Szonáta a zöld házban 25

- Most már talán azt is elárulhatnád, hogy miért jöttél, és hogy hogyan találtál ide – tért rá a lényegre Lucia.
- Csak az El Capitanot követtem. Tudtam, hogy ide fog jönni…
- Kit?
- El Capitanot… a dirit hívják így. Hogy miért, ne kérdezze, nem tudom. Még új vagyok az Akadémián.
- No és azt honnan tudtad, hogy az „El Capitano” el fog jönni hozzám?

A fiú úgy nézett rá, mint egy bűnbánó kiskutya, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Összerágta a gazdi kedvenc cipőjét, vagy kipisilte magát a szőnyegre.

- Szóval, amikor leégetett ott, mindenki előtt, én bedühödtem, és elmentem a diri irodájába, és mindent elmondtam neki, hogy maga miről kérdezősködik.
- Akkor tehát neked köszönhetem ezt a mai látogatást. És te mindig ilyen bosszúálló szoktál lenni?
- Az istenért, dehogy! Csak akkor olyan pipa lettem, hogy nem is gondolkoztam.
- Pedig az sose árt.
- Most már én is tudom. Meg tud nekem bocsájtani?

Lucia úgy tett, mint aki fontolóra veszi a kérést. Az csak jól jöhet neki, ha valakinek bűntudata van miatta, és ezért kiakarja engesztelni. Így aztán úgy tett, mint aki nagyon megbántódott, és most nehezére esne a megbocsájtás.

- Ezen még gondolkoznom kell.
- Mivel tudnám kiengesztelni?

Lucia maga is megijedt, amikor a fiú kérdésére egyből pajkos gondolatai támadtak, és egy szoftpornó film képei elevenedtek meg a lelki szemei előtt, ahogy ők ketten hancúroztak egy ágyban. Erős önfegyelemre volt szüksége, hogy figyelmeztesse magát, hogy ő egy rangos lap komoly újságírója, a másik pedig tulajdonképpen még csak egy kölyök, akinek az álla is alig pelyhedzik.

- Mit tudsz róla, hogy Justin Dupin meleg volt?
A fiú minden átmenet nélkül dühbe gurult.
- Ezt biztos ő beszélte be magának. El Capitano… Hát persze, mert féltékeny volt rá… Mert a Kisherceg olyan nőket kaphatott meg, akikről ő még csak nem is álmodhat, ezért azt terjeszti, hogy Kisherceg buzi.
Lucia nem számított ilyen dühkitörésre egy ártatlan kérdés miatt. Aztán egy gyanú ébredt benne. Tapasztalatból tudta, hogy minél hevesebb egy kérdésre a tagadás, annál több a kérdésben az igazság. Lehet, hogy ő is?

- De ugye, ha tudnád, elárulnád?

A fiú elvörösödött, hogy még a szeplői is lángoltak.

- Úristen, maga azt hiszi, hogy én is…esküszöm magának, én a nőket szeretem. Hogyan bizonyítsam be?
Luciának lettek volna ötletei, de sietve elhessegette magától, hiszen most nyomozásban volt, és nem szerette keverni a dolgokat. Olykor még sikerült is betartania ezt az aranyszabályt, de túl gyakran szegte meg, és okozott saját magának csalódást, hogy mégse olyan profi, mint amilyennek szereti magát hinni. Ilyenkor eszébe jutott annak a vidéki lapnak a szerkesztője, aki hetekig fancsali képpel kerülgette, amikor belépett a szerkesztőségbe, míg végül, amikor kérdőre vonta, kibökte, hogy nem szeret női munkatársakkal dolgozni, mert rosszak a tapasztalatai. A nőket az érzelmeik irányítanak, és ezért nem tudnak profi munkát végezni, ahonnan az érzelmeket ki kell zárni. Akkor ő azzal vágott vissza a munkatársának, hogy hím soviniszta, és nőgyűlölő, de az igazat nem tagadhatta.
                                                     …
A lakásba valami rejtélyes úton-módon kerültek be. Talán a falak váltak cseppfolyóssá, Lucia ugyanis nem emlékezett rá, hogy az ajtóval bíbelődött volna, pláne, beengedte a másikat a lakásába. Vagy talán a fiú volt rámenős, mert megérezte, hogy ez az este kellemesebben is végződhet, minthogy magányosan leissza magát. Elvégre egy Lucia korabeli nő legyen hálás, ha egy korabeli fiú még őt is figyelemre méltatja a sok húsz éves csitri mellett. Lucia pedig hálás volt…
                                       …

A fiú most már korántsem volt olyan szégyellős, mint a lépcsőházban. Mintha nem is Lucia, hanem ő lenne birtokon belül. Olyan szemtelen magabiztossággal gyújtott rá, amit a 12 és 21 év közti férfiaknál még tolerálni lehet, de tovább már nem.

Most, hogy a lépcsőházinál jobb fényviszonyoknál is megnézte a fiút magában el kellett ismernie, hogy egész jóképűnek találja. Tegnap mással volt elfoglalva, nem a fiú külsejét nézte. Magának se szerette bevallani, de úgy vizsgálta a fiút, hogy valami nem árulja e el rajta, hogy tulajdonképpen a férfiakhoz vonzódik?
Tíz évvel ezelőtt még egyszerű volt ennek az eldöntése, de ma már a hetero fiúk is annyira elnőiesedtek, hogy nehéz volt eldönteni, ki a meleg. Lucia nem lelkesedett ezért a változásért. Ő még szerette, ha egy férfi arca borostás.
- Akkor hallgatlak.

A fiú felkapta a fejét, és értetlenül nézett rá, úgyhogy Luciának el kellett magyarázni, hogy mire gondol.

- Mesélj Tavasz Friderikáról. Jól ismerted, nem?
- Erikáról?
- Erika?
- Ja, persze. Erika…tudja, mi így hívtuk magunk között.
- És kik ezek a “magunk között”?
- Mi fiúk, gyakran beszéltünk róla. Tudja, a lányok előtt még a nevét se volt ajánlatos kiejteni, allergiások voltak rá. Féltékenyek voltak rá… Én nem tudom, mit meséltek be magának, de ő egész más volt, mint ahogy leírták.

Na persze, gondolta, csakhogy a lányok ezt egész máshogy gondolták. Ismerte ezt az érzést, a gimnáziumban neki is volt egy osztálytársa, akit a lányok hallgatólagos megállapodás alapján kollektíve gyűlöltek, és ignoráltak, mert minden fiúval flörtölt az osztályban.
- Valójában kedves lány volt, és nem beképzelt. A lányokhoz nem tudott közel kerülni, mert vetélytársnak tekintették őt, és ha barátkozni próbált velük rögtön arra gondoltak, hogy a barátjukat akarja lenyúlni, és rögtön undokoskodni kezdtek vele, meg kurvának nevezték. Repedtsarkúnak, akinek a sarkon kéne magát árulni. Így hát maradtunk mi fiúk, velünk beszélgetett. Persze, ha egy fiú szóba állt vele az a lányok szerint csak meg akarta kapni.
Lucia úgy döntött, hogy most kell feministának lennie.
- És, nem így volt?
A fiú zavartan a földre sütötte a tekintetét, mint a kisfiú, akit épp csínytevésen kaptak rajta, és egy darabig hallgatott, mintha azon morfondírozna, hogy mit is mondhat el.
- Mind szerelmesek voltunk belé, és neki csak füttyentenie kellett volna, de ő tabu volt nekünk. Erre egy hústorony hívta fel a figyelmünket, aki furikázta őt, és elmondta, hogy van egy barátja, aki állatira féltékeny, és irtóra morcos lenne, ha valamelyikünk kikezdene a nőjével. Elképzelheti, hogy ezek után rendesen beszartunk, és nem volt kedvünk közelebbi ismeretségbe kerülni a barátjával. Ha lett is volna valamelyikünknek valami terve vele, ezután a beszélgetés után lelohadt a lelkesedésünk. Úgy is mondhatnám, lekókadtunk.

Szonáta a zöld házban 24

A rektor értetlenül nézett rá. Úgy tűnt, nem akarta elhinni, hogy ő megelégszik azzal a válasszal, amit a kérdésére adott. Majd észbekapott, hogy Lucia kérdezett tőle valamit.
- Mire kíváncsi?
- Megpróbáltam az Akadémia honlapján utánanézni Justin Dupin-nek, de nem találtam róla semmiféle információt. Még a neve sincs megemlítve.
- Lehet, könnyen meglehet. Tudja, nincs rendszergazdánk, és kitudja, mikor volt a honlapunk aktualizálva.
Lucia kezdte azt hinni, hogy a másik úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de a gyanúját megtartotta magának.
- Mióta ismerte Justin Dupin-t?
A rektor elnézett Lucia feje felett. A falon egy pontot nézett, és neki hirtelen az az érzése támadt, hogy egy előadásnak a részese. Talán a rektornak szinészi ambíciója is volt.
- Tíz éve él itt, és én öt éve ismerem őt. Tudja, amióta elnyertem ezt a pozíciót, azóta próbáltam őt becserkészni, hogy tanítson nálunk. Jó reklám az Akadémiának, hogy egy ilyen világhírű művész tanít nálunk, és vannak külföldi diákjaink, akik csak miatta járnak hozzánk.
A másik roppant elégedett volt magával, és úgy beszélt arról, hogy Justin Dupin az Akadémián tanít, mint a vadász a legszebb trófeájáról.
- Akkoriban csak az útlevele szerint élt itt, de állandóan úton volt. Még lakása se volt, hiszen állandóan a világ más és más részein volt mesterkurzusa, világhírű egyetemeken volt vendégtanár. Aztán nekem sikerült őt rávennem, hogy legyen nálunk állandó tanár, és akkor végre letelepedett, és úgy tűnt, hogy ez neki is jót tett.
- Barátok voltak?
- Hm, furcsa kérdései vannak. Barátok? Látja, ezen még nem gondolkodtam… de bizonyos értelemben igen. Barátok voltunk. Már amennyiben feltételezzük, hogy neki vannak barátai, mert a művészek többségéhez hasonlóan, rendkívül zárkózott személyiség volt. Igen, néha egészen magába fordult, és akkor úgy élt, mint egy remete. Néha hetekre is              elvonult a világtól, de aztán egyik nap újra megjelent, frissen, mosolygósan, és pár hónapig megint minden rendben volt.
- A nőkkel milyen volt a viszonya?
A másik felvonta a vállát, és egy pillanatra így maradt.
- Leginkább semmilyen. Félt tőlük.
- Félt?
- Tudom, hogy azt pletykálták róla, hogy nagy kanállal falta a nőket, de amióta ismerem, tudtommal senkivel se járt.
- Netán homoszexuális volt?
A rektor meghökkenve nézett rá, mint akinek eddig eszébe se jutott, hogy ezen elgondolkodjon, de végül megvonta a vállát.
- Végtére is gyakran láttam fiatal srácok társaságában. Azt hiszem, hogy feszélyezte a nők társasága. Szerintem, valami gyerekkori komplexus állhatott a háttérben, mert az volt az érzésem, hogy kifejezetten fél a nőktől.
Ekkor rápillantott a falon a digitális kijelzésű órára, és mintha csak most kapott volna észbe, hogy mennyire későre jár, elkezdett szabadkozni, hogy ilyen sokáig feltartotta Luciát, de ő most már tényleg megy.
                                                                   …
Lucia pedig nem igazán marasztalta, így aztán csakhamar ott találták magukat a lépcsőfordulóban nagy búcsúzkodásban. Aztán Lucia elgondolkodva nézte a lépcsőn lefelé tartó alak hátát, és próbálta kitalálni, hogy mi volt látogatásának a valódi célja?
Esetleg, nem is magától jött, hanem küldték? De ki?
Paranoiás vagyok, gondolta, egy paranoiás vénlány. Így jár mindenki, aki reggeltől estig a bűn nyomába lohol, és a végén az agya rááll az összeesküvés elméletek gyártására.
Megfordult, hogy visszamenjen a lakásba, de a szeme sarkából észrevette, hogy az árnyék megmozdul. Jobban odanézett, és… felsikoltott. Igazán szép sikoly volt, még egy koloratúr szopránnak is a becsületére vált volna, ráadásul Luciának nem is kellett hosszú évekig gyakorolnia. Mindössze infarktus közeli állapotba kellett kerülnie.
Az alak, aki kibontakozott az árnyékból, nem győzött szabadkozni, ám Lucia valamiért csak nem akarta abbahagyni a sikítást. Így aztán a másik, akit láthatóan idegesített az a fejhang, amivel bátran lehetett volna kristálypoharakat is összetörni, tenyerét a szájára tapasztotta. Igaz, hogy ekkor már Lucia is felismerte, hogy támadója nem más, mint a tegnapi srác, akit olyan sikeresen megszégyenített a társai előtt. Érdekes módon, ez megnyugtatta, pedig a srác éppenséggel jöhetett volna azért is, hogy elégtételt vegyen a tegnapi megszégyenítésért. Csakhogy, a fiú szeplői olyan bizalomkeltően világítottak, hogy Lucia megnyugodott. Különben is, egyetlen ellenség se olyan félelmetes, ha már ismerjük.
Jó sok hülyeség az eszembe jutott, gondolta Lucia, akár regényt is írhatnék. A legváratlanabb helyzetekben tört rá, hogy elkezdte magát a kívülálló szemével látni, ami időnként ugyancsak kínos pillanatokat okozott neki. Például akkor, amikor a szenvedély csúcspontján tört ki belőle a nevetés, és nehéz volt az épp aktuális szerelemnek elmagyarázni, hogy nem őt neveti ki, és nem is őrült meg.
A támadója levette tenyerét a szájáról, csak azt akarta, hogy ígérje meg, hogy nem fog újból elkezdeni sikítani. Lucia fejbólintással jelezte, hogy áll az alku, majd alattomosan beleharapott a fiú tenyerébe. A srác felszisszent, és elkapta a kezét, majd fájdalmasan tapogatni kezdte, mire Lucia képmutató módon sajnálkozni kezdett. De hát megtanulhatta volna már, mondta, hogy egyetlen nő se szereti, ha idegen férfiak tapasztják a tenyerüket a szájukra.
A fiú szemrehányóan nézett rá, és azt mondta, hogy még az anyjától se kapott annyi kioktatást, mint tőle, mire Lucia azzal vágott vissza, hogy ez meg is látszik.

Szonáta a zöld házban 23

Vannak az ember lányának ilyen estéi, amikor a legjobb társasága egy palack közepes minőségű bor, és ő abban reménykedik, hogy mire az üveg kiürül, addigra az ő problémája is megoldódik. Vagy legalábbis már nem fogja úgy érezni pillanatonként, hogy rögtön elbőgi magát, mert a torkában a gombóc fojtogat. Aztán persze mégse bőg, mert rájön, hogy milyen hülye picsa is ő, hogy önmagát sajnálja, és most már azért nem tud parancsolni a könnyzacskóinak, mert ő egy hülye picsa.
Lehet, hogy ez azt jelzi, hogy ő már visszavonhatatlanul megvénült, és már csak egy szentimentális vénlány? Hiszen, tíz évvel ezelőtt, a húsz évesek önteltségével, a korabeli nők voltak azok, akiket vénlányoknak tartott. Lehet, hogy ezért tekint egy idő óta minden húsz évnél fiatalabb fruskát a személyes ellenségének? Mert, ha összeakad a tekintetük, a szánakozást olvassa ki belőle, hogy neki semmi esélye velük szemben. Már labdába se rúghatna a friss hús piacon. Ilyenkor legszívesebben sikítva, tíz körmével esne nekik, de nagy önfegyelemmel uralkodik magán.
Dehát ő nem vénlány, hanem egyszerűen egy singly, egy független nő, aki élvezi a függetlenséget. Azzal álltatta magát, hogy ez az állapot csakis tőle függ, és bármikor változtathatna rajta. Csakhogy ez önbecsapás volt, mert abban a versenyben, amit a nők a jó pasikért folytatnak ő már csak a második sorból indulhat. Hogyan is vehetné fel a versenyt a feszes fenekű, duzzadó mellű húsz évesekkel. Valahol az emlékei mélyén rémlett, hogy valamikor ő is ilyen volt, és ezt még képekkel is tudta bizonyítani. Ezek a képek ott voltak a lakásán, de az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hogy meg kellene őket semmisítenie, vagy legalábbis a nemzeti bank páncéltermébe elzárni, mert túl deprimáló volt a látvány, hogy valamikor milyen jól nézett ki.
Önsajnálatának ebben a legmeghittebb pillanatában az ajtócsengő zavarta meg. Ő viszont ezen az estén nem érezte magát fogadóképes állapotban, hogy egy másik emberrel bájcsevegjen. Ezért aztán úgy döntött, hogy nem reagál. Ám az a valaki az ajtó előtt nagyon kitartó volt, és rátehenkedett a csengőre .
Úgyhogy Lucia, hacsak nem akart becsavarodni, kénytelen volt kimenni az ajtóhoz. Mielőtt azonban kiakasztotta volna a biztonsági láncot, még kilesett a kukucskálón. Kis híján infarktust kapott, és a mámor nyomban elillant a fejéből, mert az ajtó előtt az Akadémia rektora állt!
Hát ez hogy a fenébe talált meg, töprengett, de tudta, hogy nem ez most a legfőbb kérdés, hanem az, vajon engedje e őt be? Pontosabban, már ez se volt eldöntendő kérdés, mivel a másik felfedezte, hogy leselkedik, és az ajtón keresztül ráköszönt. Nyilván a szüleitől kitűnő nevelést kapott, aminek az is a része volt, hogy ne csak akkor köszönjön, mikor meglát valakit, hanem már akkor is, amikor még csak érzi, hogy látni fogja. Ez aztán  az udvariasság csúcsa, amit lehetetlen überelni.
Lucia sóhajtva akasztotta ki a biztonsági láncot, és már az túráztatta az agyát, hogy hogyan fog mentegetőzni, amiért tegnap átverte, de legnagyobb meglepetésére a másik kezdte a mentegetőzést.
- Elnézést, hogy ilyen alkalmatlan időpontban zavarom, de tudomást szereztem róla, hogy tegnap a gyerekekkel rólam is beszélt… pontosabban arról a szerencsétlen afférról Tavasz Friderikával.
Lucia gondolhatta volna, hogy hiú remény volt azt hinni, hogy titokban marad a tegnapi beszélgetése a diákokkal. Azért azt szívesen tudta volna, hogy ki árulta el a rektornak a beszélgetésüket? Mindenesetre, eldöntötte, hogy nem mutatja a meglepetését, inkább támadásba megy át.
- Ahogy én tudom, eufemizmus azt a viszonyt „afférnak” nevezni.
Időközben visszamentek a nappaliba, ahol Lucia visszaült a korábbi helyére, míg a másik ott maradt állva a szoba közepén, amitől az a látszat alakult ki, mintha ő volna a tanár, aki számon kéri a diákját. A rektor zavartan elmosolyodott, és most már tényleg olyan volt, mint egy szégyenlős kisfiú.
- Nem álltatom magam azzal, hogy különösebben jóképű lennék, vagy pedig ellenállhatatlanul sármos fickó vagyok. Azonkívül, az apja is lehettem volna annak a lánynak. Nem álltattam tehát magam vele, hogy a személyes kisugárzásom miatt flörtöl velem. Tudja, ez a „viszony” csöppet se volt komoly az ő részéről, inkább amolyan unaloműző, két szerelmi viszony között. Ezzel mindketten tisztában voltunk, én mégis, egy pillanatra megszédültem. Bizonyára, megesett már önnel is, hogy rendkívülinek érezte magát, a sors kiválasztottjának. Velem is pont ez történt… Én egy átlagos fickó vagyok, közepes tehetséggel, ám művészileg még sosem volt olyan termékeny periódusom, mint abban a néhány hétben, amíg randevúzgattunk. Múzsa volt ő, nagy emmel, és én csak hálás lehetek neki, hogy egy pillanatra igenis nagy művésznek érezhettem magam.
Habár a másik tagadta, hogy szerelem volt, amit a lány iránt érzett, de Lucia tudta, hogy azt a szenvedélyt, amivel róla beszélt nehéz volna másnak nevezni. Tudta, hogy a férfiak mennyire ostobák ezekben a kérdésekben, és az utolsó leheletükig képesek a legnyilvánvalóbb tényeket is tagadni, ha az valamiért nem illik bele a világképükbe. Talán a felesége, aki nem volt ilyen vak, észrevette, hogy mit jelent a férjének Tavasz Friderika, a fejében megszólalt a vészcsengő, és cselekedett.
- A felesége mégse vette olyan könnyedén ezt az affért. Még a munkahelyére is elment, és jelenetet csinált. Sőt, szemtanúk szerint meg is fenyegette Tavasz Friderikát, hogy megöli, ha nem hagyja békén magát.
A rektor nagyvonalúan legyintett, mint aki számított rá, hogy Lucia ezzel fog előhozakodni, és már a válasszal is felkészült.
- A feleségem indulatos nő, aki hajlamos hisztérikusan reagálni a dolgokra. De aztán átgondolja, és lenyugszik. Különben is, a légynek se volna képes ártani.
Lucia bólintott, mint aki készséggel elhiszi, amit a másik mond.
- Akkor meséljen Justin Dupin-ről.

Szonáta a zöld házban 22

Ervin a harmadik kicsengésre vette fel, és a háttérzajból ítélve, épp valami szórakozóhelyen tartózkodott. A kötelező udvariassági körök…
„- Hogy van a feleséged? – Tavaly váltunk el. – Sajnálom.”
…után rögtön a lényegre tért, és előadta Ervinnek a kérését. Ő sokáig hallgatott, mialatt Lucia élvezhette a telefonba beszűrődő zenét. Mikor végül megszólalt, a hangjában némi nehezteléssel, azt mondta, hogy remélte, hogy másért hívta fel. Lucia azonban résen volt, és azt mondta, hogy esetleg majd máskor, most azonban nagy munkában van. Sürgősen meg kell találnia egy embert, amihez nem talált megfelelőbb módot, mint a Belügyminisztérium lakcím nyilvántartóját. Mire Ervin nagy sóhajtva megadta az ügyeletes számát, aki a Belügyminisztérium valamennyi adatbázisához rendelkezik hozzáférési jogosultsággal.
                                                                              …
Öt percen belül tudta Justin Dupin lakcímét. Az ügyeletes nem akadékoskodott, mivel Ervin előtte felhívta, és a figyelmébe ajánlotta, mint nagyon kedves ismerősét, akiben tökéletesen megbízhat.
Lucia fellélegzett, mikor végül az előtte fekvő noteszbe az ő ákombákom betűivel felírta Justin Dupin címét. Első pillantásra valahogy ismerősnek tűnt neki a cím, és hogy meggyőződjön, hogy jól írta le, visszaolvasta a telefonba. A cím jó volt.
Aztán hirtelen megvilágosult, hogy az elmúlt éjszaka járt ebben a lakóparkban. Igen, itt lakik Lilly is. Hogy micsoda véletlenek vannak!
                                                                     …
Az ingatlancéget hívta, amelyik a lakópark lakásainak a kiadásával foglalkozott. Először a cég telefonját hívta, de senki se jelentkezett. Így, az éjszaka közepén az lett volna különös, ha még bent lenne valaki. Aztán az ügyvezető számát hívta.
Most is szüksége volt a kitartására, de végül egy álmos női hang szólt bele a telefonba. Lucia ma már olyan jól belejött a hazugságokba, hogy úgy döntött, ezúttal előadja az elkényeztetett milliomos csemete meséjét, aki most szakított a pasijával, és egy percig se hajlandó tovább egy levegőt szívni azzal a mocsokkal, úgyhogy sürgősen új lakás kell neki. Pénz nem számít, mert úgyis az a szemétláda fizet mindent. Legalább jól megcsapolja a bankszámláját.
- Már ki is néztem egy cuki lakást. Direkt a város túlsó felén, hogy minél messzebb legyek attól a rohadéktól.
A hitelesség kedvéért még egy hisztit is kivágott, mire az álmos női hang megígérte, hogy reggel az lesz az első dolga, hogy elintézi az ő ügyét.
                                                     …
Lucia már ott volt a földalatti garázsban, amikor az Audi begördült, és az ingatlanos csaj kiszállt az autóból. Körülbelül egy korosztály lehettek, és Lucia némi kárörömmel állapította meg, hogy a szeme körül már ráncosodik.
Ahogy kezet fogtak, mintha egy férfi fogta volna meg a kezét, határozott volt és erőszakos. Lucia reggel a legkihívóbb ruháját vette fel, hogy hitelesebben tudja előadni az elkényeztetett cicababa szerepét.
Minden teketória nélkül szájon csókolta az ingatlanos csajt, amin ő meglepődött, és egy pillanatra megfagyott a levegő. Úgyhogy Lucia megrémült, hogy túljátszotta a szerepét, de a másik zavartan felnevetett, és ezzel helyrebillent minden.
Lucia rákezdett, azon a nyafka, affektáló hangon, amin a telefonon beszélt a nővel, hogy azért rendelte ide, mert ebben a házban van az a lakás, amit ő kinézett magának. Az ingatlanos csaj megvárta, amíg befejezi a monológját, majd vett egy nagy lélegzetet.
- Az a helyzet, hogy az a lakás, amit kinézett magának, foglalt, de felajánlhatnék egy másik, ugyanilyen lakást.
Lucia határozottan megrázta a fejét, hogy ő ragaszkodik ahhoz a lakáshoz, merthogy az olyan „cuki”. Az ingatlanos csaj először észérvekkel próbálta őt meggyőzni, és elmagyarázni, hogy az a lakás is olyan „cuki”, amit ő ajánl neki, mint az a másik. Lucia azonban makacsul rázta a fejét, mint a durcás kisgyerek, aki megköti magát, szüleinek a legnagyobb örömére. Majd meg lelkesedni kezdett.
- Úgy tudom, ebben a házban lakik az az édi Justin Dupin, a Zene Hercege. Bevallom, csak egy szavába kerülne, és már ezerrel terpesztenék.
Olyan hitelesen játszotta a szerepét, hogy az ingatlanos csajnak már tikkelt a szeme idegességében. Mikor végre megcsörrent a telefonja, mielőtt még Luciának esett volna, hogy szálanként tépje ki a haját.
Elnézést kért, és hallótávolságon kívülre vonult, ahol rövid telefonbeszélgetést bonyolított le. Mikor visszament, láthatóan megvolt zavarodva.
- Szerencséje van. Most értesített a kollégám, hogy a lakás, amit kinézett magának, megürült. Tegnap, hirtelen kiköltöztek belőle.
                                                      …
Bármennyire is ügyesen titkolta, azért Lucia is meglepődött ezen az új fejleményen. A gyilkosság másnapján váratlanul kiköltözik a lakásából? Ez vajon mit jelent?
- Elnézést, de az előző lakó annyira váratlanul költözött el, hogy még a bútorait se tudta elvinni. Pár napon belül azonban ez is megtörténik – szabadkozott az ingatlanos csaj, miközben körbevezette a lakásban
Lucia ezt csöppet se bánta, hisz pont azért akarta Justin Dupin lakását látni, hogy körülnézzen benne. Egy kirámolt lakásban pedig nem sok látnivaló van, a puszta falakon kívül.
Justin Dupin lakása egyterű, stúdiólakás volt, ahol a különböző helyiségek bútorral voltak leválasztva. A bel tér magassága lehetővé tette, hogy galéria is legyen, ahova egy létrán lehetett felmászni, és hálószobaként szolgált. A lakást egy hatalmas versenyzongora uralta. Lucia a zongorához sietett, és pár billentyűt lenyomott, mire különböző hangok szólaltak meg. Az ingatlanos szólalt meg a háta mögött.
- Holnapra a zongora se lesz itt.
Lucia megfordult, és a lehető legelbűvölőbb mosolyát villantotta a másikra.
- Nem kell sietniük, ugyanis az éjszaka kibékültünk az én drágámmal.

Szonáta a zöld házban 21

Lucia azzal töltötte a délutánját, hogy próbált Justin Dupin nyomára bukkanni. Először fellapozta a telefonkönyvet, de mint kiderült, Justin Dupin-nak nem volt telefonja vagy legalábbis titkosított volt a száma. Aztán a géphez ült, és begépelte a nevét a keresőbe, ami rengeteg találatot adott ki Justin Dupin-nal kapcsolatban, de egyikben se volt utalás arra, ami őt pillanatnyilag érdekelte, hogy hol lakik. A cikkek többnyire kritikák voltak, amelyek az ő koncertjeiről szóltak, vagy pedig ő írta mások koncertjeiről. Lucia hirtelenében csak az elmúlt három hónapra vonatkozó találatokat nézte át.
Az egyik cikkhez kép is volt, amin Justin Dupin a zongoránál ült, és elmélyülten játszott valami darabot. Vállára omló, szőke haj, tengerzöld szemek, a kelleténél picit hosszabb orr. Luciának rögtön a Kisherceg ugrott be, és hogy ezzel nem volt egyedül, a kép alatti szöveg is mutatta:
„A zene Hercege.”
                                                               …
Közelebb azonban most se jutott a céljához, és már éppen kétségbeesve akarta feladni a kutatást, amikor támadt egy ötlete. A Zeneakadémia honlapja! Nyilván ott fel vannak sorolva azok a tanárok, akik a Zeneakadémián tanítanak, és az elérhetőségük is ott van. Annak az alapján pedig valahogy kinyomozhatná a lakcímét is.
Rögvest beírta a keresőbe a „Zeneakadémia” szót, és valóban, az első találat rögtön a Zeneakadémia linkjét mutatta, ami pár másodperc múlva meg is nyílt. Ott volt a lap tetején a Professzorok menü, amiben kiválasztotta a Jelenlegi professzorok névsorát. Izgatottan böngészte át a névsort, de csalódnia kellett, mert Justin Dupin neve nem volt ott a névsorban. Még egyszer átnézte, most már ábécérendben, előbb a J majd a D betűnél is, de most is eredménytelenül.
Azonban mielőtt még elkedvetlenedett volna, egy újabb ötlete támadt, és beírta az oldalon található keresőbe a nevet plusz a „zeneakadémia” szót, aztán megnyomta a keresés gombot.
Találatok száma: 0
Ha nem tudta volna biztosan, hogy Justin Dupin a Zeneakadémián tanított, akkor azt is hihette volna, hogy Justin Dupin-nek semmi köze a Zeneakadémiához. Pedig délelőtt a rektorral is beszélt róla, aztán a diákok is megerősítették, amikor rákérdezett. Nagyon lelkesek voltak, amikor róla beszéltek, mint az egyetlen „jó fejről” a tanárok között. A képet elnézve pedig nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy néhány lány tanítványa nemcsak, mint tanárért rajongott érte.
Mi történt? Hirtelen felmerült benne egy éjszakai emlék, pontosabban, egy érzés, ami az apartman ház garázsában kerítette hatalmába, hogy figyelik. És bár semmi gyanúsat nem tapasztalt, ami a rossz érzését igazolta volna, mindazonáltal, ha összerakjuk az eseményeket, akkor a gyanú már több, mint megalapozott.
Kezdődött azzal a titokzatos látogatóval, a gyilkosság éjszakáján, aztán múlt éjjel az az érzés, hogy figyelik, aztán ez, hogy egy titokzatos hacker minden információt letörölt a Zeneakadémia honlapjáról, ami Justin Dupin-nal kapcsolatos. Mintha valakinek felkeltette volna az érdeklődését, hogy ő ezzel az üggyel foglalkozik.
Hátborzongató gondolat, és talán egy kicsit paranoiás is, de hát az ő szakmájában csak hasznos, ha az ember paranoiás…
                                                   …
Akárhogy is van, mindenekelőtt az a feladata, hogy rábukkanjon Justin Dupin nyomára, mert a jelek szerin ő kulcsfigura ebben az ügyben. Lehet, hogy több volt közte és Tavasz Friderika között, mint egy egyszerű tanár diák viszony.
Sőt, annak alapján, amit megtudott róla, szinte biztos, hogy a tanárát is megpróbálta elcsábítani. És ki tudja? Talán Justin Dupin esetében is összetűzésbe került egy féltékeny nővel, mint a rektor feleségével. Csakhogy ez a nő nem elégedett meg azzal, hogy jeleneteket rendezzen az Akadémián. Hiszen, a képek alapján Justin Dupin olyan férfinek tűnt, akiért ölni is érdemes!
                                                         …
Már majdnem éjfél volt, és még mindig nem sikerült Justin Dupin lakását megtalálni, pedig már órák óta ült a monitor előtt, és már a szemei is fájtak.
Azon kezdett gondolkodni, hogy van e olyan ismerőse, aki segíthetne neki megtalálni Justin Dupin lakcímét. Egy újságíró agyának egyik zugában mindig van egy telefonkönyv, benne a legfontosabb emberek telefonszámaival, akikre munkája során szüksége lehet. Érdekes, hogy sose volt matematikai fenomén, de most, hogy a munkájához volt szükség számokra, gond nélkül jegyezte meg – mire nem képes a hivatástudat! Tehát, agyában pörögtek a számok és a nevek, aztán megállt az „Ervin” névnél.
Ervin két évvel fölötte járt a gimnáziumban, és tizenöt éves, kis pisisként halálosan szerelmes volt belé. Aztán, amikor a fővárosba került, megint összefutottak egy baráti társaságban, és mikor már kellően elázott állapotban volt, bevallotta neki azt a gimis rajongást, amit Ervin persze nyomban kihasznált, és még ott, a vécében beteljesült az, az évekkel azelőtti plátói szerelem. Ami csak azért volt ciki, mert Ervin egy lánnyal volt ott a buliban, és így Lucia egy utolsó cafkának érezte magát, ő viszont retteghetett, hogy a lány, aki akkor már a gyűrűs mennyasszonya volt, valamiképp tudomást szerez az esetről.
Egy ilyen megalapozott kapcsolatban reménykedett tehát Lucia, amikor bepötyögte a telefonba Ervin számát, aki azóta már rendőr-alezredes lett, és a Belügyminisztériumban dolgozott. Úgy tudta, hogy a Belügyminisztériumban van a lakcím nyilvántartó, és őszintén remélte, hogy Ervin rendelkezik hozzáféréssel az adatbázishoz. Nem nagyon volt más ötlete, úgyhogy körülbelül ez volt az utolsó esélye.

Szonáta a zöld házban 20

Lucia vett egy újságot, amiben a közepén egy rövidke tudósításban írtak X. Y. képviselő hirtelen elhalálozásáról. A körülményekről persze a cikk nem számolt be, mert X. Y. képviselő választói feltehetően nem örültek volna neki, hogy mialatt ők a templom köveit koptatták, azalatt a képviselőjük prostituáltakkal múlatta az idejét.
Nagyon is jól ismerte ő ezt a mechanizmust. Hogyan némulnak meg a politikus társak, és csak szűkszavú közleményeket adnak ki a sajtóirodák, ha a mundér becsületét kell védeni, és egy olyan szennyest kell elleplezni, ami rájuk is rossz fényt vethet.
Ilyenkor az történik, hogy először az újságírót keresik meg, aki a terhelő információ birtokában van, és próbálják rávenni, hogy ne hozza nyilvánosságra. Ezért még anyagi áldozatokra is hajlandók, mondja a közvetítő, aki rendszerint egy ismeretlen számról hívja fel az újságírót. Általában egy hatjegyű számot mond, amiről úgy gondolja, hogy visszautasíthatatlan.
Ám, ha az újságíró mégis van olyan karakán, és elküldi a közvetítőt a megbízójával együtt a francba, akkor jön a keményebb fellépés.
Úgymint: a főszerkesztő az irodájába rendeli, és vérmérsékletétől függően, ordítva vagy normális, emberi hangnemben közli vele, hogy épp az imént hívta fel az egyik tulajdonos képviselője, és közölte vele, hogy az egyik beosztottjának olyan információk vannak a birtokában, amelyek, ha napvilágot látnának, az komoly károkat okozna a megbízójának. Továbbá, azt is közölte vele, hogy amennyiben szeretne továbbra is főszerkesztő maradni, úgy fékezze meg ügybuzgó munkatársát, és gondoskodjon róla, hogy az a bizonyos információ továbbra is titokban maradjon.
Namármost, neki fogalma sincs róla, hogy miről van szó, de igenis félti a seggét, és semmi kedve új állás után nézni, és reméli, neki se. Úgyhogy, bármi is az a titok, maradjon továbbra is titok!
                                         …
Lucia jót kuncogott magában, hogy mi történne, ha a politikustársak megsejtenék, hogy miféle felvételeket őriz a telefonja. Ugyanakkor, csöppnyi hajlam se volt benne az öngyilkosságra, ezért a memória kártya biztos helyen volt.
Folytatta a lapszemlét, és visszalapozott az újság elejére, ahol természetesen a kampány volt a fő téma, minden más csak mellékes, és ő a miniszterelnök majdnem egy egész oldalt elfoglaló képével nézett farkasszemet. A miniszterelnök bizakodva nézett a kamerába, és a képaláírás szerint:
„Semmi okom sincs félni.”
Szó mi szó, megvolt minden oka a bizakodásra, mert a népszerűségi indexe magasan a többiek fölé emelte. Ezt pedig annak köszönhette, hogy a vetélytársai tehetetlen vénembereknek tűntek mellette. Pedig ő se volt fiatal, jócskán elmúlt már ötven, csakhogy ebből letagadhatott volna vagy tizenöt évet. Elmondása szerint ezt a sportnak köszönhette, mert nem volt olyan utcai futóverseny, amiről hiányzott volna.
Mi tagadás, sármos férfi volt, és hogy ezt nemcsak Lucia gondolta így, mutatta az is, hogy a nők körében volt a legnépszerűbb. Bár családja volt, de azért kisebb kalandjai is voltak, amit a felesége a jelek szerint elnézett neki – és ami a lényeg, semmit se ártott a gondoskodó családapáról kialakított képen. Egyszer egy kiöregedett rock sztár azzal dicsekedett előtte, hogy ő már ezer nővel bújt ágyba életében, mire azok, akik szintén a társaságban voltak, később elmondták, hogy a miniszterelnök semmit nem válaszolt, csak sokat sejtetően mosolygott.
Az életrajzában az állt, hogy Párizsban járt egyetemre, aztán a pénzügyminisztériumban dolgozott. Szakmai tekintélyét akkor alapozta meg, amikor három évig volt az Európai Központi Bank alelnöke. Az emberek azt feltételezték, hogy politikai funkciót bármelyik hülye kaphat, elég csak jól helyezkedni. De ha alkalmasnak találnak egy bank vezetésére, akkor az már bizonyos szakmai elismerést is jelent.

Szonáta a zöld házban 19

Aztán rövid töprengés után hozzáírta
…és a rektorról.
Gyanú: Feltehetően szerelmi gyilkosságról van szó.
 Lucia még egyszer átfutotta, amit írt, mielőtt becsukta a noteszt. Kénytelen volt nyomtatott betűkkel írni, mivel képtelen volt a saját kézírását elolvasni. Sőt, ha egy évekkel ezelőtti, saját kézzel írott jegyzetét mutatták meg neki, azt se ismerte fel.
                                                                                        …
A tér túlsó felén fiatalokból álló társaságra lett figyelmes, akik két összetolt asztalt ültek körül. Tizenkilencen voltak. A lányok a fiúk ölében ültek, vagy két lány ült egy széken. Érdekes társaság volt, mert egy fiatalokból álló társaságtól elvárja az ember, hogy hangoskodjanak, évődjenek egymással. Ők ezzel szemben csendesek és komolyak voltak. A fiúk nem próbálkoztak a lányoknál, a lányok pedig nem beszélték meg a legújabb divatot. Mintha csak gyászoltak volna.
Lucia hirtelen elhatározással odament hozzájuk. Gondolta, próba, szerencse. Azonban csalódnia kellett, mert figyelemre se méltatták, és sokáig kellett köhécselnie, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Mi van, kisanyám? A torkodon akadt az ebéd?
Ezt egy szeplős képű, vörös hajú fiú mondta, és közben olyan szemtelenül, olyan botrányosan vetkőztető tekintettel mérte végig, hogy Lucia már ezért is felpofozta volna. Ehelyett azonban úgy döntött, hogy fölveszi az eléje dobott kesztyűt.
- Ha hölgyekkel beszélsz, kisfiú, előbb vedd ki a szádból a rágógumit – mondta neki egy lesújtó pillantás kíséretében.
- Ugye mondtam, te kretén, hogy tartsd a pofád, mert előbb-utóbb emberedre akadsz.
Ezt már a barátja mondta, aki mellette ült, és magabiztosságából Lucia egyből levette, hogy ő itt a Vezér. Az előbbi nagyszájú fiúnak pedig még a szeplői is lángoltak, úgyhogy Lucia megsajnálta. Csakhogy a Vezér még folytatta a fiú megalázását.
- Add át a helyed a hölgynek, bunkókám!
Szegény, már azt se tudta, hogy fiú vagy lány, és most felugrott a székről, ahova Lucia ült le. Dadogott valamit, amit ő bocsánatkérésként értelmezett, és nagylelkűen megbocsátott neki. Percek múlva azonban már hiába kereste őt, mert eltűnt. Hálásan rámosolygott a Vezérre.
- Úgy látom, srácok, valamiért nagyon lógatjátok az orrotokat.
- Talált, süllyed. Egy barátunkat gyászoljuk.
- Jesszusom, ilyen fiatalon…mert, gondolom, a barátotok is fiatal volt.
- Szerintem, pedig te túljátszod a szerepedet, mert nagyon is jól tudod, hogy miért jöttél ide, közénk. Ha a szimatom nem csal, márpedig engem nemigen szokott ez cserbenhagyni, - és itt a Vezér megkocogtatta az orrát, ami, valljuk be, nem egy közönséges példány volt. – te amolyan firkász vagy.
Lucia titokban elismeréssel adózott a fiú eszének, akit nyomban el is nevezett Pinokkiónak.  Felöltötte bűnbánó arckifejezését, és úgy mondta.
- Most, hogy ilyen jól lelepleztél, nem tagadom, hogy én „amolyan” firkász vagyok, aki a gyilkosság miatt van itt.
- És mondanál akárcsak egy okot is, hogy miért álljunk veled szóba?
Ezt már egy lány mondta, aki az egyik srácnak az ölében ült, és ellenségesen mérte végig Luciát, ahogy csak az a nő tudja végigmérni a másik nőt, aki vetélytársat lát a másikban. Lucia szerette volna kitűzni a fehér zászlót.
- Talán, mert jó volna kibeszélni magatokból a bánatotokat? Higgyétek el, tapasztalatból mondom, hogy ez a legjobb megoldás.
- Persze, hogy holnap aztán pont az ellenkezőjét olvassuk annak, mint amit mondtunk.
Lucia úgy érezte, hogy szakmai önérzetébe gázoltak bele, és kötelessége magát megvédeni.
- Nem tudom, hogy eddig miféle újságírókkal találkoztál, de én nem tartozom közéjük. Őket én még kollégáknak se vagyok hajlandó hívni.
Pinokkió békítőleg szólalt meg
- Jó’ van, na. Ne vedd a szívedre! Mind tudjuk, hogy Jucinak nagy a szája, de a szíve az aranyból van.
Ahogy ezt mondta, cinkosan kacsintott, és talán ez volt az első eset, hogy oldódott az eddigi fagyos hangulat, ami megdermesztett mindenkit. Lucia is megpróbált könnyedebb hangon megszólalni.
- Gondolom, jó barátotok volt, ha már egyszer így gyászoljátok.
Mintha valami rosszat mondott volna, a hangulat egyből visszaesett a nulla fokra, és az asztalnál ülők lehajtották a fejüket. Végül, az egyik lány törte meg a csendet.
- Majd én megmondom. Utáltuk őt, mint a szart, mert egy hülye, beképzelt picsa volt, aki sportot űzött abból, hogy melyikünk fiúját csábítsa el. És ha lett volna a pucánkba vér, már rég megtettük volna mi, amit a gyilkosa megtett, és nem vártunk volna mostanáig, hogy más tegye meg helyettünk, - kiadta a mérgét, de meg is ijedt szavainak a súlyától. Segítség kérőn nézett körül. - Hát nem ez az igazság, srácok?
Az asztalnál ülők azonban sportot csináltak abból, hogy ki néz fel később, de ez a lányt inkább felbőszítette, és most már hisztérikusan kiabált, úgyhogy a szomszéd asztaloknál ülők egyre sűrűbben tekintgettek feléjük.
- Mi van lányok, már ti is képmutatók vagytok? Vagy nem akartok emlékezni rá, hogy hogyan tervezgettük, milyen válogatott kínzásokkal csináljuk ki a kis kurvát? Mert igenis, sznob kurva volt, aki különbnek tartotta magát nálunk, és csak az Isten a megmondhatója, hogy hány kapcsolat ment miatta tönkre.
A levegő ezután a kitörés után már bőven a fagypont alá esett, és sokáig senkinek se volt kedve megszólalni, majd mégis egy másik lány szólalt meg.
-  Az igazság az, hogy sose foglalkozott velünk. Persze azt kivéve, amikor a fiúkat bolondította, akik úgy bántak vele, mint valami királynővel, ami sok lánynak nem tetszett, mert úgy érezték, hogy a barátjuknak is ő az elérhetetlen ideál, és velük csak jobb híján járnak. De hát azt a fiúk is tudták, hogy nincs esélyük nála, mert őt csak az idősebb férfiak érdekelték.
- Mint például a rektor?
- Igen, az ő házassága is kis híján ráment, hogy Friderika őt is kiszemelte, és flörtölt vele.
- De persze a mi rektorunk túlságosan csóró volt neki, mert nála senkinek se volt esélye, ha nem volt a számláján legalább tíz millka.
Egy másik lány vette át a szót, aki eddig némán figyelte a beszélgetést.
- Két éve, mikor ide kezdett járni, még valami bazi nagy limuzin furikázta, és mi azt hittük, hogy valami irtó fejes gyereke. Minden, ami kell, kifogástalanul öltözött sofőr nyitotta ki az ajtót, aki minden délben, óramű pontossággal megjelent, és elvitte. Csak később derült ki, hogy a kocsi a szeretőjéé. Aztán úgy fél éve, hirtelen elmaradt az autó.
Lucia fülei egyszeriben megnyúltak.
- És, megtudtátok, hogy ki ez a szerető?
- Csak amikor már szakítottak, akkor tudtuk meg, hogy valami maffiózóval járt. Azt is csak onnan sejtjük, hogy szakítottak, hogy nem jött többé érte a limuzin.
Pinokkióban hirtelen felbuzdult a lovagi vér, és a lány védelmére kelt.
- Egy szavukat se higgye, tiszta rosszindulat beszél a csajokból.
Ezen aztán kis híján hajba kaptak, ha Lucia közbe nem vág.
- Említettétek, hogy a rektor házassága majdnem ráment arra, hogy Friderika flörtölni kezdett vele.
- Csúnya egy ügy volt. A feleség bejárt az Akadémiára és jeleneteket rendezett, egyszer még fel is pofozta Friderikát, és szemét kis kurvának nevezte. Még azt is mondta, hogy hagyja békén a férjét, mert megöli.
- Mikor volt ez?
- Nem olyan régen. Talán négy vagy öt hónapja. Kis híján akkor még Erikát is kirúgták az Akadémiáról. Nem tudni, hogy ki mentette mégis meg.

Szonáta a zöld házban 18

-  Úgy tudom, hogy önöknél tanult Tavasz Friderika, a tegnap meggyilkolt lány.
A rektor meglepetten vonta fel a szemöldökét, mint aki nem egészen erre a kérdésre számított
- Azt hittem, hogy ünnepi riportot akart készíteni az Akadémia fennállásának százhúsz éves évfordulója alkalmából.
Lucia szégyenlősen elmosolyodott, mint aki maga is röstelli a kérdést, de hát egyszerűen nem tehet mást.
- Igen, csakhogy az élet átírta az előre eltervezett kérdéseimet. A kollégáim a szerkesztőségben nem hagynának élni, ha most ezt a kérdést nem tenném fel önnek.
A rektor feszült vonásai enyhültek, és Lucia gratulált magának a jól sikerült hazugságért. A rektor felállt, és az íróasztalhoz ment, ahol kotorászott egy darabig, majd mikor visszatért, már egy dosszié volt a kezében. Ezek szerint már őelőtte is érdeklődtek Tavasz Friderika után, következtette ki Lucia briliáns logikával.
- Tavasz Friderika valóban az Akadémián tanult. A zongora tanszékre járt, és nagyon tehetséges volt…
- És szép is, - lelki szemei előtt felrémlett a tegnapi sajtótájékoztatón látott fénykép, és önkéntelenül is kifutott a száján ez a megjegyzés.
- …igen.  Meglehetősen népszerű volt a férfiak körében, házon belül és házon kívül is. Maga volt az élet, épp ezért sokkolt mindenkit, hogy milyen csúnya véget ért.
Lucia figyelmét nem kerülte el a meleg árnyalat a rektor hangjában, amikor a lányról beszélt, és ez felkeltette az érdeklődését. Habár a másik inkább tűnt megállapodott családapának, de Tavasz Friderika varázsa azért őt is megérinthette.
- Bizonyára egészen közelről ismerte Tavasz Friderikát. Milyen ember volt?
- Ööö, igen…szóval…életvidám volt, mint a korabeli lányok. Nagyon kedves, és barátságos volt. Senkiről se feltételezte, hogy bántani akarná. Túlságosan bízott az emberekben, és a vonzerejében, hogy képes őket megszelídíteni. A jelek szerint, ez hiba volt.
- Mit tud a barátairól?
- Mint mondtam, nagyon barátságos volt. Nem is tudnék Önnek olyat mondani, aki az ellensége lett volna. Őt mindenki szerette.
- És a tanára? Ki volt a tanára?
- Justin Dupin.
- Beszélhetnék vele?
A rektor habozott egy pillanatig.
- Azt hiszem, ma se jött be. Gondolom, kiborította, ami a tanítványával történt. Tudja milyen érzékenyek a művészek. Ő pedig még az átlagnál is érzékenyebb. Azt beszélik, hogy minden évben eltölt pár hetet egy rangos idegklinikán. De hát nem az én dolgom pletykákkal foglalkozni…
Lucia nem tudta, mit mondjon, de mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt a mobilja. Lilly volt az, aki a jelek szerint annyira leitta magát, hogy semmire se emlékezett az éjszakából. Lucia irigyelte a barátnőjét, mert néha ő is szerette volna annyira leinni magát, hogy ne emlékezzen rá, mi történt vele az előző napon. Csakhogy neki sose sikerült.
A hívás azonban ötletet adott neki, hogy hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Hirtelen roppant aggodalmaskodó arcot vágott, szinte már sírt.
- A kislányom óvó nénije volt, és arról értesített, hogy a lányom a játszótéren leesett az egyik játékról. Nincs kizárva a törés sem
Tökéletesen játszotta az aggódó anya szerepét, még a rektor is megijedt. És persze megérti, hogy ilyenkor a kislánya mellett a helye, úgyhogy Lucia sietve távozott.
                                               …
Mindaddig nem tudott megnyugodni, amíg úgy nem úgy nem érezte, hogy látótávolságon kívül került, ahol a rektor már nem láthatja meg, ha véletlenül kitekint irodájának az ablakán. Aztán leült egy szökőkút takarásába, és előhalászta a noteszét, hogy jegyzeteket készítsen azokról az információkról, amiket eddig sikerült megtudnia.
Áldozat neve: Tavasz Friderika
Amit tudunk róla: A Zeneakadémián tanult, férfiakkal tartott fent kapcsolatot, akik feltehetően kitartották.
Justin Dupin, Tavasz Friderika tanára volt a Zeneakadémián.
Amit tudunk róla: Ma nem jelent meg az Akadémián, feltehetően kiborult.
Teendők: Felderíteni az áldozat baráti és szerelmi kapcsolatait. Minél többet megtudni Justin Dupin-ről…

Szonáta a zöld házban 17

Egy hosszú folyosón kellett végighaladnia a rektor irodájáig. Ha azt hitte, hogy a folyosón majd nagy lesz a hangzavar, ahogy az osztálytermekből kiszűrődnek a különböző hangok, hát most kellemesen csalódott, mert a hangszigetelés tökéletes volt. A folyosón mindössze a saját cipőjének a kopogása visszhangzott.
A titkárnő már ott várta az iroda előtt, és így Lucia el se téveszthette, hogy hova kell mennie. Csak remélni tudta, hogy nem ismeri az újságírót személyesen, és így nem bukik le időnek előtte. Az volt a terve, hogy megtud minden információt, amire kíváncsi, és aztán leleplezi magát. Addig is azonban minden ügyességére szüksége lesz, hogy ne buktassa le magát, mert egy ilyen riportra sokszor napokig készül fel az olyan újságíró is, akinek egyébként a kultúra a területe a szerkesztőségben. Csak most sajnálta, hogy nem figyelt oda, amikor a kultúra rovat vezetője kiselőadásainak az egyikét tartotta. Elemérnek ugyanis a hipochondria mellett a második legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy szenvedélyesen ismeretterjesztett, és munkatársainak a kikupálását is kötelességének tartotta. Azt szokta mondani, hogy senki se lehet szakbarbár. Természetesen ő volt a legnagyobb szakbarbár a szerkesztőségben, akinél már az is pánikrohamot váltott ki, ha egy égőt kellett kicserélnie a lámpában. Negyven éve ugyanazt az özönvíz előtti írógépet püfölte, mert képtelen volt megtanulni, a számítógépen dolgozni.
Azon az írógépen írta azokat a könyveit is, amelyekben a tizenkilencedik század végének kultúrájáról mesélt. Lucia biztosra vette, hogy a kor zenei életével is bőven foglalkozik a könyveiben, és némi lelkiismeret furdalással gondolt rá, hogy a tiszteletpéldányok most is ott porosodnak valahol a könyvespolcon. Most jött el az ideje, hogy Lucia megfogadja, amennyire hamar csak lehet, nekifekszik, és végigolvassa a könyveket az utolsó betűig.
A titkárnő érintése, ahogy kezet fogtak, olyan volt, mintha jégtömbhöz ért volna. Őszintén szólva, Lucia ezen nem is csodálkozott, mert amióta az épületbe belépett, lépésről lépésre nyomasztóbbá vált a hangulat, ami pont itt, a rektor irodája előtt érte el a mélypontját.
Mintha nem is iskolában volna, ahol mégiscsak fiatal emberek tanulnak, hanem egy múzeumban, ahol tiltott mindenféle hangoskodás. Kíváncsi volt, hogy mindig ilyen fagyos a hangulat, esetleg Tavasz Friderikát gyászolják?
A titkárnő egy zsupás őrmester tekintetével mérte végig. Habár Luciának fogalma se volt, hogy ki is lehetett az a „zsupás őrmester”, mindazonáltal gyerekkorában sokszor hallgatta végig nagyapja élményeit a katonáskodásról, amelyeknek visszatérő alakja volt a zsupás őrmester, és Lucia az ő tekintetét képzelte olyannak, amilyen most a titkárnő pillantása volt. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert a titkárnő méltónak találhatta rá, hogy a főnöke elé bocsássa.
                                                                        xxx
Ennek megfelelően Lucia olyan megilletődötten lépett be a rektor irodájába, mintha valami misztériumvallás szentélyébe lépne, ahova egy közönséges halandó, tisztátalan lábakkal, be se léphetne. Ám mint kiderült, feleslegesen érezte feszélyezve magát, mert a rektor barátságosan rámosolygott, és eléje ment, hogy üdvözölje. Neki persze rögtön lelkifurdalása lett, hogy egy ilyen szimpatikus fickót ennyire csúnyán átver. De hát visszakozni már nem lehetett.
- Itt talán kényelmesebb lesz – mondta a rektor, és egy kis asztalka felé intett, ami direkt azért volt az irodában, hogy fesztelenebbül beszélhessen a vendégeivel.
Leültek az egymással szembeállított fotelekbe, és végszóra a titkárnő is megjelent, és egy tálcát helyezett az asztalkára, rajta két csésze gőzölgő kávéval, valamint a hozzávaló tejjel és a cukorral.
Mikor magukra maradtak, a rektor várakozón nézett rá, és ajkával némán formálta a „Nos?” szót. Lucia zavartan köszörülte meg a torkát… aztán még egyszer, mintha a torkában volna valami, és attól akarna megszabadulni. Pedig csak időt akart nyerni, hogy kitalálja, hogyan is fogjon bele.
Most döbbent csak rá, hogy az elhatározása olyannyira hirtelen jött, hogy részletekbe menő tervet nem is készített. Pedig tudta, hogy a legkönnyebben a részleteken lehet elbukni. Ezt egy szélhámos mesélte neki, akivel a börtönben készített interjút.
„Legutóbb is egy zokni miatt buktam le, ami nem illett az öltönyömhöz, és a titkárnő ezt kiszúrta. Persze, hogy szólt a főnökének, hogy egy menedzser így sose öltözne fel, aki értesítette a rendőröket.”
Ez a tanmese elég volt neki, hogy egy életre megtanulja, minden akciójánál a legapróbb részletekig dolgozzon ki mindent, és sose improvizáljon. Most mégis úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha in medias res, a közepébe vág.

Szonáta a zöld házban 16

Egy olyan mozgalmas éjszaka után, mint amilyen Lucia mögött volt, semmi kedve az embernek reggel bemenni a munkahelyére. Gyerekkorában az ilyen esetekben elég volt egy igazolást szerezni, és egész nap lóghatott. Most azonban alapos volt a gyanúja, hogy vihetne bármilyen igazolást, az a főnökét nem hatná meg. Ezért aztán inkább betelefonált a szerkesztőségbe, és mára szabadnapot vett ki.
A délelőtt azzal telt, hogy bezárkózott a lakásba, a függönyök segítségével éjszakai sötétséget csinált, és elhatározta, hogy most aztán versenyt alszik, és négy óra alatt megpróbál nyolc órai alváshiányt pótolni. Alig hunyta azonban le a szemét, amikor az ablaka alatt megszólalt egy légkalapács, és ő úgy érezte, hogy mindenegyes idegszála külön fáj. Egy darabig még megpróbált reménytelen küzdelmet vívni az álomért, de végül is a légkalapács makacsabbnak bizonyult, és ő feladta a hibavaló küzdelmet.
Széthúzta a függönyt, és csak most látta meg, hogy kint sétára hívogatóan süt a nap, neki pedig jelenlegi állapotában egy frissítő sétára van szüksége. Tíz perc alatt úgy-ahogy rendbe hozta magát, hogy ne fakadjanak sírva a kisgyerekek, akik meglátják, hogy a vasorrú bába jön velük szembe.
Az első útjába eső kávéházba betért, és leült egy utcára kitett asztalhoz. A pincérfiútól rendelt egy méregerős feketét, és mikor kihozta, csak úgy, minden nélkül felhajtotta, hogy így is fokozza a kávé hatását, ami nem is maradt el. Úgy érezte, hogy hirtelen szárnyai nőttek, és egyszerre három napig is képes volna ébren maradni.
Hiába, gondolta Lucia, aki a kávégép löttyéhez van szokva, arra így hat, ha egyszer igazi kávét iszik. Most azonban, hogy felébredt, megéhezett. Szerencsére, felfedezte, hogy az utca túloldalán egy péküzlet van, ahonnan az emberek péksüteményt majszolva jöttek ki, nagy zacskókkal a hónuk alatt. Hirtelen elhatározással felállt az asztaltól. Átment az úttesten, majd belépett az üzletbe.
A pult mögött széles vállú, bajszos férfi állt, ugyanabban a ruhában, amiben hajnalban a kenyeret és a péksüteményt készítette. Lucia rábökött egy halom pogácsára, hogy abból kér, mire a férfi hat darabot tett egy zacskóba, és átnyújtotta.
Lucia az üzletből kilépve úgy döntött, hogy nem megy vissza a kávéházba, hanem elindul a járdán az orra után, aztán csak lesz valami.
                                                 Xxx
Az a valami meg is történt, mert az utca egy térbe torkollott, ami minden turistacsoport elsőszámú célpontja volt, mert a tér körül csupa impozáns műemlék épület állt, amit az idegenvezetők büszkén mutogattak a turistáknak, mint a legfőbb bizonyítékát annak, hogy mi kérem mindig is a művelt nyugathoz tartoztunk. Nem barbár ázsiaiak voltunk, ahogy tőlünk nyugatra tartották.
Itt volt a Zeneakadémia, ami szecessziós stílusban épült, és turisták fényképeztek, vagy egyszerűen ültek az elé kirakott padokon, és hallgatták a szökőkút csobogását. Lucia nézte az épületet, aztán eszébe villant egy információ a tegnapi sajtótájékoztatóról, hogy Tavasz Friderika a Zeneakadémia hallgatója volt. Elhatározta, hogy bemegy a Zeneakadémiára, és érdeklődik Tavasz Friderika felől, hogy a délelőttje mégse vesszen kárba.
                                            Xxx
Tapasztalatból tudta, hogy bármilyen épületbe akar bejutni, az első, akivel meg kell küzdenie, az a portás, akik legalább olyan félelmetesnek igyekeztek látszani, mint az alvilág kapuját őrző Cerberosz. Roppant fontosságot tulajdonítanak maguknak, mert amint egyikük kioktatta Luciát: „ők képviselik az első védelmi vonalat”. Hogy minek az első védelmi vonalát, azt már nem árulta el.
Neki azonban volt egy titkos fegyvere, aminek még a portások előtt is respektje volt, mégpedig az újságíró igazolvány. Ezzel a pszichológiai fegyverrel Lucia gyakran élt, és most is be szándékozott vetni.
A portás épphogy csak felpillantott az újságból, amikor megmondta a nevét, de ő remek ütemérzékkel pont ekkor villantotta föl az igazolványát. Szerencséje is volt, mert épp egy újságírót vártak, aki a rektorral készített volna riportot az Akadémia fennállásának kerek évfordulóján. Lucia persze nem világosította fel a portást, hogy ez az újságíró nem ő. Ha már a véletlen így a kezére játszott, bűn volna nem megragadni az alkalmat.
Így aztán az első „védvonalon” túljutott. Az előcsarnokban megcsodálta az ország legnagyobb zeneszerzőjének a bronzszobrát. A szobor nadrágjának az eleje különösen fényes volt. Lucia ismerte azt a pajzán babonát, ami arról szólt, hogyha a szerelmespárok hölgytagjai végigsimítják ott a szobrot, akkor az ő szerelmi életük is olyan változatos lesz, mint a szobor modelljéé. Ugyanis, a zeneszerzőről az a hír járta, hogy rajongói közt feltűnően sok volt a hölgy, és azok, akik a tanítványai lettek, csakhamar szerelmi viszonyba is keveredtek vele.
Állítólag, a szobor eredetileg az Akadémia előtt állt, de miután egy csalódott szerelmes bosszúból elrabolta a szobrot, az Akadémia vezetése úgy döntött, hogy jobb nem kockáztatni, és az épületen belül helyezte el.
A portás most nem figyelt oda, és Lucia gyorsan végigsimította a szobor nadrágjának az elejét.
                                               

Szonáta a zöld házban 15

Miután egy pohár konyakot belédiktált, csak azután került olyan állapotba, hogy képes volt két összefüggő mondatot elmondani. Lucia pedig kihámozta a szavaiból, hogy megint volt egy vendége, akinek extrém kívánsága volt.
„Az a hülye azzal állt elő, hogy akasztós szexet akar, merthogy azt hallotta, hogy az mennyire jó. Hiába mondtam, hogy erre én nem vagyok hajlandó, mert ebbe bele is lehet halni, ő egyre csak azt hajtogatta, hogy jól megfizeti. Aztán én kimentem a fürdőszobába, és mikor visszajöttem, ő már itt lógott, meghalva.”
Lilly újfent zokogásba tört ki, Lucia pedig odament a hullához, ami ott lógott a gardróbban. Sokszor látta őt a tévében, ahogy az erényes és példás családi életéről beszélt. Biztos nem szeretné, hogy az emberek megtudják, hogy egy luxus prosti lakásán érte a halál. Életében is inkább Picasso vásznára kívánkozott, mint valami reneszánsz mesterére, de a halál még inkább elbánt vele, mint az élet.
Elővette az okostelefont, és készített pár felvételt, a gardróbban, krumpliszsákként lógó hulláról, amitől rögtön egy mocskos újságírónak érezte magát. Lilly csodálkozva nézte, hogy mit csinál, de azért nem szólt semmit. Lucia maga se tudta, hogy mit akar csinálni a képekkel, csak azt tudta, hogy alku alapnak még jó lehet.
Mikor ezzel végzett, Lucia próbált a feladat megoldására koncentrálni. Ha egy parlamenti képviselő hal meg a lakásodon, ráadásul, több mint félreérthető körülmények között, akkor épp elég okod van rá, hogy kiborulj, mert valószínűleg minden létező hivatal rád fog szállni, aminek a nevében benne van a „biztonsági” szó.
Hagyta tehát, hogy Lilly a másik szobában szipogjon, ő pedig azon törte a fejét, hogy ki az az ismerőse, akihez hasonló esetekben fordulhatna.
Gondolatban végignyálazta az egész telefonkönyvet, ami egy újságírónak a fejében van, de a megfelelő névre nem sikerült rábukkanni. Pedig elég széles ismeretségi körrel rendelkezett, mégse jutott eszébe olyan név, aki jelen helyzetben a segítségére lehetne. Aztán, mégis támadt egy mentőötlete.
„Megvan! Miklós, őt fogom felhívni.”
A sztárnyomozó a sokadik csengetésre se vette fel, de Lucia kitartó volt. Volt benne némi rosszmájúság is, amivel úgy gondolta, hogy ne csak ő kerüljön ilyen kínos helyzetbe, de a másiknak is jusson ki a jóból. Úgy érezte, hogy a tegnapi rosszul sikerült ebéd után még mindig tartozik neki, és most édes volt a bosszú.
Végre a másik mobilba beleszólt egy álomittas hang. Hiába, egyesek úri dolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak, és éjszaka közepén alszanak, gondolta epésen Lucia, és igyekezett a lehető legelbűvölőbb hangján megszólalni. Olyan szexisen búgott akár egy dizőz, amire egyébként csak a sokadik tequila után képes.
A barátnőjét jól ismerhette, mert amikor ő finom, irodalmi stílusban akarta körülírni, hogy mivel is foglalkozik a barátnője, azonnal rávágott egy szót, ami Lilly foglalkozásának az általános, ámde kevésbé szalonképes megnevezése.
Lucia most rátért arra, hogy alig húsz perce van a barátnője lakásán, és neki, mint gyenge nőnek szüksége volna egy erős, és határozott férfi segítségére, mire Miklós kifejtette azt a véleményét, hogy biztosra veszi, hogy Lucia talált volna alkalmasabb jelöltet is arra a feladatra, amire perceken belül meg fogja kérni. Hiszen biztosra veszi, hogy Lucia nem unalomból verte fel őt hónapok óta az első éjszakán, amit nyugodtan végig alhatott volna.
Ekképp évődhettek volna még hosszú percekig, ha Lucia be nem dobja azt az információt, hogy egy hulla van a barátnője lakásán. Mikor a nevet is megmondta, szinte a telefonban is érezte a feszültséget, hiszen nem mindennapi dolog, hogy egy képviselő halála rendőrségi ügy legyen. A politikus párttársai ilyenkor a mundér becsületét védik, és lejárató kampányról beszélnek, ha közülük valakinek a neve felmerül egy rendőrségi ügyben. Azonkívül, a mentelmi jog miatt sem árt óvatosnak lenni ezekben az esetekben.
Akadt olyan képviselő, aki válogatott szitkokkal küldte el melegebb éghajlatra az őt igazoltatni kívánó rendőröket.
Mindez nyilván átvillant a sztárnyomozó agyán is, mert hosszú másodpercekig hallgatott, és végül csak annyit mondott, hogy tizenöt perc és ott van.
                                                                Xxx
Lucia visszament a barátnőjéhez. Lilly már megnyugodott, bár, ahogy a konyakos üvegre pillantott, inkább azt tűnt valószínűnek, hogy részeg. Az se kerülte el a figyelmét, hogy kihívó pillantásokat küldözget feléje, és amikor odament hozzá, hogy felemelje a földről, szenvedélyesen szájon csókolta. Lilly igazán jól tudott csókolni, kár, hogy a lehelete olyan volt, akár egy pálinkafőző helyiség levegője.
Végül nagy nehezen feltornázta őt a kanapéra, és egy perc múlva már úgy horkolt, mint a matrózok.
Miklósnak végül még a tizenöt perc se kellett. Egész pontosan tizenkét és fél perc telt el, mikor kilépett a liftből. Olyan képet vágott, mintha Lucia, majd negyed órája, legalábbis azt közölte volna vele, hogy az amerikai elnököt találta holtan Lilly lakásán. Olyan kifejezéseket használt, hogy…
„Roppant kényes ügy…”
És hogy…
„Számítok a diszkréciójára…”
Mire Lucia méltatlankodva kérte ki magának még a feltételezést is, mondván, ha ő nem olyan diszkrét, most nem Miklós volna itt, hanem egy fotós. Ezt Miklós is kénytelen volt elismerni, és bocsánatot kért tőle. Azt mondta már értesítette a helyszínelőket, akik perceken belül megérkeznek.  
                                                               

Szonáta a zöld házban 14

Ismerős dallamra riadt, még éppen idejében, hogy az asztalra borulva ne aludjon el. A mobil természetesen a táska legalján volt, ami nélkül ki se lépett a lakásból. Még szerencse, hogy a hívó fél olyan kitartó volt, hogy volt ideje kipakolni szájfényt, intimbetétet, fésűt, szemspirált, használt papír zsebkendőt, szájvizet. Egy tangát, váratlan helyzetekre, és még egy csomó olyan dolgot, ami az avatatlan szemnek csupán lim-lom, de egy nő tudja, hogy adott esetben az életét menthetik meg. Aztán végre rátalált a kis szörnyre, ami a huszonegyedik század emberének a rabszolgahajcsára. Mielőtt megnyomta a gombot, még megnézte a számot a kijelzőn, de az nem mondott semmit neki.
A telefonba egy hisztérikusan zokogó hang szólt bele, és Luciának idő kellett, míg leesett nála a tantusz, hogy Lilly az, a gimnáziumi osztálytársa. Lilly volt az osztály szépe, aki mindig is tudta, hogy egyszer a szépségéből fog megélni. Épp ezért a tanulást időpocsékolásnak tartotta, ami helyett hasznosabban is eltöltheti az időt. Úgymint, szépítkezéssel, aztán butikba járással, hogy mindig trendi legyen, végezetül pedig szépségversenyeken való indulással. Az osztályzatok problémáját úgy oldotta meg, hogy elcsábította azt a tanárt, akinek a tantárgyából éppen bukásra állt. Végső soron pedig ott voltak a fiúk, akik mind szerelmesek voltak beléje, és szívesen megírták helyette a leckét.
Aztán a modellkedés mégse jött be neki, ellenben a férfiak hajlandók voltak nagyon sok pénzt fizetni egy vele töltött kellemes éjszakáért. Így lett Lillyből luxuskurva, akinek az ügyfelei között csúcsmenedzserek, bankárok, neves művészek, politikusok voltak. Tréfálkozva szokta mondani, hogy az ő noteszét nyolcvan évre kell titkosítani, annyi kompromittáló név van benne.
Most azonban annyira ki volt készülve, hogy Lucia egyetlen értelmes szót se volt képes belőle kihúzni. Végül azt mondta neki, hogy várja meg a lakásán, pillanatokon belül ott lesz.
                                                    Xxx
Nyilván valami nagyon nagy baj történt, hogy Lilly ennyire kiborult, gondolta, miközben a taxit fizette ki. A barátnőjét vendégeinek még a legperverzebb kérései se döbbentették meg, és nevetve mesélte neki a telefonba, hogy az ügyfelei /”páciensei”, ahogy ő nevezte/ éppen milyen aberrált ötletekkel álltak elő.
Egy luxus apartman-ház földalatti garázsában volt, ahova Lilly mindössze fél évvel ezelőtt költözött. Az ő mesterségével vele járt a gyakori költözés, mert a szomszédok előtt nem lehetett huzamosabb ideig eltitkolni, hogy mivel foglalkozik, és valahogy mindig elérték, hogy elköltözzön. Úgyhogy, Lilly elég gyakran költözött.
Szerencsére, megengedhette magának, hogy mindig luxuslakásokat béreljen ki, amit a vendégei el is vártak tőle, hogy ne egy külvárosi, lepusztult lakásban fogadja őket.
Lucia megnyomta a lift hívógombját, ami majd Lilly lakásába viszi. Szó szerint a lakásába. Ez ugyanis annyira luxus ház volt, hogy minden lakáshoz külön lift tartozott, a lakás ajtaja előtt tette ki. Azonkívül, fűthető medence is tartozott a lakásokhoz, és terasz, amin akár teniszmérkőzést is játszattak, ha már eluntak gyönyörködni a kilátásban.
Hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy figyelik. A tarkóján érezte a hűvös légáramot, és idegesen körülnézett, de semmi szokatlant nem látott. Mindenesetre, gyorsan beugrott a liftbe, ami éppen megérkezett, és benyomta Lilly lakásának a számát.
Lilly a lift előtt várt rá, és amikor Lucia kilépett, a nyakába borult, és percekig rázta a zokogás. Tényleg szörnyű állapotban volt, aminek a külső jelei, a vörösre bőgött szem, és az elmosódott smink voltak. Azt, hogy ezen az estén is vendége volt, mutatta az is, hogy domina jelmezben volt. Lilly sokszor beszélt neki arról, hogy a vendégei megőrülnek a szerepjátékokért. Ezért aztán neki akkora gyűjteménye volt jelmezekből, hogy azt akármelyik színház is megirigyelhette volna.
Gyakran szórakoztak azzal, hogy különböző jelmezeket próbáltak fel, és a tükör előtt illegették magukat. A legextrémebb az a lyukas lepedő volt, amit az ortodox zsidók használtak. Lilly ügyfelei közt ugyanis ortodox zsidók is voltak.
                                                                                           

Szonáta a zöld házban 13

Ült a taxiban, és merőn bámult maga elé. Valahogy semmi kedve nem volt kiszállni. Pár perce kapta a szerkesztőségben a hírt, hogy megtalálták az informátorának a holttestét, és most szégyellte magát, mert meg volt győződve róla, hogy egyszerűen átverte, és ezért válogatott szavakkal ócsárolta.
A holttestet egy kavicsbányában találta meg egy kisfiú, aki arra sétáltatta a kutyáját. A kavicsbánya a város szélén volt, és kísértetiesen holdbéli táj volt. A környék se nézett ki sokkal jobban. Körülbelül száz méterre lerobbant családi házak voltak, a másik felén pedig már a várost körülölelő autópálya húzódott.
A gyilkosság helyszínét a rendőrök sárga szalagokkal zárták el, a kordonon belül pedig a helyszínelők dolgoztak. Lucia felmutatta sajtóigazolványát a posztoló rendőrnek, aki egy pillantást vetett rá, majd intett, hogy menjen tovább. A lezárt területen kívül bámészkodók ácsorogtak. Egy zokogó kisfiút a szülei nyugtatgattak. Pár méterre tőlük egy kutya rángatta a pórázt, amit egy rendőr tartott.
Egyenesen a hélyszínelő csoport vezetőjéhez ment, akitől nem messze feküdt a letakart hulla. A férfi egy zsebkendővel törölgette a kezét.
- Két napja esett, a nyomok jó részét elmosta az eső.
- Egész pontosan, mi történt?
- Egész pontosan? A szerencsétlent agyonverték. Nuncsakut használtak, és nem sok maradt az arcából. Még jó, hogy volt egy jellegzetes forradás a bal mellbimbó felett, amiből az orvos azonosítani tudta, ugyanis, évekkel ezelőtt a paciense volt. No, nem, mint hulla, hanem a börtönkórházban, ahol a doki akkor dolgozott. Hogy milyen véletlenek vannak…
A hadnagy látásból ismerte Luciát, ezért is volt ilyen beszédes.
- Megnézhetném?
- Ebédelt már?
- Igen, de hogy jön ez ide?
- Mert akkor lebeszélném.
Lucia egy pillanatig habozott, hogy megfogadja a hadnagy tanácsát, de aztán mégis győzött a makacssága.
- Én mégis szeretném megnézni.
A nyomozó megvonta a vállát, és intett a rendőrnek, aki felhajtotta a papírt. Luciának elég volt egy pillantás, hogy megszabaduljon az ebédjétől. Hiába járt egykor boncolásokra, biztosra vette, hogy erre a látványra nem készülhetett volna fel.
- Én figyelmeztettem. Ismerőse?
Lucia bólintott.
- Egy korrupciós ügyben volt az informátorom. Tegnap lett volna találkozónk. Azt mondta, bizonyítékokat fog átadni.
- Nem csoda, hogy nem ment el. Az orvos szerint már három napja fekszik itt.
Xxx
Amint belépett a lakásba, gondosan eltorlaszolta a bejáratot. Nem akart úgy járni, mint a tegnap éjszakai hívatlan látogatóval. Még most is kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy miközben ő egyszál semmiben aludt a fotelben egy idegen férfi járkált a lakásában. Nem, nem az erkölcsét féltette. Különben is, amilyen az ő szexuális élete az utóbbi időben, hát az holtbiztos, hogy egy kis nemi erőszak csak feldobná. Az a gondolat volt a számára elviselhetetlen, amire mindig kényes volt, hogy valaki teljesen ismeretlenül meglesheti a legtitkosabb dolgait is. Ez a látogatás arra volt jó, hogy felerősítse paranoiáját, ami az ő munkájában amúgy is szakmai ártalomnak számított.
Miután végzett a biztonsági teendőkkel, kiment a konyhába, és a hűtőből kivett egy sört. Leült az asztalhoz, és percekig csak ült ott, gondolattalanul, mert már gondolkozni se volt ereje. Csak bámult maga elé, de nem látott semmit, és olyan volt az egész, mint valami testen kívüli élmény. Tisztán látta a konyhát, de valahonnan felülről, és saját magát is.
Aztán kisurrant a konyhából, át a városon, egy házig, ami valamiért olyan ismerősnek tűnt, de most nem ért rá ezen gondolkozni, mert máris suhant fel a lépcsőn. A lépcsőház kisértetiesen kihalt volt, és ő kisuhant egy körfolyosóra. Sötét ablakok előtt suhant el, aztán megállt egy kivilágított ablaknál. Ott lebegett az ablak előtt, és benézett. Bent egy férfi kutatott, mintha betörő lett volna, és széthajigálta a holmikat. De mégse. Minthacsak direkt csinálta volna, és minél nagyobb rendetlenséget akarna. A férfin kesztyű volt, és úgy tűnt, hogy nem fejetlenül végzi a dolgát, hanem lenne benne bizonyos módszeresség. Mintha keresne valamit, és mikor megtalálta azt a bizonyos holmit, zsebrevágta. Átment a másik szobába, ahol egy lány feküdt vértócsában, majd kilépett a lakás ajtaján. Sajnos nem látta az arcát, mikor elhaladt mellette, mert a haja az arcába lógott.

Szonáta a zöld házban

Az öregúr elhallgatott, és várakozva nézett rá apró gombszemeivel, de ő csak percek múlva kapott észbe. Az ajtóban megjelent az öreg sógornője, aki egy tálcán két teáscsészét egyensúlyozott. A nagy koncentrálásban még a nyelvét is kiöltötte, úgyhogy Lucia gyorsan elvette tőle a tálcát, és letette a kis asztalkára. Hogy Lucia néma maradt, végül az öregúr szólalt meg.
-A kisasszony ugye a tegnapi gyilkosság miatt jött?
- Igen – válaszolta Lucia.
Az öregurat láthatóan kielégítette ez a válasz.
- Tudja kisasszony, csendes ház volt ez. Néha egy kis családi perpatvar, hangoskodás a gangon…úgy húsz évvel ezelőtt elkezdtem valamiféle krónikát írni, de aztán kénytelen voltam abbahagyni, annyira nem történt itt semmi. Miről írtam volna? Hogy Kovácsné megint veszekedett az urával, vagy hogy a Kovalik részegen kizavarta a családját a lakásból, és a rendőröknek kellett közbeavatkozni? – lemondóan legyint – Én mondom, dögunalom volt ez a hely, ahol csupa jelentéktelen figura élt, akikkel soha nem történt semmi érdekes. Még ötvenhat is úgy múlt el a fejünk felett, hogy szinte észre se vettük. Kint, az utcán lövöldöztek, itt meg semmi. Se egy halott, se egy disszidens, mintha az országban semmi se történt volna.
-De ha jól értem, a helyzet megváltozott?
Az öregúr bólintott.
-Mikor az a lány ideköltözött, végre kezdtem úgy érezni, mintha nem egy temetőben élnék. Elkezdett ide egyre több idegen járni.
- A kurva.
Ezt már az sógornő mondta, aki az ajtóban állt, és csendben figyelte a beszélgetésüket, nyilván azért, hogy legyen miről pletykálni. Az öregúr olyan pillantást vetett rá, mint akinek feltett szándékában áll őt keresztbe lenyelni, de végül mégis megerősítette, amit mondott.
- Hát igen. Maris, az ő egyszerű, asszonyi módján azt akarja mondani, hogy főleg férfiak jártak hozzá. Igen jól öltözött urak, szép nagy autókkal. Meg aztán olyan művészformák. Igen, nagyon sok művész járt hozzá…istenem, de szerettem hallgatni, amikor  játszott…nagyon szépen zongorázott.
- Klimpírozott.
- Ugyan, Maris, értesz is te a művészethez, mert ez igenis művészet volt. Eriggy inkább a dolgodra!
Maris sértődötten húzta fel az orrát, és kiment. Lucia pedig kétségbeesetten próbálta a beszélgetést visszaterelni a lány látogatóira.
- Említette, hogy férfiak látogatták.
- Igen, igen. Gyakran látogatták férfiak is. Dehát , miért is ne? Fiatal volt, szép is…istenem, de szép is volt. A férfiak úgy koslattak utána, mint a bak kutyák a tüzelő szuka után…már meg ne sértsem kisasszony. Az asszonyok a házban folyton szegény lányon köszörülték a nyelvüket.
- És mit pletykáltak róla az asszonyok?
Az öregúr egy morzsát csippentett fel az ölében fekvő törlőkendőről, és jóízűen lenyelte.
- Tudja kisasszony, nemigen törődöm én az ilyen asszonyi locsogással. Bizony, még Marist is megszidom, ha rajtakapom, hogy az asszonyokkal sustorog.
- Azért valamilyen pletykát mégiscsak kell, hogy tudjon,-mondta ingerülten Lucia.-Mit mondott a nyomozóknak?
Az öregúr meghökkenve nézett rá.
- A nyomozóknak? Bizony, tegnap nagy volt itt a sürgés-forgás, de aztán eltűntek. Én azt hittem, hogy a kisasszony valami nyomozóféle.
Xxx
Lucia lógó orral bandukolt a gangon. Nem tudott meg semmit, és a saját hülyeségének köszönhetően, kis híján lebukott. Csak nehezen tudott kimagyarázkodni, hogy természetesen a rendőrségtől van, csak a kollégái valami tévedés következtében elfelejtettek neki szólni, hogy még nem hallgatták ki, ezért ő azt hitte, hogy már beszélt a nyomozókkal. Az öregúr azonban még így is ragaszkodott hozzá, hogy felhívja a rendőrséget, és ettől csak akkor állt el, amikor Lucia felvillantotta előtte az újságíró-igazolványát, amiről azt állította, hogy rendőr-igazolvány.
A lépcsőn ment le, amikor az egyik fordulóban arra figyelt fel, hogy pisszegnek rá. Először még azt hitte, hogy a pisszegés nem neki szól, és ment tovább, csakhogy a pisszegés megismétlődött, és ahogy körülnézett, egy ötvenes évei közepén lévő asszonyt pillantott meg, otthonkában, fején a kendő pedig turbánszerűen volt megkötve. Lakásának az ajtajában állt, és feléje integetett.
Lucia tétován elindult az irányába, és mikor már alig volt karnyújtásnyira, az asszony megragadta, és szinte berántotta a konyhába.
- Füvészné vagyok, és a férjem itt a házmester – mondta, miközben az otthonka aljával letörölte a hokedlit, és hellyel kínálta Luciát. – Tudom, hogy Kovácséknál járt, és az öreggel beszélt a tegnapi gyilkosságról. Nahát, tudja meg, hogy Kovács egy zsarnok, aki a felesége halála óta Marist terrorizálja. Csak az Isten a megmondhatója, hogy szegény teremtés hányszor keresett nálunk menedéket az éjszaka közepén, amikor az öreg bepiált, és késsel üldözte. A tetejébe még vén kéjenc is, aki a fiatal lányok után leskelődött.
- Ezek szerint, Tavasz Friderika után is leselkedett?
- Állítólag, még a fürdőszoba falát is megfúrta a vén majom, hogy meglesse zuhanyozás közben. Az a cafka meg persze csak nevetett, mert az ilyenfajta azt élvezi, ha a férfi nyál csorgatva lesi. Talán még élvezi is, ha mutogathatja magát. Mondtam is az uramnak, hogy letöröm a derekát, ha észreveszem, hogy ezután a cafka után kujtorog. Aztán várhatja, hogy mikor talál újra egy olyan jó asszonyt magának, mint én vagyok…
- És a gyilkosságról mit tud? – Lucia kétségbeesetten próbált meg belevágni Füvészné monológjába.
- Hát tudja, én nem is csodálkoztam, hogy ilyen csúnya véget ért. Mindenféle gyanús alakok jártak hozzá. Tudja, olyan rosszarcúak, mint ezekben a modern filmekben, akik azokkal a nagy autókkal járnak.
Lucia bólintott, mint aki pontosan tudja, hogy Füvészné mire gondol, de már egy másik kérdés foglalkoztatta.
- És tegnap, nem látott semmit?
Füvészné gondolkodóba esett. Még a homlokát is ráncolta a nagy erőlködésben, hogy felidézze a tegnapi reggelt.
- Jókor hajnalban keltem, mivel az uramra rátört valami nyavalya, és a kukát ki kell vinni az utcára, különben a kukások nem viszik el a szemetet. Ilyenkor indulnak az emberek a munkába, és hát, akit ismertem, annak odaköszöntem, de hát sok volt az ismeretlen is, mert mióta az a cafka ideköltözött, olyan ez, mint egy átjáró ház. Gyakran látok ismeretlen arcokat.
Füvészné elhallgatott, és Luciát kezdte méregetni.
- Istenuccse, láttam egy magafajta úrinőt is.
Lucia nem válaszolt semmit, csak elpirult zavarában.

Szonáta a zöld házban 11

A telefon kicsöngött, de a hívott fél nem jelentkezett. Megvárta míg legalább nyolcszor kicsöng, aztán dühösen zsebrevágta a mobilt. Reggel óta ez volt a tizenötödik próbálkozása, hogy felvegye a kapcsolatot az informátorával, de mindig hasonló eredménnyel járt. Ha nem lett volna úrilány, aki szüleitől gondos nevelést kapott, olyat káromkodott volna, hogy a taxis haja az égnek áll, pedig hát sokat megélt, öreg motorosnak látszott.
A taxi megállt a ház előtt, ahol tegnap hajnalban járt utoljára, és ő mielőtt kiszállt, még körülnézett, vajon nincs e a környéken rendőrautó. Csak ezután fizette ki a taxist, valami okból extra borravalót adott neki.
Nem tudta miért, de olyan izgatott volt, mint utoljára az érettségijén, amikor az előző éjszakát átbulizta társaival, és a fejéből úgy hullott ki a két héten át gondosan bemagolt anyag, mint a legapróbb búzaszem a legnagyobb lyukú szitán át.
A körfolyosón ment, és anélkül, hogy odapillantott volna, tudta, hogy a lakások ablakában meglibben a függöny, és kíváncsi szemek fürkészik, hogy ki lehet ez az idegen nő. Ő is lakott ilyen helyen, és tudta, hogy minimális annak az esélye, hogy egy ilyen házban bármi huzamosabb ideig titokban maradjon. Mindig van otthon egy-két öreg, akinek jobb dolga nincsen, mint a szomszédok után szimatolni. És ő most ebben bízott.
Elhaladt a lakás előtt, ahol tegnap hajnalban a gyilkosság történt, és becsöngetett a szomszéd lakás ajtaján. Számolt magában, mint mindig, ha ideges volt, és mikor már százig elszámolt, újfent megnyomta a gombot. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, és az öregasszony végigmérte, majd a válla fölött visszaszólt.
- Valami puccos hölgyike van itt.
- Mit akar?
- Nem tudom.
- Hát kérdezd meg…nem, inkább engedd be!
A hang valahonnan a lakás mélyéről jött, és mikor az öregasszony félreállt, ő egyből a konyhába lépett. A beosztása ennek is ugyanolyan volt, mint annak a másik lakásnak.
A hang még beljebb invitálta, és ő belépett a szobába, ahol egy öregember ült az ablaknak háttal, egy hintaszékben. Lábát egy lavórban áztatta, ölében pedig egy kockás törülköző feküdt. A székre mutatott, ami félméterre volt a hintaszékétől, hogy üljön le, majd pedig ingerült mozdulattal hessegette ki az öregasszonyt, aki bejött Lucia után a szobába.
- Nem szeretem, ha itt van. Mindenbe beleüti az orrát, aztán meg az asszonyokkal pletykálkodnak – mondta magyarázatképp. - Szegény, boldogult feleségem húga. Kicsit kótyagos, de főzni azt jól tud. A szülei halála óta él velünk.
Lucia felsóhajtott. Tapasztalatból ismerte ezeket az embereket, akiknek az egész élettörténetét végig kell hallgatni, mielőtt valami használható információt ki lehet húzni belőlük.
- Áldott jó asszony volt a feleségem, három éve ment el, és én egyedül maradtam. Tudja, volt egy fiunk, de ő tizennyolc évesen a katonaságnál öngyilkos lett… azután vettük magunkhoz a húgát, hogy öregségünkre mégse maradjunk magunkra.
Lucia sűrűn bólogatott, de közben gondolatban egész máshol járt. A lány képe lebegett lelki szemei előtt. Az a fénykép, amit tegnap a sajtótájékoztatón mutattak. Volt valami különös abban a képben, de mi is? Igen, megvan! A lány valami furcsa pózban volt látható a képen. Félrebillent fejjel nézett a kamerába. Vagy valakinek a vállára hajtotta a fejét? Igen, ez az! Valakinek a vállára hajtotta a fejét, csakhogy ezt a valakit levágták a képről!

Szonáta a zöld házban 10

Megkezdődött az értekezlet, és ő maga elé húzott egy papírt és firkálgatni kezdett. először csak kriksz-krakszokat, amiből aztán fokozatosan kialakult egy karikatúra. Máskor szórakoztatta ez a tevékenység, hogy kollégáiról készített karikatúrákat, de most valahogy elkalandoztak a gondolatai. Végül aztán abbahagyta a rajzolást. A rá váró napra gondolt, és a feladatokra, amelyeket el kell végeznie. Először is felcsörgeti azt a disznót, és jól ráijeszt, hogy épp eleget tud a kisded játékairól ahhoz, hogy jó időre kivonja őt a forgalomból, aztán pedig újabb találkozót beszél meg vele. Lehet, hogy csak több pénzt akar kicsikarni belőle. Végül is csak attól függ, hogy miféle információi vannak, mert kampány időben mindennek felszökik az ára. Van, aki látatlanban a dupláját hajlandó fizetni azért, hogy egy információ ne jelenjen meg. Lehet, hogy licitálnia kell? Gyakran történt meg, hogy egy leleplező információért szabályos licitversenyt kellett folytatni, hogy az ne a konkurenciánál jelenjen meg. Igaz, ebben az esetben az információ már tárgyiasult, és bizonyítékkal volt alátámasztva.
Aztán gondolatai a tegnap hajnali gyilkosságra terelődtek. Mi is az, amit eddig tud?
Áldozat neve: Tavasz Friderika
Életkora: 20 év
Vélhetően egyedül élt, hiszen a lakásban semmi jele nem volt annak, hogy más is lakott volna ott. Csak most tűnt fel neki, hogy a rendőrség mennyire szűkszavú volt a gyilkosságot illetően. Ha jól belegondolt, két bővített mondattal elintézték, aztán jöhettek a kérdések, amelyek azonban már nem a gyilkosságra vonatkoztak. Máskor a rendőrség azzal kezdi, hogy feltérképezi az áldozat családi hátterét, baráti kapcsolatait. Persze, lehet azt mondani, hogy az idő rövidsége miatt most erre nem jutott idő. Node, ki a franc sürgette a rendőröket, hogy alig pár órával a gyilkosság után sajtótájékoztatót tartsanak, amikor a nyomozók még semmit se tudnak? Ráadásul, olyan lehetetlen időpontra teszik a sajtótájékoztatót, amikor senki se megy el. Hacsak, nem az volt a cél, hogy senki se legyen ott. Hiszen valószínűleg ő se ment volna el, ha történetesen nem a rendőrök előtt ér oda a helyszínre.
Luciának alapos volt a gyanúja, hogy valaki sumákol ebben az ügyben. Épp ezért neki az a kötelessége, hogy kibogozza a szálakat. Nem mintha az igazság bajnokának érezte volna magát, de tapasztalata szerint az ilyen esetekben derülnek ki a legnagyobb disznóságok.
Legközelebbi teendője tehát az lesz, hogy feltérképezi a lány baráti körét, beszél a szomszédaival. Még ma újra elmegy abba a házba, ahol a lány lakott, és ahol tegnap hajnalban már járt. Persze óvatosnak kell lennie, nem szeretne belefutni az egyik nyomozóba, még kínos kérdéseket tehetne fel. Miklós szavai elárulták, hogy amúgyis gyanakszik rá, és köszönhetően a saját hülyeségének gyanúja csak megerősödött. Még mindig remegett a dühtől, hogy úgy viselkedett a férfi közelében, mint egy hülye tinilány az első randevún. Elvörösödött, dadogott, nem találta a szavakat, nyeglén viselkedett. Szóval, nem úgy, mint egy harminc éves nő, hanem mint egy tizenöt éves csitri.
Arra eszmélt, hogy a szomszédja jó erősen a bokájába rúg. Odapillantott, és már éppen vissza akarta adni a rúgást, amikor a nevét hallotta. A főszerkesztő szólította, és a korrupciós ügy iránt érdeklődött,  hogy megvan e az anyag, amit a holnapi számba igért. Pironkodva kellett elismernie, hogy átverték, és az anyag késni fog, mire egy bosszús szemöldökrántás volt a válasz.
Xxx
Épp azon filozofált, hogy milyen élvezettel fogja megropogtatni informátorának a mogyoróit, ha egyszer a kezébe kerül, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállát. Ica volt az a belügyi rovat felelőse, aki a vörösnek egy olyan árnyalatában pompázott, ami már nem is létezett. Azzal szokott dicsekedni, hogy a fodrásza direkt az ő számára keveri ki ezt az árnyalatot. Tudta róla, hogy mennyire utálja, legszívesebben egy kanál vízben megfojtaná, mert féltékeny rá a főszerkesztő-helyettes miatt, most azonban negédes mosolyt erőltetett magára, és úgy csicseregte.
- Remélem, nem okoztam túl nagy fájdalmat, de olyan elgondolkozott voltál, hogy nem hallottad meg, amikor a főnök szólított.
A bokája még mindig sajgott, és tudta, hogy ha a másik tudott volna kétszer akkorát rúgott volna beléje, így aztán csak annyit válaszolt, hogy a fociban az ilyen rúgásokért szokták a bírók a piros lapot felmutatni.

Szonáta a zöld házban 9

Másnap jókor reggel érkezett a szerkesztőségbe. Az értekezlet előtt még szerette volna átnézni a korrupciós ügy iratait. Ha valakinek ennyire rálépett a tyúkszemére akkor jó lesz siettetni az ügyet mielőtt a másik fél lépne. Nem voltak illúziói a szakmájával kapcsolatban. Tudta, hogy milyen alkuk mozgatják a háttérben, és csak idő kérdése, hogy az ő bőrére is megkössék a maguk alkuját a főnökei. Mint mikor Júdás harminc pénzért eladta a főnökét az ellenségeinek. Kivéve, hogy ő nem Jézus, és így a főnökeinek még annyi lelkiismeret furdalása se lesz, mint Júdásnak volt. Ő azonban ezt nem engedi meg, hogy keresztre feszítsék, ezért aztán neki kell először lépnie. Még ma felveszi a kapcsolatot az informátorával, és ha tovább járatja vele a bolondját, hát megbánja.
Ült az irodájában és húzogatta az íróasztal fiókjait, mert már nem emlékezett, hogy hova rakta azokat az átkozott iratokat. Még az is az eszébe jutott, hogy az éjszakai látogatója, miután nála semmit se talált, esetleg még itt is a tiszteletét tette. A gondolatra megfájdult a feje, és elhatározta, hogy át fogja nézni a biztonsági kamerák felvételét, vajon járt e éjjel hívatlan látogató a szerkesztőségben?
Miközben így járt az agya, automatikusan húzogatta a fiókokat, és beletúrt a tartalmukba. Egy levél, amit a tegnap hajnali gyillkosság helyszínén talált. Kisimította a papírt, amit akkor galacsinná gyűrve vágott zsebre, aztán a fiókba tette. Gondolatban felidézte a gyilkosság helyszínének a képét, ami most vörösben ugrott be neki, vélhetően a rengeteg vér miatt. Mimtha a falak is véresek lettek volna, pedig nem. Hófehérre voltak meszelve, és ő még csodálkozott is, hogy a falak milyen tiszták, pedig máshol mindenhol vérben tocsogott. Erre tisztán emlékezett.
Elkezdte olvasni. Egy szakítólevél volt, tele zavaros, zaklatott, kusza mondatokkal. Már a megszólítás is háromszor volt áthúzva, mintha a levél írója nem tudta volna eldönteni, hogy milyen hangot üssön meg. Gorombát, kedveset vagy pedig tárgyilagost? Valamikor tanult grafológiát, és most a kézírásból tisztán leszűrhette, hogy a levél írója a saját érzelmeivel is viaskodott. A papíron felszáradt könnycseppek nyomai voltak láthatók. Mondat közepén váltott témát, félbeszakítva előző gondolatmenetét. Így cikáztak a gondolatok követhetetlen összevisszaságban, míg végül a levélnek hirtelen végeszakadt. Nyilván egy váratlan látogató zavarta meg a levélírót, aki végül a gyilkosa lett. Emlékezett rá, hogy a levél be volt csúszva a terítő alá. Így kerülte el annak a figyelmét is, aki a gyilkosság nyomait tüntette el…
Letette a papírt, mert hirtelen egy gondolat villant az eszébe. Lehet, hogy a tegnapi látogatója nem is a korrupciós ügy iratait, hanem ezt a levelet kereste? Végülis a korrupciós ügyben már hetek óta nyomoz, és csöpögteti az információkat, miért pont most jutott volna az eszébe valakinek, hogy kutasson utána. Akkor már valószínűbb, hogy a gyilkos rájött, mégse végzett eléggé alapos munkát, amikor eltüntette a nyomokat, sőt… sokkal valószínűbb, hogy megzavarta a gyilkost, vagy azt, aki visszament a nyomokat eltakarítani. Hisz nem valószínű, hogy valaki, aki ennyire eszelős hentesmunkát végez, van annyira higgadt, hogy eltüntesse a nyomokat. Megborzongott a gondolatra, hogy ezek szerint egy lakásban tartózkodott a gyilkossal, aki őt is ugyanúgy megtámadhatta volna.
Ez már az ő idegeinek is sok volt, és úgy érezte, hogy pillanatokon belül ki fog borulni. A fejfájása is makacsul tartotta a hadállásait, úgyhogy elindult, hogy valamelyik kollégájától egy aszpirint kuncsorogjon. A kultúrrovat vezetőjéről tudta, hogy heveny hipochonder, és egy kisebbfajta patika nélkül ki se mozdul otthonról. A kávé automata előtt már hosszú sor állt, csupa kialvatlan szemű újságíró, akik kábán néztek rá, mintha nem ismernék meg, és ő tudta, hogy tényleg csak az első kávé után lesznek képesek beazonosítani őt. Ismerős volt az érzés, mert vele is előfordult már, hogy az első adag kávéig úgy mozgott, mint valami zombi, és csak utána volt képes bármiféle kommunikációra. Mikor végre sorra került már kiürült az automata. Dühösen ment át a kólaautomatához, és kólával vette be az aszpirint.

Szonáta a zöld házban 8

Nem tudta volna megmondani, hogy mi ébresztette fel, csak arra emlékezett, talán az a hangos döndülés, amivel valaki a lift ajtót csukta be. Ebben az átkozott házban elég volt, ha valaki hangosabban horkolt, hogy a többiek ne tudjanak aludni. Ezért aztán gyakori volt az anyázás az éjszaka közepén, amikor az egyik lakásban hangosabb volt a buli. Most azonban hiába hegyezte a fülét, szokatlanul nagy volt a csend, és ez már önmagában is elég ok volt rá, hogy felkeltse a gyanúját.
Azt azonban határozottan tudta, hogy bármi is volt, ami felébresztette, örült neki, hogy felébredt, mert szörnyű álma volt. Gyakran voltak rémes éjszakái, lidércnyomásos álmok gyötörték, amit szakmai ártalomnak könyvelt el. Nem könnyű napközben véres hullákkal dolgozni, rémdrámákkal szembesülni, aztán éjszaka békésen álomra hajtani a fejünket. Bár valamikor még az első szerkesztője azt mondta, hogy idővel ezt is meg lehet szokni, de nála úgy látszik még nem érkezett el ez az idő. Ezért aztán ő úgy védekezett, hogy megpróbálta a lehető legkevessebb időt alvással tölteni. Azonban hosszú távon ez is kivitelezhetetlen volt, és időnként ájulásszerű álomba zuhant.
Aztán lassan arra is rájött, hogy miért volt neki olyan gyanús ez a nagy csönd. Istenem, a víz! Igen, tisztán emlékezett rá, hogy mielőtt elaludt még megengedte a vizet a fürdőszobában. Most azonban hiába hegyezte a fülét, nem hallott vízcsobogást, pedig azóta a víznek el kellett volna öntenie a lakást.
A biztonság kedvéért azonban kiment a fürdőszobába, hogy utánanézzen a dolgoknak. A kád szinültig volt vízzel, de a csapot elállította valaki az utolsó pillanatban. Nem tudott róla, hogy az utóbbi időben alvajáró lett volna, pedig az egésznek ez az egyetlen észszerű magyarázata. Visszament a nappaliba. A tálca a szendvicsekkel a földön hevert…ebben a pillanatban villámcsapásként érte a felismerés. “Úristen, járt itt valaki!” Összerándult a gyomra a gondolatra, hogy amíg aludt valaki járt a lakásában, betekinthetett a legrejtettebb dolgaiba, kifürkészhette a legféltettebb titkait. Talán csak egy besurranó tolvaj, aki ugyan elvitt pár értékes holmit, de volt annyira rendes, hogy megkímélje, hogy a szükségesnél nagyobb kára legyen.
Hirtelen elhatározással végigjárta a lakást, és bár látszólag minden a helyén volt, de az ő női szeme mégis észrevett pár apróságot. Például, nem volt por ott, ahol már hetek óta nem takarított. Bárki volt is a hívatlan látogató, rendmániás lehetett, vagy talán csak nem akarta, hogy látogatásának nyoma maradjon? És vajon megtalálta, amiért jött? Tényleg, miért jött?
Végül kiment az előszobába, hogy ellenőrizze az ajtót, de a biztonsági lánc ugyanúgy be volt akasztva, mint ahogy hazaérkeztekor hagyta. Emlékezetében felmerült egy bemutató, amit a titkosszolgálat tartott, hogy hogyan jutnak be észrevétlenül olyan lakásokba is, amiket a legrafináltabb biztonsági berendezések védenek. Ezek szerint, nála mégse besurranó tolvaj járt.
Próbálta visszaidézni, hogy milyen ügyei vannak, ami esetleg felkelthette egyesek érdeklődését, akik elég befolyásosak hozzá, hogy ilyen eszközöket is igénybe vehessenek. Csak egy ilyen ügyre tudott gondolni. Arra a korrupciós ügyre, amibe egy képviselő is belekerült. Ennek az ügynek az iratait viszont a szerkesztőségben tartotta, pont az ehhez hasonló esetek elkerülése végett.