2016. december 26., hétfő

A freskó legendája 36.



A padlókő elmozdult, és Hilarius kíváncsian dugta ki a fejét a résen. A szentély kihalt volt, csak Mihály alakját fedezte fel, aki a feszület előtt térdepelt. Kezét összekulcsolta, fejét alázatosan hajtotta le és szemei csukva voltak. Hilarius óvatosan kimászott a lyukból, majd a követ visszacsúsztatta a helyére, ami meglehetős zajjal járt, de Mihály nem reagált a zajra, mintha elaludt volna, vagy olyan mélyen merült el a meditációban, hogy a külvilág zajaira nem reagált.

Hilarius odaállt a háta mögé, és sokáig csak figyelte az imádságban elmélyedt Mihályt, aki ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlított mennyei névrokonára. Valahogy róla is sugárzott, hogy vezetésre termett, és egyszer még nagyszerű perjele lesz ennek a kolostornak. Ami talán hamarabb is bekövetkezik, mint bárki számítana rá, gondolta Hilarius keserűen, mert ő megbukott.

A hatás, amit a megjelenésével kiváltott leírhatatlan volt, mert Mihály először szellemnek hitte. Olyan volt, mint Tamás, aki addig nem akart hinni az Úr feltámadásában, amíg a saját szemével nem látta, és meg nem érintette a sebeit. Miután azonban meggyőződött róla, hogy tényleg ő az, a maga testi valójában, forrón megölelte. Hilarius röstelkedve bontakozott ki az ölelésből, és csitítóan mondta.

– No, az talán mégse olyan nagy csoda, hogy alig egy napos távollét után visszatérek.

Mihály elengedte, és hátrahőkölt. Csodálkozva nézett rá, még a szája is tátva maradt.

– Miről beszélsz atyám? Mi bizony harmadik napja semmit se tudunk rólad. Mindenhol kerestünk, de senki se látott. Isten bocsássa meg, már a legrosszabbtól tartottunk.

Ezúttal Hilariuson volt a csodálkozás sora. Ilyen rossz volna az időérzéke? Pedig esküdni mert volna, hogy csupán egy napig volt távol, de ezek szerint azóta két éjszaka is eltelt már. Mihály látta a zavarát, és megkérdezte.

–  Hol voltál három napig, és honnan kerültél most elő?

Nem akart válaszolni Mihálynak, mert tudta, hogy ezzel csak újabb kérdések özönét zúdítaná magára. Ezért hát visszakérdezett.

– Nem láttad Pétert?

– Az imént találkoztam vele, nagyon fel volt dúlva. Még köszönni is elfelejtett, pedig, amióta ismerem, nem történt ilyen. Mert azt el kell ismerni, hogy Péter mindig nagyon illedelmesen viselkedik.

Abban a pillanatban léptek ki az ajtón, az úton pedig a kolostorhoz tartozó, egypár jobbágy jött felfelé, akiknek az arcáról Hilarius megrökönyödést olvasott le, amikor őt meglátták, hogy napokra eltűnik, majd mintha mi se történt volna, a templomból lép ki. Egy suhanc már el is vált a csoporttól, hogy a többieket megelőzve vigye meg a hírt, hogy a perjel előkerült.

– A híred megelőz – jegyezte meg Mihály.

Hilarius szórakozottan bólintott, egész más gondolatok foglalták most le.

– Történt valami említésre méltó a távollétemben?

Mihály arca felragyogott.

– Az eltűnésedet követő napon Bikád úr hirtelen felébredt, éppoly megmagyarázhatatlanul, mint ahogy eszméletét vesztette. Mindenki csodát emleget.

Hilarius szeme előtt felrémlett az a rajz, amely elvezette Valerianhoz, és tudta, hogy még komolyan el kell beszélgetnie a kirurgussal, és tisztázni, hogy mi Orentész szerepe ebben az ügyben. Mihály lelkesen folytatta.

–  Maga Bikád úr is meg van róla győződve, hogy csoda történt, és vallja a freskó csodatévő voltát. Habár ezt az a levél is megerősítette, amit az udvari papja hozott az érsek úrtól, és ebben az esztergomi érsek megerősíti, hogy a villa zaazdi freskónak gyógyító ereje van.

–  És hol lábadozik most Bikád úr?

–  Hogy lábadozik, azt nem mondanám, mert amióta felébredt a vendégházban folyik az eszem, iszom, dínom-dánom. A kirurgusa már az egészségéért aggódik, és Orentésszel együtt próbál a lelkére beszélni, de Bikád úr csak legyint, és azt mondja, hogy muszáj megerősödnie, annyira  legyengült azalatt a pár nap alatt, amíg tehetetlenül feküdt, mint egy darab fa.


Ahogy beléptek a vendégházba, a jelek rögtön elárulták, hogy itt valami elképesztő dőzsölés folyik. A padlót mindenhol ételmaradék borította, félig lerágott csont, ami már a két komondort se érdekelte, akik a sarokba lihegtek elnyúlva. A levegőben hányásszag keveredett bor és pálinkaszaggal, úgyhogy Mihály fintorogva húzta fel az orrát. Hilarius megbotránkozva fedezte fel, hogy Bikád úrnak társai is vannak ebben a fertőben, mégpedig néhány romlott erkölcsű, lenge öltözetű jobbágylány, akiket ő a saját kezéből etet, itat, közben persze kihasználja az alkalmat, és a keze mindenféle illetlen helyekre elkalandozik, amit a lányok vihorászva vesznek tudomásul. Ahogy azonban Hilariust meglátták, úgy ugrottak fel, mintha darázs csípett volna a legérzékenyebb testtájukba, és úgy surrantak el mellette, mint kisegerek a macska mellett. Bikád úr nehézkesen fordult meg, és mikor megpillantotta a perjelt veres képe széles mosolyra derült, karját szélesre tárva indult meg feléje, Hilarius azonban kitért az ölelés elől, így aztán, ha Mihály el nem kapja, orra bukik.

– Hogy nem szégyelled magad, rimák társaságában töltöd az idődet, pedig az Úr kegyelméből épphogy megmenekültél a halál torkából! – Hilarius szikrázott a haragtól, és ha valami alkalmas eszközt talál, biztosan kiveri vele innen Bikád urat, miként Jézus a kufárokat a templomból.

Bikád úr megrázta busa fejét, mintha a mámort akarná kiűzni belőle. Bűnbánó arccal mondta.

– Neharagudj atyám, de éppen azt a csodát ünnepeltem, amit az Úr tett velem, amiben az a levél is megerősített, amit a papom hozott az érsek úrtól. De nem kell már nekem hitelesítő levél, ami igazolja a csodát, mivel magam is érzem, hogy a nyavalyám elmúlt.

– Én a helyedben ágyba feküdnék, és hagynám, hogy a kirurgusom eret vágjon rajtam, mielőtt gutaütést kapok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése