyet foglaltak a szentélyben. Orentészról lerítt, hogy mennyire nehezére esik a vallomás, akadozva beszélt.

–  Nem mondtam el neked mindent, amikor arról beszéltem, hogy honnan ismerem Bikád úr kirurgusát, illetve… nem voltam hozzád teljesen őszinte.

Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy Hilarius megkérdezi, mikor nem volt hozzá őszinte, de ő tudta, hogy Orentész milyen nehezen szánta rá magát a vallomásra, és elhatározta, hogy csak a legfontosabb esetekben fogja őt megzavarni a kérdéseivel. Ezért aztán most is csak intett, hogy folytassa.

–  Nem mondtam igazat, mikor azt mondtam, hogy húsz éve semmiféle kapcsolatunk nem volt, mindaddig, amíg itt nem találkoztunk. Ugyanis, öt évvel ezelőtt megkeresett egy levélben, amelyben leírta, hogy ő azóta is rendületlenül keresi a lapis philosophumot, és már bizonyos sikereket is elért a kutatásban. Például, sikerült megtudnia, hogy a nagy ferencrendi tudós Roger Bacon egy egész könyvet szentelt a témának, amit azonban titkosírással jegyzett le, hogy illetéktelenek ne tudják elolvasni. Ellenségei azonban tudomást szereztek a könyvről, ezért a tanítványának menekülnie kellett Albionból a könyvvel együtt. Utazásai során pedig találkozott egy aggastyán szerzetessel, aki némi pénzért elárulta neki, hogy évtizedekkel azelőtt Magyarországon egy kolostorban látta Bacon könyvét. A kolostor nevére már nem emlékezett. Bizonyságul pedig megmutatta azt a rajzot, amit a könyvből másolt ki, és amit véletlenül te is megláttál a kódexben.

–  Magister Franciscus azután arról írt, hogy most állt egy hatalmas úr szolgálatába, aki a magyar király kegyében áll, és reménye szerint az ő révén alkalma lesz keresztül kasul bejárni ezt a hatalmas országot, hogy a könyvet felkutassa. Azonban kért engem is, hogy tartsam nyitva a szemem.

–  Valami oka mégiscsak volt annak, hogy pont téged keresett meg levélben – szakította félbe a vallomást Hilarius. Orentész elvörösödött zavarában, és csak sokára válaszolt.

–  Bevallom neked, atyám, hogy ott Prágában az én elmémet is megfertőzte, olyan szenvedéllyel beszélt az alkímiáról, és arról a csodálatos, új világról, ahova az alkímia révén eljuthatunk, hogy egy darabig én is az alkímia bűvkörébe éltem, és vele együtt kerestem a lapis philosophumot. Sőt, ifjonti lelkesedésünkben még szövetséget is kötöttünk életre, halálra, hogy segíteni fogjuk egymást, és ő a levelében erre a hajdani eskümre is emlékeztetett. Azóta a levél óta rendszeres kapcsolatban voltunk, sőt, kétszer személyesen is találkoztunk. Másodszor Albert király halála után, amikor Bikád úr az özvegy királyné fő bizalmi embere lett, és azon tanakodtunk, hogy miképpen fordíthatnánk ezt a hasznunkra. Végül magister Franciscus arra a megállapításra jutott, hogy minél több kolostorba el kell jutnia Bikád úr révén, hogy a könyv után nyomozhasson. Mikor rákérdeztem, hogy mégis hogyan akarja ezt elérni, titokzatosan elmosolyodott, és azt mondta, hogy már erre is megvan a terve.

Hilarius megremegett, balsejtelme látszott igazolódni.

–  Azt mondod, hogy magister Franciscus mérgezte Bikád urat?

–  Nekem azt mondta, hogy csak valami ártalmatlan növényi oldatot ad neki, amitől megfájdul a feje, hogy rávegye, zarándoklatokon keresse a gyógyulást, ahol rendszerint van valamilyen kolostor is, és itt remélt rábukkanni a könyvre. Csakhogy Bikád úrra különösen erős hatással volt a növényi oldat, napokra ágynak dőlt. Aztán, mikor néhány napja eszméletlenül esett össze, és napokig nem tért magához, magister Franciscus nagyon megijedt, mert nem tudta mire vélni, ami történt.

Hilarius szája széle remegett az indulattól, és Orentész tudhatta, hogy magister Franciscus nem sok jóra számíthatna most tőle.

–  És hol van most magister Franciscus?

–  Tegnap elutazott, miután összeveszett Bikád úrral a féktelen dorbézolása miatt, és kilépett a szolgálatából.

–  Folytasd!

– Érezte, hogy Bikád úr gyanakszik rá, ezért nem is mozoghatott olyan szabadon a kolostorban, és rám hárult a feladat, hogy a könyv után nyomozzak.

– Arról beszélj, hogy hogyan kerültetek mindketten ide, villa Zaazd kolostorába!

– Ez szinte csak a véletlen műve. Ugyanis az egyik szerzetes testvér súlyosan megbetegedett, és engem hozzá hívtak, csakhogy én mindig eszemben tartottam magister Franciscus kérését, hogy ahova megyek, mindenhol nyomozzak a könyv után. Beszéltem egy nagyon öreg jobbággyal, aki még a talján mesternek is segédkezett, aki a szentély freskóit festette, és akkoriban már legényke volt, amikor a kolostorba idegen nyelven beszélő zarándokok érkeztek, akik máglyát raktak, hogy valamiféle könyvet égessenek el rajta, amit azonban az egyik szerzetes ellopott, és így nem tudták a könyvet elégetni. Nekem pedig eszembe jutott az, amit magister Franciscus a levelében írt a szerzetesről, akinél a rajzot látta. Legott, írtam neki, hogy a könyv nyomára bukkantam.

…

Ebben a pillanatban kintről hangzavar szűrődött be, és ez megzavarta a vallomást, asszonyi jajgatás, durva férfibeszéd, síró gyerekhang keveredett. Az egész kísértetiesen emlékeztetett arra a napra, amikor Rajnaldot megtalálták, úgyhogy az első pillanatban döbbenten néztek össze. Majd pedig kirohantak a templom elé, ahol akkorra már tíznél is többen verődtek össze, és az istállók irányába mutogattak, de mintha féltek volna közelebb menni.

Hilarius, mikor közéjük ment, babonás félelmet látott az arcokon. A beszéd is elnémult, mikor megjelentek

– Mi történt, emberek?

– Az egyik atya felakasztotta magát – kottyantotta el az egyik suhanc, és Hilarius látta, hogy az anyja megbúbolja, hogy a felnőttek dolgába avatkozik.

Ő azonban nem várta be a fejleményeket, hanem határozott léptekkel elindult az istálló irányába, közben pedig az járt a fejében, hogy ugyan melyik társát fogja ott találni, az istállóban, mert a fiú nem említett nevet. Az ő határozottsága, mintha a többieket is felbátorította volna, mert elindultak a nyomában. Akkor már pár szerzetes is volt köztük.

Az istálló ajtaja tárva volt, amiért máskor feddés járt volna, de a rendkívüli körülményekre tekintettel, Hilarius elnézte ezt a lazaságot. Belépett, és meglátta, hogy Gyula ott lógott négy méterrel a föld felett, csúfolódva nyelvet öltött a világra, a szeme pedig természetellenesen kidülledt.

Hilarius kiadta az utasítást, hogy szedjék le onnan Gyulát, közben pedig azon gondolkodott, hogy hogyan is mászhatott fel olyan magasba. Hirtelen az eszébe jutott, amit Gyerk mondott neki, hogy Gyula korántsem olyan magatehetetlen, mint mutatja magát. Persze, az se kizárt, hogy segítettek neki oda feljutni, esetleg gyilkosság történt?

Péter már a saját bőrét menti, és eltünteti a tanúkat, akik esetleg ellene vallhatnának. Villámként hasított bele a felismerés, hogy amióta visszajött, még nem is látta Pétert. Őt is elő kell keríteni. Előbb azonban el kell intéznie még valamit.

A freskó legendája 37.

Hilarius már éppen ki akart lépni az udvarra, amikor valaki megkopogtatta a vállát. Hátrafordult, hogy megnézze, ki az, aki ilyen szokatlan módon hívja fel magára a figyelmet, és egy csuhába öltözött alakot pillantott meg. Először azt hitte, hogy a kolostorból valamelyik testvér az, aki üdvözölni akarja, de ahogy jobban szemügyre vette, rájött, hogy még sose látta. Ráadásul, a ferencesek öltözetét viselte, és az övén tarsoly lógott. Langaléta létére görnyedten járt, az arca alapján lehetett fiatal is meg öreg is, és olyan vékony hangja volt, hogy Hilariusnak el kellett nyomni egy mosolyt, amikor megszólalt.

–  Én hoztam meg Bikád úrnak az érsek válaszát, ám mikor az érsek úr tudomást szerzett róla, hogy hova készülök, rám bízott egy másik levelet is, ámde szigorúan a lelkemre kötötte, hogy ezt a levelet csakis személyesen neked adhatom át perjel atyám.

Eme kis monológ végére érve előhalászott a tarsolyból egy összegöngyölt levelet, amin az érsek pecsétje lógott, és átnyújtotta Hilariusnak. Nyilván a válasz érkezett meg a kérésére, gondolta Hilarius, és arrébb ment, hogy nyugodtan olvassa. Kezdte már bánni múltkori elhamarkodott döntését, hiszen ez a pár hét ékesen bizonyította alkalmatlanságát a perjeli tisztségre, másrészt viszont szereti a munkáját, ami szüntelen úton levést jelent, és nehéz elképzelni, hogy megtelepedjen valahol. Feltörte tehát a pecsétet, és olvasni kezdte a szépen formált, kalligrafikus betűkkel írt levelet, amely valóra váltotta reményeit, amiben bizakodott titokban, hogy az érsek talán nem is engedi őt el a szolgálatából, és akkor minden megoldódik magától.

…Szegény hazánkra nehéz idők várnak, itt állunk egy polgárháború küszöbén az özvegy királyné hívei, és Ulászló hívei között, a Balkán felől pedig a pogány oszmán fenyeget minket. Ebben a helyzetben nem mondhatunk le egy olyan érdemes férfiú szolgálatairól, mint amilyen te is vagy. Már meg is találtuk számodra a következő küldetést. Boszniában aggasztó mértékben terjed a bogumil eretnekség, úgyhogy, ott fogod személyünket képviselni. Ezért, kérve kérünk, hogy mielőbb zárd le ottani nyitott ügyeidet, aztán siess udvarunkba, hogy mielőbb megkaphasd megbízóleveled!

A levél világosan szólt, és bár kérés formájában volt megírva, de felszólításként volt értelmezendő.

…

Hilarius úgy döntött, hogy egyelőre nem hozza a többiek tudomására a levél tartalmát, amíg le nem zárja „nyitott ügyeit”. Azaz le nem leplezi a többi szerzetes előtt Gyula és Péter bűnös mesterkedését, és hogy ők a felelősek Rajnald haláláért.

Igen ám, gondolkodott tovább, csakhogy a vádakat bizonyítani is kell. Ugyanis, annyira hihetetlen történettel készül előállni, hogy a szerzetesek többsége egyszerűen nem fog hinni neki, azok pedig, akik az ő pártjukon vannak, mármint Péterén és Gyuláén, bizonyítékot fognak követelni. Azt pedig, aki tanúskodni tudna, a falubéli árva lányt, már elhallgattatták a gyilkosok.

Aztán meg Roger Bacon könyve jutott az eszébe, amivel igazolni tudná a történetét, ha nem is mindent, de a lényeget igen. És ha a lényegben igazat mond, akkor a részletekben minek hazudna? A kolostorban ma is élhetnek olyan öregek, akik még emlékezhetnek az évtizedekkel ezelőtt történtekre, és tanúskodhatnának.

Ekkor azonban más is eszébe ötlött, mégpedig Valerián, és a gyilkosság, aminek szemtanúja volt. Gyerk azt mondta, hogy eltemeti őt, mielőtt elmegy a környékről, nyilván mestere mellé. Neki pedig nem kell mást tenni, mint kiásni a holttestet, és máris kezében a bizonyíték Péter bűnösségére.

…

Ekkor szörnyű gyanú fészkelte be magát az elméjébe. Munkája során sok gyilkossal volt már dolga, és tapasztalata szerint, aki egyszer már ölt, annak másodjára már nem okoz gondot, hogy elvegye más életét. Olyan ez, mint azzal a kutyával, amelyik egyszer embert ölt, legjobb, ha a gazdája agyonüti, mert legközelebb, lehet, hogy őrá fog támadni.

György perjel halálát még nem vizsgálta meg senki, hogy baleset történt e, esetleg gyilkosság? Hiszen, ő is Gyula és Péter bűntársa volt a mesterkedéseikben, csakhogy kényelmetlenné vált, mikor elborult az elméje, a társai pedig féltek, hogy kifecsegi a titkukat, és ez a módszer volt a legkézenfekvőbb az elhallgattatására.

Immár az is bebizonyosodott, hogy a régi hitet is azért üldözték olyan vehemensen, mert megtudták, hogy Gyerk sámán voltaképpen az a szerzetes, akit ők húsz évvel azelőtt elüldöztek a kolostorból, és ismeri minden titkukat. Őt akarták kézre keríteni. Csakhogy megérkezett ő, az érsek felhatalmazásával, hogy kivizsgálja a vádakat, és a bűntársak attól rettegtek, hogy az ő mesterkedéseikre is fény derül. Ezért hát megszabadultak Györgytől.

Hilarius feljegyezte az elméjébe ezt is, az elvégzendő feladatok közé, hogy utánajárjon ennek a gyanújának. Felsóhajtott, mert ahogy számba vette a feladatait, amik még elvégzésre várnak, rájött, hogy mozgalmas napok előtt áll.

Ugyanakkor halk köhécselés zökkentette ki a gondolataiból. Hilarius körülnézett, és ekkor vette észre Orentészt, aki mintha zavarba lett volna, lesütötte a szemét.  Eszébe jutott, hogy még vele is beszélni akart. Szigorúan szólt hozzá, hogy jelezze, rájött, hogy ő se ártatlan ebben az ügyben.

–  Akarsz valamit, testvérem?

Orentész végre felnézett, és elvörösödött.

–  Gyónni szeretnék, atyám!

–  Gyerünk a templomba, testvérem, ott nem fognak zavarni.

A freskó legendája 36.

A padlókő elmozdult, és Hilarius kíváncsian dugta ki a fejét a résen. A szentély kihalt volt, csak Mihály alakját fedezte fel, aki a feszület előtt térdepelt. Kezét összekulcsolta, fejét alázatosan hajtotta le és szemei csukva voltak. Hilarius óvatosan kimászott a lyukból, majd a követ visszacsúsztatta a helyére, ami meglehetős zajjal járt, de Mihály nem reagált a zajra, mintha elaludt volna, vagy olyan mélyen merült el a meditációban, hogy a külvilág zajaira nem reagált.

Hilarius odaállt a háta mögé, és sokáig csak figyelte az imádságban elmélyedt Mihályt, aki ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlított mennyei névrokonára. Valahogy róla is sugárzott, hogy vezetésre termett, és egyszer még nagyszerű perjele lesz ennek a kolostornak. Ami talán hamarabb is bekövetkezik, mint bárki számítana rá, gondolta Hilarius keserűen, mert ő megbukott.

A hatás, amit a megjelenésével kiváltott leírhatatlan volt, mert Mihály először szellemnek hitte. Olyan volt, mint Tamás, aki addig nem akart hinni az Úr feltámadásában, amíg a saját szemével nem látta, és meg nem érintette a sebeit. Miután azonban meggyőződött róla, hogy tényleg ő az, a maga testi valójában, forrón megölelte. Hilarius röstelkedve bontakozott ki az ölelésből, és csitítóan mondta.

– No, az talán mégse olyan nagy csoda, hogy alig egy napos távollét után visszatérek.

Mihály elengedte, és hátrahőkölt. Csodálkozva nézett rá, még a szája is tátva maradt.

– Miről beszélsz atyám? Mi bizony harmadik napja semmit se tudunk rólad. Mindenhol kerestünk, de senki se látott. Isten bocsássa meg, már a legrosszabbtól tartottunk.

Ezúttal Hilariuson volt a csodálkozás sora. Ilyen rossz volna az időérzéke? Pedig esküdni mert volna, hogy csupán egy napig volt távol, de ezek szerint azóta két éjszaka is eltelt már. Mihály látta a zavarát, és megkérdezte.

–  Hol voltál három napig, és honnan kerültél most elő?

Nem akart válaszolni Mihálynak, mert tudta, hogy ezzel csak újabb kérdések özönét zúdítaná magára. Ezért hát visszakérdezett.

– Nem láttad Pétert?

– Az imént találkoztam vele, nagyon fel volt dúlva. Még köszönni is elfelejtett, pedig, amióta ismerem, nem történt ilyen. Mert azt el kell ismerni, hogy Péter mindig nagyon illedelmesen viselkedik.

Abban a pillanatban léptek ki az ajtón, az úton pedig a kolostorhoz tartozó, egypár jobbágy jött felfelé, akiknek az arcáról Hilarius megrökönyödést olvasott le, amikor őt meglátták, hogy napokra eltűnik, majd mintha mi se történt volna, a templomból lép ki. Egy suhanc már el is vált a csoporttól, hogy a többieket megelőzve vigye meg a hírt, hogy a perjel előkerült.

– A híred megelőz – jegyezte meg Mihály.

Hilarius szórakozottan bólintott, egész más gondolatok foglalták most le.

– Történt valami említésre méltó a távollétemben?

Mihály arca felragyogott.

– Az eltűnésedet követő napon Bikád úr hirtelen felébredt, éppoly megmagyarázhatatlanul, mint ahogy eszméletét vesztette. Mindenki csodát emleget.

Hilarius szeme előtt felrémlett az a rajz, amely elvezette Valerianhoz, és tudta, hogy még komolyan el kell beszélgetnie a kirurgussal, és tisztázni, hogy mi Orentész szerepe ebben az ügyben. Mihály lelkesen folytatta.

–  Maga Bikád úr is meg van róla győződve, hogy csoda történt, és vallja a freskó csodatévő voltát. Habár ezt az a levél is megerősítette, amit az udvari papja hozott az érsek úrtól, és ebben az esztergomi érsek megerősíti, hogy a villa zaazdi freskónak gyógyító ereje van.

–  És hol lábadozik most Bikád úr?

–  Hogy lábadozik, azt nem mondanám, mert amióta felébredt a vendégházban folyik az eszem, iszom, dínom-dánom. A kirurgusa már az egészségéért aggódik, és Orentésszel együtt próbál a lelkére beszélni, de Bikád úr csak legyint, és azt mondja, hogy muszáj megerősödnie, annyira  legyengült azalatt a pár nap alatt, amíg tehetetlenül feküdt, mint egy darab fa.

…

Ahogy beléptek a vendégházba, a jelek rögtön elárulták, hogy itt valami elképesztő dőzsölés folyik. A padlót mindenhol ételmaradék borította, félig lerágott csont, ami már a két komondort se érdekelte, akik a sarokba lihegtek elnyúlva. A levegőben hányásszag keveredett bor és pálinkaszaggal, úgyhogy Mihály fintorogva húzta fel az orrát. Hilarius megbotránkozva fedezte fel, hogy Bikád úrnak társai is vannak ebben a fertőben, mégpedig néhány romlott erkölcsű, lenge öltözetű jobbágylány, akiket ő a saját kezéből etet, itat, közben persze kihasználja az alkalmat, és a keze mindenféle illetlen helyekre elkalandozik, amit a lányok vihorászva vesznek tudomásul. Ahogy azonban Hilariust meglátták, úgy ugrottak fel, mintha darázs csípett volna a legérzékenyebb testtájukba, és úgy surrantak el mellette, mint kisegerek a macska mellett. Bikád úr nehézkesen fordult meg, és mikor megpillantotta a perjelt veres képe széles mosolyra derült, karját szélesre tárva indult meg feléje, Hilarius azonban kitért az ölelés elől, így aztán, ha Mihály el nem kapja, orra bukik.

– Hogy nem szégyelled magad, rimák társaságában töltöd az idődet, pedig az Úr kegyelméből épphogy megmenekültél a halál torkából! – Hilarius szikrázott a haragtól, és ha valami alkalmas eszközt talál, biztosan kiveri vele innen Bikád urat, miként Jézus a kufárokat a templomból.

Bikád úr megrázta busa fejét, mintha a mámort akarná kiűzni belőle. Bűnbánó arccal mondta.

– Neharagudj atyám, de éppen azt a csodát ünnepeltem, amit az Úr tett velem, amiben az a levél is megerősített, amit a papom hozott az érsek úrtól. De nem kell már nekem hitelesítő levél, ami igazolja a csodát, mivel magam is érzem, hogy a nyavalyám elmúlt.

– Én a helyedben ágyba feküdnék, és hagynám, hogy a kirurgusom eret vágjon rajtam, mielőtt gutaütést kapok.

A freskó legendája 35.

Felvihogott, mintha valami nagyon tréfásat mondott volna. Hilarius megbotránkozva nézett Valeriánra, erre a gnómra, aki vénségére úgy összetöppedt, mint egy négyéves kisgyerek, és úgy látszik nemcsak a látását, de az eszét is elvesztette, hogy éppen egy inkvizítort avat be a titkaiba.

–  Fogadok, most azon töprenkedel, hogy honnan tudom ezeket a dolgokat, talán olvastam a könyvet?

–  Olvastad?

– Nem olvastam, de Rogerius sokat beszélt Bacon könyvéről. Öregkorára ő is roppant fecsegő lett, ha akadt hallgatósága, és én mindig meghallgattam, Gyulával ellentétben, aki csak legyintett, hogy azok csak egy vénember sületlenségei. Bacon szerint az Atlantisziak birtokában voltak a lapidus philosophorumnak, amit mi csak bölcsek kövének hívunk, és ennek a segítségével képesek voltak előállítani az aurum non vulgit, ami a Materia Prima átváltoztatását jelenti, amely maga az ember. Az előbb nem véletlenül mondtam a bűnbeesés előtti állapotot teljességnek. Platón2 egy másik művében ír egy harmadik nemről is, amelyik nem volt se férfi se nő, hanem a kettő együtt. Platón androgünnek nevezte ezt a harmadik nemet, amelyik egyesítette a férfi és a női természetet, és ezért tudott az Istennek is vetélytársa lenni, hogy az már a hatalmát féltette tőle. Ezt a problémát pedig úgy oldotta meg, hogy álmot bocsájtott a teremtményére, és szétválasztotta a férfi és a női természetet, két külön testet alkotva.

Hilarius felháborodásában elvörösödött.

–  Istentelen eretnek, még az Úr igéjét se tiszteled, és kiforgatod a szentírás szavait!

Valerián újfent megvonta a vállát.

–  Legyen a te hited szerint.

Az ezután következő események pillanatok alatt játszódtak le. Hilarius arra figyelt fel, hogy a Gyerk, aki a bejáratnál állt rongybábuként csuklik össze, és a semmiből felbukkan Péter alakja, akinek valami sátáni gonoszság ült ki az arcára, és feléjük dobott valamit. Hilarius arca elé kapta a kezét, mert azt gondolta, hogy Péter őt vette célba, de nem találta el semmi. Kinyitotta a szemét, és aggodalmasan a földön fekvő Gyerkhez sietett, aki már magához tért, és csak fel kellett támogatni. Gyerk rögtön Valeriant kereste a szemével, és kiáltására ő is odanézett. Valerian a földön feküdt, és nem mozdult. Gyerk megvizsgálta, de már ránézésre látszott, hogy nincs benne élet, amit véres, hófehér haja is elárult, amelyet az a kő okozott, ami homlokon találta. Péter úgy látszik jól célzott. Gyerk olyan fájdalmasan nézett rá, hogy Hilarius szíve belesajdult.

– Meghalt – közölte a nyilvánvaló tényt.

– Péter ölte meg. – fejezte be Hilarius – Honnan tudta egyáltalán, hogy él?

– Gondolom, amikor a könyvet kereste, kiásta a csontvázat, és valami ismertetőjelből rájöhetett, hogy nem az, akinek hitték. Valeriánnak gyerekkorában el volt törve a lába, ami nem forrt jól össze, és rövidebb volt, mint a másik.

– De hát miért kereste a könyvet? – értetlenkedett Hilarius

– Valahol hallhatta, hogy mennyire értékes, hogy a zarándokok hogyan próbálták meg ellopni, ezért Gyula háta mögött próbálta megszerezni. Pétert ugyanis csak a kapzsiság vezette, amikor kitartott Gyula mellett, mert valami hasznot szimatolt. Mikor a sírban nem találta a könyvet, rögtön tudta, hogy csakis Valeriannál lehet, és idejött, hogy elvegye tőle. Arra azonban nem számított, hogy te is itt leszel, ezért aztán menekülőre fogta a dolgot, előtte azonban még bosszúból megölte Valeriant.

Hilariusnak hirtelen felrémlett, hogy Péter, mikor a követ eldobta, valamit kiáltott Valerian felé „Meghalsz, sátán!”, ami egy ősi formula volt, amikor az eretnekeket megkövezték. Lehet, hogy őt meg se látta, annyira Valerianra koncentrált, és mikor észrevette, már semmit se tudott tenni, így aztán elmenekült. A kérdés csupán az, mit fog ezek után tenni? És egyáltalán, mit szólnak a kolostorban az ő eltűnéséhez? Ha jól számolja, már egy egész napja annak, hogy eljött a kolostorból. Valakinek csak feltűnt, hogy nincs ott. Ha másnak nem, akkor a szerzeteseknek feltűnhetett, hogy nincs jelen az áhítatokon. Habár az elmúlt hónapokban előfordult, hogy mulasztott egy, két alkalmat, de amióta perjelnek választották, mindig ott volt. Ezért is lehetett az feltűnő, ha egymás után több alkalommal is hiányzik.

Hirtelen, mint villám hasított bele a felismerés, hogy micsoda felelőtlenség volt a részéről elhagyni a kolostort. Mint mikor a pásztor gondol egyet, és sorsára hagyja a gondjaira bízott nyájat. Ez is csak egy újabb bizonyítéka a vezetői alkalmatlanságának. Egy vezető semmilyen körülmények között nem hagyhatja el azt a helyet, amit az Úr akarata kijelölt neki, hiszen bármikor történhet olyasmi, amiért az alája rendeltek hozzá fordulnak tanácsért, és akkor a vezetőnek bölcs tanácsokkal kell őket irányítani. Ennyit megtanult a munkája során, ami szükségessé tette, hogy különböző fejedelmi udvarokban forgolódjon.

Gyerk úgy látszik kitalálta a gondolatait, mert azt mondta, hogy az ő helye most az övéi közt van, mert kitudja, hogy Péter miben mesterkedik most, hogy nem sikerült a terve. A folyosó egyik ága a templomba vezet, így észrevétlenül visszajuthat a kolostorba. Habár Hilariusnak semmi kedve nem volt, hogy újra elmerüljön a sötétségbe, ahol még azt se fogja látni, hogy hova lép, de azért belátta, hogy Gyerknek igaza van.

Végszóra Márton is előkerült, aki valahonnan kerített egy fáklyát, amivel az utat világította meg, így Hilariusnak most már nem volt azaz érzése, hogy a következő lépéssel szakadékba zuhan. Útközben elmentek egy megbolygatott sír mellett. Szétszórt csontok jelezték a sírrabló dühét, hogy nem találta meg, amit keresett. Hilarius megtorpant, majd elkezdte egy kupacba gyűjteni a csontokat. Rövid habozás után Gyerk is csatlakozott hozzája, majd miután ezzel végeztek Hilarius mondott egy rövid imát a nyomorultért, aki itt várja a feltámadást. Akárki is az, hiszen most már világos az, hogy nem Valerian, nem érdemelte meg, hogy megzavarják a nyugalmát.

…

– Megérkeztünk, – szólalt meg Gyerk – innen már egyedül kell menned tovább.

Hilarius nem sok bizalommal nézett a rozoga lépcsőre, ami felvezetett a csapóajtóhoz, amely tulajdonképpen a templom padlatának egyik köve volt. Azt kellett elmozdítani, és rajta keresztül be lehetett jutni a szentélybe. Gyerk elfogta Hilarius aggódó pillantását, és meg akarta nyugtatni.

–  Nem olyan veszélyes, amilyennek látszik, Valerian az utolsó tíz évben is sokszor járt erre, miután megvakult.

Hilariust nem nyugtatta meg annyira ez a közlés, de azért igyekezett ezt nem mutatni. Gyerkre nézett.

–  És te? Mihez kezdesz most?

Gyerk kerülte Hilarius tekintetét.

– Kezd szűk lenni ez a völgy már nekem. György perjel jó munkát végzett, a régi hitnek alig van már itt híve. Én is elmegyek. Azt mondják, a Börzsöny rengetegében még háborítatlanul élnek a régi vallás hívei.

Hilarius most Mártonra nézett, akinek a kezében megremegett a fáklya, mikor magán érezte a tekintetét.

– Hát te?

– Őt magammal viszem. – sietett a válasszal Márton helyett Gyerk – Mindig idegen volt a számára, ahogy a kolostorban a szerzetesek élnek, és nem értette, hogy hogyan zárhatjátok Istent kőfalak közé.

Hilarius felháborodottan támadt Gyerkre.

– Biztosan te beszélted tele a fejét, hogy miután megismerte az Úr igaz hitét, mégis a te pogány babonaságodat válassza!

Erre már Gyerk se hagyta magát.

– Nem tudom, melyik az igazabb hit. Az, amelyik az Úr nevében gyilkol, vagy az, amelyik az Istennek fehér lovakat áldoz!