A padlókő elmozdult, és Hilarius kíváncsian dugta ki a fejét
a résen. A szentély kihalt volt, csak Mihály alakját fedezte fel, aki a
feszület előtt térdepelt. Kezét összekulcsolta, fejét alázatosan hajtotta le és
szemei csukva voltak. Hilarius óvatosan kimászott a lyukból, majd a követ
visszacsúsztatta a helyére, ami meglehetős zajjal járt, de Mihály nem reagált a
zajra, mintha elaludt volna, vagy olyan mélyen merült el a meditációban, hogy a
külvilág zajaira nem reagált.
Hilarius odaállt a háta mögé, és sokáig csak figyelte az
imádságban elmélyedt Mihályt, aki ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlított
mennyei névrokonára. Valahogy róla is sugárzott, hogy vezetésre termett, és
egyszer még nagyszerű perjele lesz ennek a kolostornak. Ami talán hamarabb is
bekövetkezik, mint bárki számítana rá, gondolta Hilarius keserűen, mert ő
megbukott.
A hatás, amit a megjelenésével kiváltott leírhatatlan volt,
mert Mihály először szellemnek hitte. Olyan volt, mint Tamás, aki addig nem
akart hinni az Úr feltámadásában, amíg a saját szemével nem látta, és meg nem
érintette a sebeit. Miután azonban meggyőződött róla, hogy tényleg ő az, a maga
testi valójában, forrón megölelte. Hilarius röstelkedve bontakozott ki az
ölelésből, és csitítóan mondta.
– No, az talán mégse olyan nagy csoda, hogy alig egy napos
távollét után visszatérek.
Mihály elengedte, és hátrahőkölt. Csodálkozva nézett rá, még
a szája is tátva maradt.
– Miről beszélsz atyám? Mi bizony harmadik napja semmit se
tudunk rólad. Mindenhol kerestünk, de senki se látott. Isten bocsássa meg, már
a legrosszabbtól tartottunk.
Ezúttal Hilariuson volt a csodálkozás sora. Ilyen rossz
volna az időérzéke? Pedig esküdni mert volna, hogy csupán egy napig volt távol,
de ezek szerint azóta két éjszaka is eltelt már. Mihály látta a zavarát, és
megkérdezte.
– Hol voltál három
napig, és honnan kerültél most elő?
Nem akart válaszolni Mihálynak, mert tudta, hogy ezzel csak
újabb kérdések özönét zúdítaná magára. Ezért hát visszakérdezett.
– Nem láttad Pétert?
– Az imént találkoztam vele, nagyon fel volt dúlva. Még
köszönni is elfelejtett, pedig, amióta ismerem, nem történt ilyen. Mert azt el
kell ismerni, hogy Péter mindig nagyon illedelmesen viselkedik.
Abban a pillanatban léptek ki az ajtón, az úton pedig a
kolostorhoz tartozó, egypár jobbágy jött felfelé, akiknek az arcáról Hilarius
megrökönyödést olvasott le, amikor őt meglátták, hogy napokra eltűnik, majd
mintha mi se történt volna, a templomból lép ki. Egy suhanc már el is vált a
csoporttól, hogy a többieket megelőzve vigye meg a hírt, hogy a perjel
előkerült.
– A híred megelőz – jegyezte meg Mihály.
Hilarius szórakozottan bólintott, egész más gondolatok
foglalták most le.
– Történt valami említésre méltó a távollétemben?
Mihály arca felragyogott.
– Az eltűnésedet követő napon Bikád úr hirtelen felébredt,
éppoly megmagyarázhatatlanul, mint ahogy eszméletét vesztette. Mindenki csodát
emleget.
Hilarius szeme előtt felrémlett az a rajz, amely elvezette
Valerianhoz, és tudta, hogy még komolyan el kell beszélgetnie a kirurgussal, és
tisztázni, hogy mi Orentész szerepe ebben az ügyben. Mihály lelkesen folytatta.
– Maga Bikád úr is
meg van róla győződve, hogy csoda történt, és vallja a freskó csodatévő voltát.
Habár ezt az a levél is megerősítette, amit az udvari papja hozott az érsek
úrtól, és ebben az esztergomi érsek megerősíti, hogy a villa zaazdi freskónak
gyógyító ereje van.
– És hol lábadozik
most Bikád úr?
– Hogy lábadozik, azt
nem mondanám, mert amióta felébredt a vendégházban folyik az eszem, iszom,
dínom-dánom. A kirurgusa már az egészségéért aggódik, és Orentésszel együtt
próbál a lelkére beszélni, de Bikád úr csak legyint, és azt mondja, hogy muszáj
megerősödnie, annyira legyengült azalatt
a pár nap alatt, amíg tehetetlenül feküdt, mint egy darab fa.
…
Ahogy beléptek a vendégházba, a jelek rögtön elárulták, hogy
itt valami elképesztő dőzsölés folyik. A padlót mindenhol ételmaradék
borította, félig lerágott csont, ami már a két komondort se érdekelte, akik a
sarokba lihegtek elnyúlva. A levegőben hányásszag keveredett bor és
pálinkaszaggal, úgyhogy Mihály fintorogva húzta fel az orrát. Hilarius
megbotránkozva fedezte fel, hogy Bikád úrnak társai is vannak ebben a fertőben,
mégpedig néhány romlott erkölcsű, lenge öltözetű jobbágylány, akiket ő a saját
kezéből etet, itat, közben persze kihasználja az alkalmat, és a keze mindenféle
illetlen helyekre elkalandozik, amit a lányok vihorászva vesznek tudomásul.
Ahogy azonban Hilariust meglátták, úgy ugrottak fel, mintha darázs csípett
volna a legérzékenyebb testtájukba, és úgy surrantak el mellette, mint
kisegerek a macska mellett. Bikád úr nehézkesen fordult meg, és mikor
megpillantotta a perjelt veres képe széles mosolyra derült, karját szélesre
tárva indult meg feléje, Hilarius azonban kitért az ölelés elől, így aztán, ha
Mihály el nem kapja, orra bukik.
– Hogy nem szégyelled magad, rimák társaságában töltöd az
idődet, pedig az Úr kegyelméből épphogy megmenekültél a halál torkából! –
Hilarius szikrázott a haragtól, és ha valami alkalmas eszközt talál, biztosan
kiveri vele innen Bikád urat, miként Jézus a kufárokat a templomból.
Bikád úr megrázta busa fejét, mintha a mámort akarná kiűzni
belőle. Bűnbánó arccal mondta.
– Neharagudj atyám, de éppen azt a csodát ünnepeltem, amit
az Úr tett velem, amiben az a levél is megerősített, amit a papom hozott az
érsek úrtól. De nem kell már nekem hitelesítő levél, ami igazolja a csodát,
mivel magam is érzem, hogy a nyavalyám elmúlt.
– Én a helyedben ágyba feküdnék, és hagynám, hogy a kirurgusom
eret vágjon rajtam, mielőtt gutaütést kapok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése