…
Bikád úr hozzá
lehetett szokva, hogy ilyen hatást vált ki az emberekből a látványa, mert
hahotázni kezdett, és jókedvében felkapta Hilariust, hogy megropogtassa a
csontjait. – Elnézést atyám, hogy ilyen felfordulást okoztam, de muszáj ekkora
kísérettel utaznom, mert nem tudhatom, mikor dönt le a lábamról az átkozott
nyavalya. Akkor aztán úgy kell engem gondozni, mint a ma született kisdedet.
Hát ezért van nekem ilyen népes kíséretem. De ha nem sértem meg atyám,
meghívnám szerény asztalomhoz ebédelni, ott majd mindent szépen, sorjában
elbeszélek.
Hilarius
pillantása a hatalmas asztalra esett, amin a teríték mindennek volt nevezhető,
csak szerénynek nem. Arra gondolt, hogy elszokott már az ő gyomra az ilyen
sokfogásos lakomáktól, de hát nem volna illendő visszautasítani egy ilyen
hatalmas úr szívélyes meghívását, és sóhajtva gondolt rá, hogy az éjszaka
megint álmatlanul fog hánykolódni.
…
Bikád úr
rettenetes, nagyerejű embernek tűnt, és ezt ő is megerősítette.
– Már kicsi legény koromban puszta ököllel
letaglóztam a bikát. De nem is érdekelt engem más, mint a viadal, és arról álmodoztam,
hogy miféle hőstetteket fogok véghezvinni, ha egyszer majd megnövök, és csatába
kerülök. Igaz, ugyan, hogy sose voltam igazán pöttöm, dehát, azokhoz a vitézekhez
képest, akik atyámuram udvarában szolgáltak, igenis kicsi voltam. Még a kard is
nagyobb volt tőlem, amikor én már a bajvívást gyakoroltam atyámuram öreg
vitézeivel. Aztán siheder legénykoromban elkerültem Zsigmond őfelsége udvarába,
hogy tanuljam a lovagi életet. Unalmas óráimban ott is azzal szórakoztam, hogy
a legvadabb bikákkal vívtam meg. Volt, amelyiknek a gerincét törtem el, másokat
egyszerűen megfojtottam. Egyszer aztán a király őfelsége is tanúja volt, amint
én a bikákkal viaskodok, és azt kívánta, hogy előtte is mutassam be a
tudományomat. Izzadtam én biza, mert a viadalokban meg se nagyon vizesedett a
hátam, de hát a király előtt szerepelni, az azért mégiscsak más. Remegett is
kezem, lábam. Aztán az első ökölcsapással mégiscsak sikerült úgy eltalálnom a
bika fejét, hogy az szétnyílt, mint valami érett dinnye, hogy látszott az agyveleje.
– No te legény,
úgymond őfelsége, látjuk már, hogy erős vagy, de vajon ennyire ügyes is vagy?
Van a mi istállónkban egy szokatlanul vad ló, amit eddig még senki se lovagolt
meg, mert akik próbálkoztak, azokat levetette, és a nyakukat szegték, most
pedig már a legjobb lovasok se próbálkoznak. Hát már hozzák is a táltost, de
uram, atyám, inkább beillett volna sárkánynak, mint földi lónak. Úgy hányta
vetette magát, hogy négy markos lovászfiúnak kellett tartani a pányvát. Én
azonban csak felpattantam a hátára, jól összeszorítottam a lábaimat, hogy
elment a kedve a ficánkolástól, és egyszerre olyan szelíd lett, mint a kezes
bárány.
Hilarius úgy
gondolta, hogy annak, amit Bikád úr mond, a fele se igaz, és sokszor esik a
nagyotmondás bűnébe, de hát nem az a dolga egy udvarias vendéglátónak, hogy
végighallgassa vendége legképtelenebb történeteit is? Kivált, ha ilyen nagyúr a
vendége.
Bikád úr
észrevette, hogy Hilarius csak csipeget az elé rakott finomabbnál finomabb
falatokból, ezért a kezébe nyomott egy ürücombot.
– Ezt kóstolja
meg atyám, ez a borjú reggel még az anyja tőgyét szopta.
…
Az asztal körül
két komondor ólálkodott, akik bőven jóllaktak az asztalról lehulló maradékon,
egy-egy jobb koncon, azonmód össze is verekedtek, hogy aztán a győztes elvonuljon
zsákmányával a sarokba, a vesztes pedig tovább lesse az asztalról aláhulló
maradékot.
– Még nem
beszéltem atyámnak az én nyavalyámról, ami megkeseríti az életemet – kezdte
Bikád úr, és elkomorult a hangja. – Pedig gondolná az ember, hogy a főfájás
tipikusan a fehérnép nyavalyája, amit a férfiember föl se vesz, csakhogy az
enyém olyan cudar, hogy mikor az elővesz engem, napokig használhatatlan vagyok,
csak fekszem az elsötétített szobában, és jajgatok. Csak az segít a kínjaimon,
ha hideg borogatást raknak a fejemre. Pár nap múlva, ahogy jön, úgy el is múlik
a főfájás. A legnagyobb hírű kirurgusok fordultak már meg a házamban, de mind gazember
volt, aki csak jól megszedni akarta magát, de segíteni egyik se segített a
bajomon. Ezért jöttem ide, végső kétségbeesésemben, mert úgy hallottam, hogy
ezen a szent helyen volt már, aki isten kegyelméből, kigyógyult a betegségéből.
Hilarius buzgón bólogatott.
– Kegyelmed nem
is jöhetett volna jobb helyre, ha a szentek közbenjárására van szüksége, mert
tudja meg, hogy a freskók tizenhat szentet ábrázolnak, akik a mennyei
hierarchiában igen előkelő helyet foglalnak el, és közvetlen bebocsáttatnak a
mi Urunk trónusa elé. Márpedig kegyelmed, mint udvari ember, tudhatja, hogy ez
milyen nagy kegy.
Bikád úr busa
fejével bőszen bólogatott, hogy ő aztán tudja, hogy ez mekkora nagy kegy.
– Jómagam, a
megboldogult Albert királynak voltam a kedves embere, akinek egyedül volt meg
az a kiváltsága, hogy a nap bármely órájában bemehettem hozzá, még éjszaka
közepén is felverhettem álmából. Ezért aztán fontos állásom volt nekem az
udvarban, még a kancellár is engem keresett meg, ha sürgős beszéde volt
őfelségével. De vigyáztam is én a nyugalmára, hogy ama Kerberos se vigyázhatott
volna jobban. Aztán mégis úgy esett, hogy arra a végzetes útjára nem
kísérhettem el, mert akkor is ez az átkozott nyavalya terített le. Mikor jobban
lettem, utána akartam indulni, csakhogy nagyon gyenge voltam. Aztán már csak a
hír érkezett, hogy a tífusz elvitte – Bikád úr szeméből nagy könnycsepp perdült
ki, és elindult lefelé, csaták nyomait viselő orcáján, de ő nem törölte le. Van
az úgy, hogy az ember legszebb ékszere egy könnycsepp.
– Szóval, ha igaz
szívvel fog könyörögni a szentekhez, ők közbenjárnak az Úrnál, és ő elveszi
kegyelmedről ezt a súlyos keresztet – fejezte be mondókáját Hilarius.
…
Az ebédnek vége
volt, és Bikád úr jóllakottan böfögött. Az asztalt letakarította a szolgáló,
majd egy kancsót helyezett középre. Hilarius kíváncsian megleste a tartalmát,
mivel azóta, hogy a kolostorban tartózkodott, megszokta, hogy még a
legszerényebb ebédet is finom borral öblítse le, ami a kolostorhoz tartozó
lankákon termett. Ezt a szokást az egyebekben oly rigorózus elődje vezette be.
A kancsóban azonban csak víz volt. Hilarius arra gondolt, hogy Bikád úr nem
hozott magával ebből a nemes nedűből, és hogy neki, mint jó házigazdának a
dolga, hogy vendégét borral kínálja.
– Ha meg nem sértem
kegyelmedet, erre mifelénk még a legszegényebb jobbágy asztalára is naponta jut
bor, amivel a kolostor pincéje hála istennek, bőséggel el van látva. Rögvest
elugrasztom az egyik legényt, és mire elmondunk egy asztali áldást, amivel
köszönetet mondunk ezért a bőséges lakomáért, már az asztalon is lesz a
boroskancsó.
– Engem a kirurgusom
eltiltott a borivástól – ingatta a fejét panaszosan Bikád úr, és olyan gyilkos
szemeket meresztgetett a fal mellett ülő alakra, hogy a szerencsétlen még
jobban összehúzta magát.
– Ha egyszer a bor
vértolulást okoz nagyságos uramnál… - kezdte volna a védekezését a kirurgus, ám
Bikád úr felemelte a kezét, és elbődült. – Elég legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése