A mindennapi történelem krónikása

Egy közösség történelemszemléletét, történettudatát meghatározzák azok a helytörténészek, akiknek nem ez a tanult szakmájuk, épp ezért nem a „szélesebb összefüggéseket” keresik, a „kontextusokat”, a történelemben nem a nagyhatalmak sakkjátszmáját látják, hanem a megélt valóságot. Ők nem kutatják a történelmet, hanem a saját bőrükön tapasztaltakat írják meg.
Ilyen helytörténész volt Tipary László /1927 – 2008/, aki az Ipolysághoz közeli Kistompán élt, és könyveiben falujának, valamint a környék huszadik századi történetét dolgozta fel, annak is az első felét.
Utolsó éveiben leveleztünk, és első könyvemet is az ő ösztökélésére adtam ki. Laci bácsi legnagyobb hatású könyve talán a Szülőföldem szép határa /Lilium Aurum 2004/ volt, amelyben emlékeit meséli el a háború utáni kitelepítésekről, valamint felesége családjának a történetét, akik Csehországba voltak kitelepítve. Igen, mindössze pár hónappal azt követően, hogy a zsidókat vitték koncentrációs táborokba, a marhavagonok újabb feladatot kaptak – ezúttal magyarokat vittek az ismeretlenbe, hogy ott teremtsenek maguknak új otthont.
A Csehországban élő németek persze még a magyaroknál is rosszabbul jártak…
Jogfosztottak lettünk. És a csehszlovák vezetők a Szovjetunió hathatós támogatásával megkezdték a „nemzetállam” kialakítását. A németeket gyors intézkedésekkel kitelepítették! Voltak esetek, hogy az ebéd főtt a tűzhelyen a német családoknál, a tányérok az asztalokon terítve voltak – és jött a karhatalom, az asztaloktól szedte fel a családokat, s máris vitték a határra, ahol átdobták őket.
A kitelepítések a falumat is erősen érintették, főleg evangélikus családokat telepítettek ki Magyarországra, és az öregek elbeszéléseiben ma is gyakran idéződnek fel az akkori történések. Számomra a legmegdöbbentőbb történet az, amikor egy magatehetetlen öregasszonyt a katonák ágyastól raktak fel a teherautóra!
A könyv gazdagon illusztrált fényképekkel, köztük hirdetmények és falragaszok fotóival, amiket a szerző gyűjtött össze /minő irónia, hogy abban a korban, amikor még az utcán megszólalni se volt tanácsos magyarul, akkor ezek a plakátok akkurátusan, kétnyelvűek voltak/. A prózát gyakran szakítják meg a szerző ifjúkori versei, amelyek segítik az olvasót, hogy rátaláljon a kor hangulatára, és megismerjék egy akkor élt fiatalember lelkivilágát, gondolatatait.
Sorsüldözött magyar, kitől
A végzet elrabolta honod,
Jó vagy rossz lészen
Sorsod idegenben,
Új hazát lelsz-e, vagy mostohaföldet,
Szülőföldedet soha ne feledd el!
Az akkori szlovák közhangulatot illusztrálandó egy történetet oszt meg velünk…
Husák Ipolyságon, a Fő téren beszédet tartott, a vállalatok alkalmazottjai ki voltak vezényelve meghallgatni őt. S ő, a „kommunista”, az Ipoly felé mutatva (amely a várost szeli ketté) ezt kiabálta, öklét rázva: A magyarok itt lesznek átdobálva az Ipolyon 50 kilós csomaggal!
Tipary László másik maradandó könyve a Szeretnék május éjszakákon… /Lilium Aurum 2006/, amely egy falujabeli katona orosz hadifogságban átélt viszontagságait beszéli el. Mint minden háborúnak, ennek is az egyszerű katonák voltak a legnagyobb vesztesei, akiket „kitereltek” a frontra, aztán megfeledkeztek róluk. Így kezdődött el az ő kálváriájuk.
A cím se véletlen, mert ott a távoli lágerben a foglyok számára ez a dal jelentette a hazát, amikor a betegség tizedelte őket…
Kiütött a t í f u s z !
Tömegével kapták meg a legyengült emberek! Egy-egy éjszaka 15-20, néha több társunk is meghalt.
Hajnalban jártak a hullagyűjtők. Amint egymás hegyén-hátán feküdtünk, mindenkit megmozgattak, meglöktek, hogy ad-e életjelt magáról. Aki már nem mozdult, azt máris kihúzták a lábánál fogva, és vitték elásni, még pirkadat előtt, hogy ne lássák sokan! Senki nem kérdezte, ki a halott, mi a neve, a nemzetisége. Csak a létszám érdekelte őket – a tegnap bejegyzett létszámból levonták a ma éjjel eltemetettek számát, és megvolt a hozzávetőleges „emberanyag”!
Cikkünk végén bátran ajánlhatjuk Tipary László könyveit mindazoknak, akik nemcsak a történelem mainstream-jének cselszövéseire kíváncsi, hanem érdekli a kisembere történelme is. Van az is legalább annyira izgalmas!
Szülőföldem szép határa

Hattyúdal

 „Hívjanak egyszerűen csak D. T.-nek.“
Ezzel a mondattal kezdődik Norman Mailer utolsó regénye, a Várkastély a vadonban. Irodalomtudorok könyvtárakat írtak már tele első mondatokkal, mármint azzal, hogy hogyan kell megszerkeszteni egy jó első mondatot. Könyvekkel foglalkozó blogok pedig listákat közölnek a legjobb első mondatoktól – elnézést, ha most kapásból nem tudom megmondani, hogy ez a mondat rajta volt e a listán.
Mert szerintem ez egy zseniális első mondat, amit iskolákban kellene tanítani – és talán tanítanak is – kritikusoknak kéne elemezni. Rögtön felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kit is rejthet ez a monogram, ugyanakkor titokzatos is, mert sejteni engedi, hogy ez csak egy pszeudo-név.
A folytatás is kellően beteges ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Arról van szó, hogy Heinrich Himmler a náci Németország második számú vezetője szeretne a végére járni annak a pletykának, hogy a Führer felmenői közt zsidó is található. Ez az a rész, ahol Himmler a nácizmusra oly jellemző, beteges ideológiával áll elő, kiselőadást tartva az incesztus, vérfertőzés dicséretéről. Mert, ha a másik opció az, hogy a Vezér ősei közt egy zsidó is van, akkor egyenesen kívánatosnak kell tekintenünk a vérfertőzést, csakhogy a drága árja és a szemita vér ne keveredjen. Ezért aztán az öreg Alois nemcsak Adolfnak volt az apja, hanem az anyjának is, és ez a Harmadik Birodalomra nézve igazán megnyugtató eshetőség.
A könyv bővelkedik a perverz szexualitás leírásában, és nem kizárt, hogy némely jelenetnek a kis Adolf is tanúja volt, ami egy életre kihatással lehetett Hitler nőkhöz való viszonyára.
De még mindig nem tudjuk, kicsoda is ez a titokzatos D. T., habár ő felszólítja az olvasót, hogy a kezdőbetűk angol összeolvasásával, hívja őt egyszerűen Dietrichnek. Amúgy,”hivatására” nézve ördög. Ha létezik őrzőangyal, akkor léteznie kell őrzőördögnek is, aki születésétől kísérte a kis Adolf pályafutását. Sőt, már a fogantatásnál is ott volt, és részletes leírást ad arról az éjszakáról.
Szóval, tulajdonképpen egy memoárt olvasunk, a manapság oly divatos oral history-t egy ördög szemszögéből, akinek az volt a megbízatása, hogy szerezze meg a kis Adolf lelkét, amit ő olyan tökéletesen teljesített, hogy Sztálin mellett megteremtette a 20. század másik szörnyetegét.
És most filozofálhatnék azon, hogy alakulhatott volna másként az elmúlt század történelme, mikor két ilyen sátáni figura döntött népek sorsáról, vagy törvényszerű, hogy így alakult? És vajon két ilyen embertelen ideológia nélkül is, mint amilyen a kommunizmus és a nácizmus, hatalomra jutottak volna? Vagy épp ellenkezőleg, az ideológiák teremtették meg a maguk embereit, akik még a legelemibb erkölcsöt is hajlandók voltak sutba vágni, ha az eszméről volt szó?
Node, ne ijedjen meg a kedves olvasó, ez nem egy doktori disszertáció, hanem csak egy olvasónapló, így aztán ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak.
A könyvből mindenesetre kiderül, hogy a német nép jövendő Vezére már kiskorában is vezéri hajlamokat árul el, amikor pajtásaival háborúsdit játszanak, azon egyszerű oknál fogva, mivel hamar rájön, hogy a Vezérek a legritkább esetben esnek el a csatatéren, a közkatonákkal ellentétben.
1896-ot írunk, amikor Dietrich – maradjunk ennél a névnél – magára hagyja ígéretes tanítványát, hogy pár hónapra átruccanjon Oroszországba, ahol ekkoriban készülődnek II. Miklós, minden oroszok cárjának a koronázására. És hát az ördögök a világért ki nem hagynának egy ilyen mulatságot, hogy minél nagyobb felfordulást rendezzenek. Már csak azért is, mert az uralkodókat Isten nevében kenik fel. Hogy milyen sikerrel jártak, az már a történelem lapjaira tartozik.
Befejezésül talán annyit írnék, hogy azoknak ajánlom Norman Mailer regényét, akik az olvasástól nemcsak szórakozást várnak, hanem izgalmas kérdések felvetését is.

Karaffa-mesék

Mit tegyen szegény amatőr író, ha ég benne a közlési vágy, de a kiadók szóba se állnak vele? Mert nincs jól „csengő” neve, ami az olvasók bukszájából kicsalogatná a bankókat. Abból a bukszából, ami manapság egyre vészesebben „soványodik”.
Két lehetőség áll előtte, amelyek közül az egyik majdhogy nem csak elvileg létezik. Mert ugye „elvileg” pályázhat is, hogy az állam támogassa könyvének a kiadását. Ehhez azonban legalább akkora szerencse kell, mint ahhoz, hogy valaki megnyerje a lottóötöst. Jobban belegondolva, lottóötösre azért mégiscsak nagyobb az ember esélye, mert hát lottósorsolás minden héten van ugye.
És most térjünk rá a második lehetőségre, aminek kicsit nagyobb a valószínűsége. Már tudniillik annak, hogy az amatőr író nekifeszül, és önerőből jelenteti meg a könyvét. Ez történt a mi esetünkben is.
Az én Nagyorosziban élő bőrdíszműves és kecsketenyésztő barátom Karaffa Gyula, amatőr költő és író, írt egy mesekönyvet, amit magánkiadásban jelentetett meg, miután két pár bocskort is elkoptatott, annyit járt a kiadókhoz kéziratát ajánlgatni.
Az „Épphogy csak beszólok…” 2007, meséi szólásokat dolgoznak fel, ízes nyelven, kicsit szabad szájúan. Íme, egy kis ízelítő a könyvből:

„Hozzárúgott...

Hát vót eccer egy pap s annak egy nőstény szamara. Gebén élt a pap, a szamár es ott vót, de annak az élete nem vót életnek nevezhető. Éjjel nappal csak dógozott, húzta a szamárszekeret, hajtotta a kutat, taposta a gabonát, hordta a zsákokat, oszt még sem vót becsületje, rághatta az útszéli kórókat, ihatta a pocséták vizét. A gazdája es hiába vót pap, úgy verte az, ha rájött a bolondóra, mintha az üdvössége függött vóna a veréstül. No, egyszer hivatalos vót a pap a harmadik faluba keresztelőre. Ingyen ebéd, ingyen bor, még tán egy fehércseléd fara es adódik a keze alá, gondolta, sejthetik, milyen örömmel szedelőzködött a papunk. Felőtözött, mint pipás Pista Jézus nevenapján, oszt béfogta a szamarát a szamárszekérbe, oszt reáült, oszt elkezdtek poroszkálni. Elővette az arany zsebóráját, megnézte, vót még idő a keresztelőig rendesen, hát nyugodtan megtömte a pipáját, hátradült, oszt rázatta magát csendesen. Visszanézett a szamár, látta azt az elégedett pofát, a pap ábrázatát, no azt mongya magába a szamár, azanyádúristenit, majd én elintézem a te ábrázatodat! Azzal fogta, megmakacsolta magát, oszt nem vót hajlandó egy tapodtat sem tovább lépni. No, a papunk sem vót rest, elővette az ostorát, oszt kezdte simogatni a szamarat. De mán amit egy szamár elgondol, az általában úgy es van, hát azértse ment. No, a pap mán nem tudott mást kitalálni, hát felállt a bakon, hogy majd jól fenékbe rúgja, meglendítette a félcipős lábát, oszt amikor éppen a szamárba rúgott vóna, épp akkor elhugyozta magát a szamár, oszt olyan csurom víz lett a pap, meg olyan büdös, hogy annyi vót végképp a keresztelőnek. Visszafordította a szekeret, oszt hazavágtatott véle a szamár. Mostmán tudott vágtatni es. No, híre ment a pap meg a szamár esetinek, mert szemtanúk mindenkor mindenre vannak, oszt azóta mongyák a magyarok arra, aki bosszút akar állni, oszt önmagának okoz kellemetlenséget, hogy:”

„Hozzárúgott, mint gebei pap a szamárhoz.”

A „Csunnyamesék” 2009, pedig kifejezetten felnőtteknek szóló meséket tartalmaz:

Kinek lyuk vót a tenyerin…

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

Hát ilyen meséket ír az én Gyula barátom. Isten tartsa meg sokáig!