Szonáta a zöld házban 11

A telefon kicsöngött, de a hívott fél nem jelentkezett. Megvárta míg legalább nyolcszor kicsöng, aztán dühösen zsebrevágta a mobilt. Reggel óta ez volt a tizenötödik próbálkozása, hogy felvegye a kapcsolatot az informátorával, de mindig hasonló eredménnyel járt. Ha nem lett volna úrilány, aki szüleitől gondos nevelést kapott, olyat káromkodott volna, hogy a taxis haja az égnek áll, pedig hát sokat megélt, öreg motorosnak látszott.
A taxi megállt a ház előtt, ahol tegnap hajnalban járt utoljára, és ő mielőtt kiszállt, még körülnézett, vajon nincs e a környéken rendőrautó. Csak ezután fizette ki a taxist, valami okból extra borravalót adott neki.
Nem tudta miért, de olyan izgatott volt, mint utoljára az érettségijén, amikor az előző éjszakát átbulizta társaival, és a fejéből úgy hullott ki a két héten át gondosan bemagolt anyag, mint a legapróbb búzaszem a legnagyobb lyukú szitán át.
A körfolyosón ment, és anélkül, hogy odapillantott volna, tudta, hogy a lakások ablakában meglibben a függöny, és kíváncsi szemek fürkészik, hogy ki lehet ez az idegen nő. Ő is lakott ilyen helyen, és tudta, hogy minimális annak az esélye, hogy egy ilyen házban bármi huzamosabb ideig titokban maradjon. Mindig van otthon egy-két öreg, akinek jobb dolga nincsen, mint a szomszédok után szimatolni. És ő most ebben bízott.
Elhaladt a lakás előtt, ahol tegnap hajnalban a gyilkosság történt, és becsöngetett a szomszéd lakás ajtaján. Számolt magában, mint mindig, ha ideges volt, és mikor már százig elszámolt, újfent megnyomta a gombot. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, és az öregasszony végigmérte, majd a válla fölött visszaszólt.
- Valami puccos hölgyike van itt.
- Mit akar?
- Nem tudom.
- Hát kérdezd meg…nem, inkább engedd be!
A hang valahonnan a lakás mélyéről jött, és mikor az öregasszony félreállt, ő egyből a konyhába lépett. A beosztása ennek is ugyanolyan volt, mint annak a másik lakásnak.
A hang még beljebb invitálta, és ő belépett a szobába, ahol egy öregember ült az ablaknak háttal, egy hintaszékben. Lábát egy lavórban áztatta, ölében pedig egy kockás törülköző feküdt. A székre mutatott, ami félméterre volt a hintaszékétől, hogy üljön le, majd pedig ingerült mozdulattal hessegette ki az öregasszonyt, aki bejött Lucia után a szobába.
- Nem szeretem, ha itt van. Mindenbe beleüti az orrát, aztán meg az asszonyokkal pletykálkodnak – mondta magyarázatképp. - Szegény, boldogult feleségem húga. Kicsit kótyagos, de főzni azt jól tud. A szülei halála óta él velünk.
Lucia felsóhajtott. Tapasztalatból ismerte ezeket az embereket, akiknek az egész élettörténetét végig kell hallgatni, mielőtt valami használható információt ki lehet húzni belőlük.
- Áldott jó asszony volt a feleségem, három éve ment el, és én egyedül maradtam. Tudja, volt egy fiunk, de ő tizennyolc évesen a katonaságnál öngyilkos lett… azután vettük magunkhoz a húgát, hogy öregségünkre mégse maradjunk magunkra.
Lucia sűrűn bólogatott, de közben gondolatban egész máshol járt. A lány képe lebegett lelki szemei előtt. Az a fénykép, amit tegnap a sajtótájékoztatón mutattak. Volt valami különös abban a képben, de mi is? Igen, megvan! A lány valami furcsa pózban volt látható a képen. Félrebillent fejjel nézett a kamerába. Vagy valakinek a vállára hajtotta a fejét? Igen, ez az! Valakinek a vállára hajtotta a fejét, csakhogy ezt a valakit levágták a képről!