A feskó legendája 11.

…

Helga viskója önmagában se volt nagy, és még az is két helyiségre volt osztva. Ahol ők voltak, az lehetett a konyha, alig fértek el benne ketten, a mennyezetről száradó gyógynövények lógtak, a tűzhelyen valami rotyogott, vélhetően Helga reggelije, és ez barátságos meleget is biztosított, ami a kint fagyos levegő után kifejezetten jól esett Teodiciusnak. A másik, kicsit nagyobb helyiségben állt a szövőszék, amin dolgozott.

– Tíz évvel ezelőtt jöttem ide – kezdett bele Helga a történetébe – nem, nem igaz, menekültem. Azelőtt Németalföldön éltem, Brugge városában. Egy kommunában éltünk, afféle lelki közösségben, amit Johanna nővér vezetett, akit anyánknak neveztünk. Mind fiatal nők voltunk, akiket az utcáról szedett fel, nehogy elzülljünk, hogy ne legyünk se kurvák, se tolvajok. Ő tanított minket, és szakmát adott a kezünkbe. Volt egy vállalkozásunk, amit azonban a céhbe nem vettek fel, mert azt mondták, hogy a vállalkozást csak egy férfi vezetheti, hiszen egy nő alkalmatlan rá, hogy üzleteljen. Aztán, amikor kezdtünk egyre sikeresebbek lenni, és komoly konkurencia a férfiak vezette vállalkozásoknak, elkezdődtek a támadások ellenünk. Riválisaink csavargókat béreltek fel, hogy támadjanak meg minket, zaklassák az üzletfeleinket, csakhogy mi visszavertük a támadásokat, az üzletfeleink mellé pedig testőröket béreltünk. Aztán, egy napon katonák törtek ránk, és bíróság elé hurcoltak. Az ellenségeink azzal vádoltak meg, hogy pénzért fogadtunk férfiakat, Johanna nővér vezetésével erkölcstelen életet éltünk, az ördöggel paráználkodtunk, és még sok hasonló baromságot hordtak össze, amikre persze mind voltak tanúk. Johanna nővért megégették, minket pedig szétkergettek.

– Flórián tehát ezért nevez téged beginának.

– Akkor még nem ő volt a perjel, hanem egy bölcs, öreg, jóságos szerzetes, Gergely, Flórián azonban már akkor gyűlölködött, és az oltár mellől vádolt, hogy eretnek begina vagyok, de én a szemén láttam, hogy közben egész más jár a fejében, mert tudd meg, hogy a drágalátos perjeled egy kéjsóvár alak, aki vizet prédikál és bort iszik, csak a test gyönyöreinek él, és ha ő a mennyországba kerül, istenemre mondom, én pokolra akarok jutni.

– Ebből elég! Nem vagyok kíváncsi, az átkozódásodra.

Helga láthatóan meghökkent erre a parancsoló hangra.

– Mióta ő lett a perjel, azóta hadakozunk, de semmit se mer ellenem tenni, mert túl sokat tudok a viselt dolgairól.

– Azt is mondta, hogy nálad jobban senki se ismeri a gyógynövényeket, és a kolostorban is te gyógyítod a betegeket.

– Nála biztosan jobban gyógyítok, mert ő egy közönséges sarlatán. Valamikor, egy vándor kirurgustól elleste, hogyan kell eret vágni, és azóta ezzel a tudásával hivalkodik. Ki tudja, hogy hány szerencsétlent juttatott már át a másvilágra.

– Te mérgezted meg az öreg Pált?

Helga felkapta a fejét, és megrökönyödve nézett Teodiciusra.  

– Pál meghalt?

– Ezek szerint nem te tetted.

Helga reagálása minden szónál ékesebben bizonyította az ártatlanságát, mert ő, akinek az arcizma se rándult István halálhírére, most könnyezett.

– Az öreg Pál volt az egyetlen a kolostorban, akivel beszélni tudtam, amíg el nem ment az esze. Szerettem a lábánál ülni, és csak hallgatni, ahogy mesél a régi időkről, ő pedig a hajamat simogatta. Flórián mindig dühbe gurult, amikor meglátta, hogy velem beszél, végül kitiltott a kolostorból.

– Szerinted Flórián mérgezte meg Pált?

Helga nem válaszolt, csak bólintott.

…

– Mikor ide jöttem, nem volt senkim, és már tovább akartam állni, aztán találkoztam Örzsével, aki itt élt, ebben a viskóban. Örzse özvegyasszony volt, akinek a férje, gyerekei egy rejtélyes betegségben haltak meg, azután költözött ide, távol minden embertől, és az életét a gyógyításra tette fel. Ő tanított meg mindenre, hogy melyik gyógynövény mire jó. Egy napon, mikor hazajöttem, Örzsét itt találtam, felakasztotta magát. Utána már magányosan éltem.

– És István?

– Errefelé szegény emberek élnek, akik nem tudnak fizetni a gyógyításért, és hát nekem is kell élni valamiből. Ezért elkezdtem újból szőni, és István vásárolta fel a szöveteket, amikor évenként itt járt prémeket venni.

– Mégse rendített meg István halálának a híre.

Helga megvonta a vállát, mintha azt mondaná, hogy tőle akár az egész férfinemzetség is kipusztulhatna a világból.

– Olyan volt, mint a többi férfi, különleges bánásmódot várt el csak azért, mert üzleteltünk. Azzal hencegett, hogy egy hatalmas urat szolgál, úgyhogy nekem is ajánlatos vele jóban lennem, és közben fogdosott. Utoljára is csak úgy tudtam tőle szabadulni, hogy megszereztem azt a tőrt, amit a ruhája ujjában rejtegetett, és azzal fenyegettem meg.

– Szóval, ezért nem találtam meg nála… Az előbb említetted, hogy az öreg Pál a régmúlt időkről beszélt neked.

– Igen.

– Beszélt neked egy kisfiúról, aki titokban érkezett a kolostorba?

Helga megrázta a fejét.

– Ő már azelőtt is zavarosan beszélt, és én igazából a felét se értettem annak, amit mondott. Valami Konstantinról beszélt, aki titokban él köztünk, és ha kiderülne a titok, mindnyájan nagyon nagy bajba kerülnénk.

– Constantinusról, a szerzetes remetéről beszélt?

– Lehet.

– Te már láttad ezt a Constantinust?

– Egyszer kétszer. Őt Flórián gyógyítja, ezért is csodálatos, hogy még mindig él.

…

Teodicius maga mögött hagyta Helga kunyhóját, mert úgy gondolta, hogy már mindent elmondott, amit tudott neki mondani, vagy pedig önszántából el akart neki mondani, habár nem volt azaz érzése, hogy a begina titkolna valamit előle.

Még abból az időből, mikor katona volt, elég jó érzékkel meg tudta mondani, ha valaki nem őszinte hozzá, vagy éppenséggel félre akarja vezetni, most azonban nem szólalt meg benne a vészharang, ami ilyenkor figyelmeztetni szokta.

Egyre inkább kialakult benne a meggyőződés, hogy ebben az ügyben kulcsfigura ez a titokzatos Constantinus nevű szerzetes remete, és éppen azon törte a fejét, hogy ismerheti e valahonnan ezt a Constantinust, mert a lelki szemei előtt minduntalan egy szikár, meggyötört, szakállas arc képe rémlett fel.

Azt már tapasztalatból tudta, hogy az agya néha különös játékokat játszik vele, vagy az is lehet, hogy ez már „szakmai” ártalom, amitől egy életen át se tud szabadulni? A katonáé, aki megszokta, hogy olyan dolgokat is megfigyeljen, amik fölött másnak elsiklik a figyelme, de neki az élete múlhat rajta. Ezeket aztán idővel persze elfelejti, de megesik, hogy valamilyen arc csak úgy a semmiből felmerül előtte, aztán, mikor találkozik vele, rájön, hogy igen, ez volt azaz arc, és persze elkezd nyomozni, hogy honnan ismerheti, kérdezősködik, és rájön, hogy hiszen látta ő ezt az arcot már azelőtt is, csak akkor nem figyelt fel rá, mert például egy vásári tömegben jött vele szemközt, és a következő pillanatban ő már el is feledkezett róla, csakhogy az agya, Istennek ez a tökéletes alkotása a megfelelő pillanatban felidézte ezt a képet.

Elgondolkozott azon, hogy történhetett e most is ez? Szemét lehunyva megpróbált visszaemlékezni az elmúlt napokra, és hirtelen az eszébe villant egy álma, legalábbis eddig azt hitte, hogy álom volt, de most egyszerre ebben is kételkedett.

Az álom az volt, hogy az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy erős vizelési kényszere van, úgyhogy ki kellett mennie az udvarra, hogy könnyítsen magán, és amíg így fel-le bolyongott, hogy megfelelő helyet találjon, ahol könnyíthet magán, egyszerre csak egy vékony fénypászmát vett észre, ami a konyha felől világított, ő pedig elindult a fény irányába, mert kíváncsi volt rá, hogy mi lehet az, ám az ablak most el volt fedve, ami csak még inkább felkeltette az érdeklődését, ezért belesett a résen, és a legnagyobb megdöbbenésére Flóriánt pillantotta meg, egy alakkal társalgott, aki a szerzetesek ruhájába volt öltözve, azonban nem élt a kolostorban, ezt hátulról is meg tudta állapítani.

A gesztusokból ítélve ők ketten vitatkozhattak, főleg Flórián beszélt dühös ábrázattal, a másik csak néha szólalt meg, mintha védekezne, és csillapítani akarná a szerzetest, rajtuk kívül még valaki volt a konyhában, aki a háttérben dolgozott.

Teodicius mindeddig meg volt győződve, hogy ez csak egy álom volt, most azonban már korántsem tartotta ezt annyira bizonyosnak, hiszen annyi mindent képes volt felidézni abból az „álomból”, hogy még a fagyos levegő marását is érezte bőrén, ha jobban megerőltette az agyát.

A freskó legendája 10.

…

Flórián perjel épp Teodicius előtt lépett ki a refektóriumból, aki épp egy felettébb érdekfeszítő eszmecserét folytatott Vilmossal, az angyalok családi életéről. Ekkor látta meg Flórián perjelt, és Teodicius egy mondat közepén hagyta faképnél Vilmost. A perjelt az udvaron érte utol, amint ő a kora tavaszi napsütést élvezte, arccal a nap felé fordulva. Az utóbbi napokban szokatlanul felmelegedett az idő, és a pár nappal előbbi hólepel már csak nyomokban maradt meg.

– Laudetur Jesus Christus, perjel atyám!

Flórián meglepetten fordult feléje.

– Laudetur, Teodicius testvér!

– Beszéltem Miklóssal, aki Pál testvért ápolta.

– És?

– Elmondta, hogy tegnap este te adtál enni Pál testvérnek.

Flórián várakozva nézett rá, így hát folytatta.

– Megvizsgáltam Pál holttestét, és a bőr lila színét vettem észre, ami tapasztalatom szerint mérgezésnek a jele.

– Bizonyára nagy tapasztalatod lehet a mérgekkel…

– A jelek szerint azonban nem én vagyok az egyetlen. Ki szokta gyógyítani a szerzeteseket, amikor megbetegszenek?

– Én, és esetleg még Helga, mert annál az átkozott boszorkánynál senki se ismeri jobban a gyógynövényeket a környéken.

– Most azonban Helga nincs a kolostorban.

– Nincs.

– Most te vagy az egyedüli a kolostorban, aki ért a mérgekhez.

Flórián nem válaszolt.

– Ezek szerint, engem gyanúsítasz azzal, hogy megmérgeztem Pál testvért?

Teodicius nem válaszolt, csak bólintott.

– Élénk a fantáziád. Nyugodtan írhatnál akár egy mostanság divatos verses történetet, amit az úri dámák előszeretettel olvasnak, biztosan nagy sikere lenne. És mégis mi okom lett volna rá, hogy Pált megmérgezzem?

– Azzal lehet összefüggésben, amit Pál tegnap mondott nekem. Te nem akartad, hogy esetleg többet is mondjon, és ez látszott a legegyszerűbbnek, elhallgattatni őt.

Sokáig nem szólt egyikük sem, csak farkasszemet néztek.

– Tudom, hogy a kötelező vendégbarátság mást kívánna, ráadásul most egy szerzetes testvérről van szó, de nem szeretnélek tovább marasztalni a kolostoromban.

…

A hajnal még alig virradt, amikor ő már úton volt, nem akarta megvárni a reggelt, hogy esetleg összefusson Flóriánnal, mivel tudta, hogy ez a találkozás mindkettejüknek kínos volna azok után, hogy a perjel tegnap világosan az értésére adta, nem szívesen látott vendég a kolostorában.

Mindazonáltal, eddig még soha életében még sose futamodott meg, ha valamibe belekezdett, azt szerette befejezni, és úgy döntött, hogy most se fog félbehagyott munkát hátrahagyni, mert azon az éjszakán, mikor István mellett virrasztott, megfogadta, hogy kideríti, miért kellett meghalnia, ezért még az este kifaggatott egy kolostori szolgát, hogy hol lakik az a bizonyos Helga, és hogyan lehet oda eljutni, mert Helga volt az utolsó, aki beszélt Istvánnal, és Teodicius gyanította, hogy pár kérdésre csakis tőle kaphat választ. Valahogy felelősnek érezte magát a haláláért, és ettől a lelkére nehezedő tehertől csak úgy szabadulhatott, ha végére jár ennek a históriának. Valahol hallott egy mondást, hogyha egyszer megmentünk valakit, azért életünk végéig felelősek leszünk. Ő pedig a rablók karjaiból mentette meg a kalmárt.

A kolostorszolga szavaiból kiderült, hogy nagyon jól ismeri Helgát, aki gyakran járt a kolostorba, hogy az embereket gyógyítsa, sőt, néha még a szerzetesek is igénybe veszik a szolgálatait, ha már Flórián tudománya is csődöt mond, mert az ő tudománya abban merül ki, hogy eret vág a szerencsétleneken, aztán imádkozik a betegért, de néha még ez a gyógymód sem elég, és ilyenkor üzennek Helgáért, akinek a legtöbbször még azt a kárt is helyre kell hoznia, amit Flórián okozott                                                                                  

Így aztán sok betege nem is gyógyult meg, amit Flórián persze nem is mulasztott el a szemére vetni, mire Helga azzal vágott vissza, hogyha nem gyötörte volna halálra az érvágásaival, akkor a beteg is biztosan meggyógyult volna, ezt azonban már Flórián se hagyhatta válasz nélkül, ezért már nemegyszer megesett, hogy parázsveszekedés alakult ki a halott mellett. A kolostor nagyobb dicsőségére.

Az erdőben még éjszakai sötétség volt, mikor elindult a kolostorból, a cókmókját egy batyuba kötötte, amit a nyakába akasztott, kezében a botnak igencsak jó hasznát vette, mert nemcsak a haladásban segítette, de mint a vakok, arra is felhasználta, hogy a terepet kitapogassa, ahova lép.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha figyelnék, az a minapi rossz érzés tért vissza, bár meglehet, hogy csak egy állat, de lehet, hogy valami rossz szándékú ember, ezért erősebben markolta a botot, és a fejét forgatta, hogy megkeresse rossz érzésének az okát, a szeme sarkából pedig azt látta, hogy megmozdul az egyik ág, vagy csak neki tűnt úgy? Mindenesetre megszaporázta a lépteit.

Egy csatában szerzett sérülés miatt nem tudott futni, ezért esélye se volt rá, hogy akárki is legyen az, el fog tudni előle elmenekülni, ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy ne térjen le az ösvényről, amit elmagyaráztak neki, mert akkor eltévedne.

Fellélegzett, amikor végre megpillantotta Helga házát.

…

A ház egy tisztáson állt, mikor Teodicius a közelébe ért, Helga pont akkor lépett ki az ajtón, és mikor megpillantotta az idegent, egy pillanatra lemerevedett. Teodicius pedig tudta, hogy máris azt keresi, hogy merre menekülhetne, hisz nagyon is jól ismerte a kiszolgáltatott nőknek ezt a reakcióját. De Helga nem az a nő volt, aki kimutatja, ha fél, ezért aztán gyorsan visszanyerte a magabiztosságát, és szinte dacosan viszonozta a pillantását, Teodicius pedig nem tudta palástolni meglepetését, mert egy kócos boszorkára, csúf öregasszonyra számított, ehelyett azonban Helga egy vonzó, fiatal teremtés volt, aki bátran lehetett volna bármelyik jómódú polgár felesége.

Helga figyelmét nem kerülte el Teodicius zavara, szemében pajzán fény csillant, ahogy gúnyosan megszólalt, érezni lehetett az akcentusát, ajkáról keményen koppantak a szavak.

– No, mi van csuhás, becsukod a szád?

– Te vagy Helga, a begina?

– Szóval, azzal a barom Flóriánnal beszéltél.

– Több tisztelettel beszélhetnél Isten szolgáiról.

– Isten szolgái – bántóan felnevetett, középső ujját felmutatta. – Flóriánnak minden nő begina, és eretnek boszorkány, aki nem teszi szét neki a lábát. Mesélhetnék neked arról, hogy mi zajlik a gyóntatószékben.

Ekkora arcátlanság hallatán a fejébe szökött a vére, és ráripakodott a beginára.

– Nem azért jöttem, hogy a te istenkáromló sületlenségeidet hallgassam!

– Hát akkor ki vele, miért jöttél?!

– Úgy tudom, pár napja nálad járt István a kereskedő.

– Na és, mi közöd hozzá!

– István meghalt.

Helga reakciója meglepte, mert meg se lepődött, mintha már várta volna ezt a hírt.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Senkiről sincs egy jó szavad se.

– Mit csináljak, ha a férfiak mind disznók.

Helga Teodicius lába elé ürítette az éjjeliedény tartalmát, ami a kezében volt, hogy a szerzetesnek úgy kellett elugorni az útból. Helga folytatta.

– Ismered Kirké történetét, aki disznóvá változtatta Odüsszeusz társait? Ha valóban boszorkány lennék, én bizony disznóvá változtatnék minden férfit.

Teodicius tudta, hogy ezzel a módszerrel semmit se fog megtudni Helgától, ezért aztán hangot változtatott.

– A kiejtésedről érezni, hogy nem vagy idevalósi.

Ezúttal Helgán volt a sor, hogy meglepődjön, nem számított erre a szelíd hangra, azt várta, hogy a másik kiabálni kezd, és a pokollal fenyegetőzik, ahogy a többiek. Megenyhülve mondta.

– Gyere be, mindent elmondok, amit tudni akarsz.