Kurja - Százdi anekdota

A zsurnaliszta egész évben nyitott füllel és szemmel jár, és bármit, amit hall vagy lát, azt elraktározza agyának egyik hátsó rekeszében, oda, ahol azok az emlékek vannak, amelyek pillanatnyilag ugyan érdektelenek, de egyszer még a hasznunkra válhatnak, azt gondolván, jó lesz ez még valamire, ínséges időkben. Például, ilyenkor, uborkaszezon idején. Mint, példának okáért egy anekdota, amit még a százéves öregapjától hallott:

„Az Alvégben lakott Varga sógor, aki egy szép napon elhatározta, hogy ideje meglátogatni az ő Felvégen lakó komáját, Borka sógort. És ha elhatározta, hát így is tett. Mivel azonban vó’t  neki egy kétéves kisfia, a Palkó, őt is magával vitte, mondván: Hadd lássa a komája, hogy mennyit fejlődött az ő keresztfia, mióta nem látta. Merthogy Palkó igazán szemrevaló legényke vó’t, és ő szívesen dicsekedett vele mások előtt, hogy tisztára az apja. Ami amúgy igaz is vó’t. A bibi csak ott vó’t, hogy nem ő vó’t a gyerek apja. No de ez már egy másik történet. Ha sorra kerül, lehet, hogy még beszélek róla.

A kis Palkó azonban még csak most tanó’t  beszélni, és erősen selypített, és mivel az út igencsak hosszú volt, ő sokat nyűgösködött, és gyakran kérdezte meg az apjától.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ám Palkó kisvártatva újra megkérdezte.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ez a párbeszéd még ötször elhangzott köztük, és Palkó egyre nyűgösebb lett, míg végre az apa ezt tudta válaszolni.

– Most már mindjárt ott leszünk, fiam.

Mire fel, Palkó…

– Hát, tudja édsapám, én kurjára elfáradtam.

Azóta, ezt a szólást felkapta a nép, és a falunak a felső végét kurjának nevezik.”

Mit mondhatna befejezésül a mesélő? Mivel tanulság nincs, és ő csak remélni tudja, hogy a kedves olvasó mégse találta elpocsékoltnak azt az időt, amit az olvasásra fordított. Mivelhogy ezalatt akár a kertben is kapálhatott volna egy rendet.

A politikusokról

A politikusokról

Hódolat a megmaradóknak

Kis csapatunk délután 2 óra tájban állt meg a lévai Reviczky ház előtt, miután megérkeztek a magyarországi segéderők is, Karaffa Gyula, Nagyorosziban élő költő barátom és felesége. Író-olvasó találkozóra vártak minket, és Gyulára várt a feladat, hogy a könyvekről beszéljen a közönségnek.

Szívélyes vendéglátóink azonban mindenekelőtt bemutatták a csodálatosan felújított Reviczky házat, ami, úgy vélem, a lévai magyarság valódi közösségi tere, szellemi otthona. Ezután, megtekintettük Molnárné Wirth Rozália gyönyörű üveginstallációit.

Wirth Jenőnek, a Reviczky társaság elnökének a bevezetőjével megkezdődött a délután érdemi része, amit zenei betétek és szavalatok gazdagítottak.

Mint azt Karaffa Gyula, a szép számban megjelent közönség láttán megjegyezte, mindig szívesen tesz eleget az Ipoly innenső partjáról érkező meghívásoknak, mert a felvidéki ember valahogy mélyebben éli meg a magyarságát, mint az anyaországiak, ahol mindent felülír a megosztottság és a széthúzás.

Én pedig ehhez azt teszem hozzá, hogy Magyarországon természetes dolog magyarnak lenni – épp ezért nem is tulajdonítanak neki túlzott fontosságot. Nem úgy kisebbségi létben, ahol napirendenden szembesítenek vele, hogy te nem a többségi nemzet tagja vagy.

Azonban, visszatérve a közönséghez, nemcsak, hogy ott voltak, de a könyvek iránt is érdeklődtek az emberek. És ez hatalmas dicséret Wirth Jenőnek és munkatársainak, akik, úgy látszik, valamit nagyon jól csinálnak!

Az újságíró pedig ilyenkor felsóhajt, hogy bárcsak a többi településen is ilyen lelkes emberek szerveznék a kultúrát! Akkor biztos nem fogyna ilyen ütemben a magyarság.

Végezetül, hagy mondjak köszönetet Puksa Magdolnának, az irodalmi szakosztály vezetőjének, hogy megszervezte ezt az emlékezetesen szép délutánt!

A meccs

A pályán zajlik a nagy összecsapás, a mindent eldöntő meccs, aminek holnap lesz a visszavágója. Ahogy, azért meg holnapután lehet revánsot venni… és igy tovább, amig csak gyerekek fogják kergetni a labdát ezen a focipályának kinevezett libalegelőn, tehát jó sokáig.
Most azonban én is a csapatban vagyok! Jó, hogy csak a kapuban állok, de örüljek már ennek is….. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán beállítanak a kapuba, amikor a kapitány kiválaszt, látva a lelkesedésemet. Mert a labdával valahogy nem bánok olyan ügyesen, mint a többi fiú, akik a labdával trükköznek, ha vagánykodni akarnak a többiek előtt.
Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy ilyen „labdazsonglőr” vagy egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig neadjisten el is talál a labda, hát az kész KO! Nem is akármelyik hétéves birná ki azt a lórúgást. Én azonban kemény gyerek vagyok, nem hiába hivnak „vasgyúrónak”!
Ezt a becenevet pedig azért kaptam, mert ha kell, ha úgy érzem, hogy sérelem ért, akkor a nálamnál nagyobb, erősebb fiúknak is gondolkodás nélkül nekimegyek, és az se érdekel, ha nagy verés lesz a vége. Fő, hogy közben én is kiosztok néhány ütést. A végén pedig mind a ketten kék, zöld foltokkal megyünk haza. Úgyhogy, már a nagyobb fiúk is megtanulták, hogy nem jó velem lekezelően bánni, mert akkor felszivom magamat – és azt hiszem, ezért, egy kicsit, tisztelnek is.
Most azonban nem a tiszteletről van szó, mert nekem az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok. 
A lelki szemeim előtt hatalmas robinzonádok lebegnek, amikor úszok a levegőben. Csakhát, túl rövidek a lábaim, ezért nem tudok olyan szép nagyokat ugrani, mint Mészáros Bubu, a Vasas kapusa, hiába is rogyasztok a lábammal, éppen úgy, mint ahogy tőle láttam. Ezért aztán már azon is spekuláltam, hogy kéne egy rugós cipő. Abban aztán hó’t zicher, hogy tudnék úgy úszni a levegőben, mint Mészáros vagy Gujdár.
Talán, ezért is vonz épp a kapus posztja. No meg azért, mert a szomszéd fiú is kapus, aki majd tiz évvel idősebb nálam, és az már majdnem felnőtt. Ő szokott nekem mesélni Mészáros Bubu bravúrjairól.
Tivadar már a Ság felnőtt csapatában véd, de a Százdiaknak is ő kapusa, ezért aztán, vasárnaponként, ha a Ságiak otthon játszanak, és a Százdiaknak is van meccsük, autó hozza őt a Kiserdőig, hogy és az utolsó kilométert futva teszi meg a pályáig. Egyszer én is kimentem eléje, hogy vele együtt fussam le ezt a kilométert, de bárhogy igyekeztem, lehagyott, és én csak jó negyed órával utána érkeztem a pályára.
…
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán, egyszercsak, minden átmenet nélkül, összeesek. Az eszméletemet nem veszítem el, vagy csak pár pillanatra, de olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem, és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, és elindul velem a patak felé, hogy az ölében cipelve átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.