Öninterjú után interjú

2012. december 19-én a Szabad Újság karácsonyi számában jelent meg Pástor Péter interjúja, amit velem készített:

„fogadd el önmagad, így mások is elfogadnak!”

Százdon élt Sztakó Zsolt, a mozgásában és kommunikációjában korlátozott irodalmár, a „székirodalom”

képviselője. Csupán 19 éves volt, amikor egy

hangjáték pályázaton nyert A kétezres években sorra

jelentek meg prózai, novellás s verses kötetei. Jelenleg

is szüleivel él a „ketrecbe zárt szellem”.

Mesélj valamit a betegségedről. Hogyan kezdődött?

Az a helyzet, hogy a betegségemre máig sincs diagnózis. Érszűkülettől, szklerózis multiplexig már mindenféle diagnózisom volt. A betegségem rohamokkal kezdődött, fokozatosan bénultam le, mintegy fél év alatt. Az utolsó roham után a szüleim megelégelték az itteni orvosok tehetetlenségét, és átvittek Magyarországra, anyu unokatestvéréhez. Bekerültem a váci kórházba, ahol két hétig voltam kómában, de voltam az Amerikai

úti idegklinikán, és a Heim Pál gyermekkórházban is.

Az orvosok reménytelen esetnek minősítettek Téged. Ezt hogyan élték meg szüleid?

Magyarországról úgy adtak haza, hogy max. 2 évem van hátra, hisz etetni is csak szondán keresztül tudtak. A szüleim hittek bennem. Egy falubeli rehabilitációs nővér évekig járt hozzánk, és megmutatta anyunak, hogy milyen gyakorlatokat kell velem végeznie. A rehabilitációval fokozatosan eljutottunk odáig, hogy már

egyedül is tudtam ülni. Mikor két év múlva visszavittek fölülvizsgálatra a professzorhoz, aki anno reménytelen esetnek minősített, ő csodát emlegetett.

Miként viselkedett a környezeted? Miképpen viszonyult hozzád?

A környezetem szerencsére sose igyekezett elültetni bennem a betegségtudatot, inkább buzdítottak, hogy amit tudok, csináljam meg. Természetesen konfliktusokkal is járt, de a végkicsengés mindenképp pozitív. Ahogy látták a sikereimet, azt hiszem, már büszkék is voltak rám.

Betegségedből kifolyólag gondolom jó pár negatív élmény is ért. Van olyan, amit megosztaná velünk?

Természetesen, mint minden sorstársamnak, sőt mozgássérültnek se kell lenni valakinek, hogy negatív élményekben „legyen része”. Én alapvetően optimista vagyok, így nem is hagynak bennem nyomot.

A mozgáskorlátozottság mellett kommunikációs nehézségeid is vannak. Miként fejlesztetted ki, Te a „ketrecbe zárt szellem” a kommunikációdat, az internet előtt?

Én azelőtt is sokat leveleztem, de hát a posta lassan jár, a kapcsolattartásnak ez a formája nehézkes. Aztán a kétezres évek a levelezőlisták, a közösségi oldalak a világot nyitotta ki. Az internet akkora tudásbázissal

jelentkezik, hogy azzal egyetlen otthoni könyvtár se veheti fel a versenyt. Nekem meg még kényelmesebb is.

Az internet előtt papírra vetetted a gondolataidat? Írógépet használtál? 

Természetesen először nálam is ceruza, papír „játszott”, aztán apu hozott egy írógépet, és azután már azt püföltem. A számítógép ebben a tekintetben is változást hozott, hiszen végre nem kellett kuncsorogni, hogy másolják le azt, amit írtam.

Hogyan látod a mai világot, elfogadják a fogyatékosokat?

A fogyatékosok elfogadottsága ma nagyobb, más kisebbségekhez viszonyítva. Azonban, elfogadni valamit, vagy figyelembe venni az igényeit, két dolog, és ezt a minőségi ugrást még nem tette meg ez a társadalom. Az a helyzet, hogy mostanában nem is járok ki a faluba. Pár éve annyira megnőtt a forgalom a faluban, hogy veszélyessé vált a közlekedés. Régebben gyakrabban jártam kint, és az emberek, azt hiszem, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ez azonban kétirányú utca: mert ha te nem fogadod el magad, akkor a többiektől se várhatod, hogy elfogadjanak.

Nehéz megfogalmazni gondolataidat a neten keresztül? Nem hiányzik a „rendes” párbeszéd, a gyors reflektálás?

Ha jól számolom, harmincöt éve, hogy írásban kommunikálok a tágabb környezetemmel, mert a beszédemet „szokni kell”, hogy megértsék. Mostanában azt veszem észre, hogy élőszóban nehezebben is fogalmazok, mint írásban.

Korábbi levelezésünkben említetted Stephen Hawking nevét, ő számodra egy példakép? Egy inspirációs erő?

Hawking nevével a nyolcvanas években találkoztam. Ő még nálam is súlyosabb állapotban van, ennek ellenére egyetemen ad elő, könyveket ír. Tiszteletemet egy cikkben is kifejeztem a Carissimi című, fogyatékosoknak szóló lapban.

Esetleg van valami, amit megosztaná az olvasóknak?

Van egy elméletem: nem biztos, hogy azaz elesettebb, akinél ez azonnal szembetűnő, mert béna végtagokkal is élhet teljes életet, és ép végtagokkal is csak keresheti a helyét. Az állapotunk magyarázat, de nem mentség. Magyarán, magyarázat arra, hogy bizonyos dolgokat miért nem tudunk megcsinálni, de nem mentség arra, hogy amit tudunk, ne csináljunk meg! g

Pástor Péter 

Öninterjú

Megengeded, hogy tegezzelek?
Tekintve, hogy Te, Én vagyok, kissé körülményes volna a magázódás.
Akkor talán kezdjük az interjút…
Kezdjük. Habár kicsit skizofrén helyzet lesz…
Mi is a könyved címe?
A freskó legendája. Ennyit azonban tudhatnál, ha egyszer már arra vállalkoztál, hogy interjút készíts.
Tudtam is, hiszen, mint azt olyan éles elmével megjegyezted, Én Te vagyok… vagy fordítva. Mesélj arról, hogy mi volt a célod a könyvvel.
A könyv a százdi templom freskóinak, jobban mondva, faliképeinek a középkori történetét dolgozom fel, szépirodalmi eszközökkel. Magyarán, fikció, ezért aztán senki se várjon a könyvtől művészettörténeti hitelességet. Cserébe viszont szabadjára engedtem a fantáziámat, és reményeim szerint, egy igazán izgalmas szellemi kalandra hívom az olvasót. A célom pedig az volt, hogy így is „reklámot” csináljak a faliképeknek.
Azt mondtad, hogy ez egy fikció. Ezek szerint, az első betűtől az utolsóig a fantáziád műve ez a regény?
Azt azért nem. Nem a manapság olyan népszerű alternatív történelmet írtam, hanem a főbb történelmi eseményekhez azért igyekeztem igazodni. Ez a kor, a 14-15 század amúgy is roppant izgalmas mind Magyarország, mind pedig Európa történelmében.
Mintha nem láttalak volna az elmúlt években könyvtárakban, irattárakban, könyvek, régi iratok fölött görnyedni…
Mert nincs is rá szükség. Az internet ma már olyan hatalmas tudásbázissal rendelkezik, hogy azzal csak a legnagyobb könyvtárak veszik fel a versenyt. De hát, azok is rajta vannak az interneten.
A könyvet regénynek nevezed, mégis négy különálló történetből áll. Hogy is van ez?
A történetek több mint egy évszázadot ívelnek át a középkor történelméből, és egy valami köt őket össze, ez pedig villa Zaazd, a mai Százd templomának Európa hírű freskója, és kolostorának népe, amelynek létezése azért több mint legenda, szerintem. Azt akarom bebizonyítani, hogy nemcsak a történelem fő áramában történtek izgalmas események. Ez a nép történelme, nem a királyoké, főuraké.
Mi lesz, ha a regény sikeres lesz? Elképzelhető, hogy lesz folytatása?
Az én tarsolyomban vannak még történetek, úgyhogy, nem elképzelhetetlen…
Köszönöm, Neked, Magamnak az interjút!

Játék

A minap érdekes cikket olvastam a miniregény változatairól:
Mini és maxiregények

Nem hagyott nyugodni a dolog, hát én is megpróbáltam. Gondoltam, remek időtöltés lesz, és nem is csalódtam. Játszottunk is egy jót az egyik fórumon.
Íme, az 55 szavas próbálkozás:
A férfi a nőre emelte a kést, talán erre mondják, mint kés a vajon, hasított fejébe a gondolat, ahogy a borotvaéles kés akadály nélkül vágta át a szöveteket, míg csak el nem jutott a szív burkáig, hogy azt átszakítva, a vér akadály nélkül fröccsenjen szét, még a falat is beborítva...
...
És a 6 szavas változat:
Vagyok, aki vagyok, folyton változó titok.
...
A kommentekben tőletek is várok miniregényeket, elvégre: játszani jó:)