Az elátkozott
1490, Villa Zazd
Petrus testvér felriadt bóbiskolásából, de fogalma sem volt,
hogy mi riaszthatta fel. Az ispotályban látszólag minden a megszokott
kerékvágásban folyt. Ilyenkor, vásár idején mindig megszaporodik a létszám az
ispotályban, vásárosok és vásározók vegyesen, akiken itt tört ki a rejtett kór,
amit magukban hordoztak. Akadtak, akiknek ismerték a betegségét, és meg is
tudták gyógyítani, voltak olyanok, akiknek ugyan ismerték a betegségét, de
menthetetlenek, a harmadik csoportba pedig azok tartoztak, akiken valami
rejtélyes betegség tört ki. A betegek nyögtek, akik a halálukon voltak, azok
hörögve lélegeztek, azok pedig, akiken kitört a téboly, eszementen üvöltöztek.
Tegnap ért véget a vásár, ahova messzi földről érkeznek a kereskedők,
felvásárolják az értékes prémeket, de kapható másfajta portéka is.
Most is van itt egy jómódú kereskedő, akit valami rejtélyes
kór döntött ágynak, és már a halálán van, úgyhogy Bernát atya az utolsó kenetet
is feladta neki. Rajta kívül csak ágrólszakadt szerencsétlenek vannak itt,
akiket jótét lelkek valahol az árokparton szedtek össze, és hoztak el ide, vagy
az utolsó erejükkel vonszolták el idáig magukat.
A mécses már kis híján a körmére égett, jelezve, hogy
nemsokára jön a szerzetes testvér, aki leváltja, és reggelig lesz szolgálatban.
Még mindig nem tudta azonban, hogy mi ébresztette fel, ezért úgy döntött, hogy
legjobb lesz, ha ellenőrzi a betegeket. Habár Petrus még csak egy éve volt
betegápoló, de máris kialakult benne egyfajta érzék, ami jelezte, ha szükség
volt rá, ha a kaszás itt ólálkodott, és a beteg nagyon szenvedett. Taddeus meg
is dicsérte, hogy egyszer még jó orvos lesz belőle, ha már most ilyen finom
érzék van benne a betegségekhez, és a szenvedők iránt. Petrus álma ugyanis az
volt, hogy egyszer orvos legyen, ezért is vállalta olyan szívesen az
éjszakázást, mert ilyenkor nem zavarták a tanulásban. Néha azonban előfordult,
hogy a nagy nekibuzdulásban elaludt, mint ez most is történt.
Felkelt tehát a helyéről, hogy ellenőrizze a betegeket, akik
két sorban feküdtek a földre szórt szalmán. Volt, aki nyögött, más
félrebeszélt, némelyikhez odahajolt, hogy ellenőrizze, él e még? Ott, ahol a
kereskedő feküdt, szokatlan csendesség volt. Petrus arra vette az irányt, hogy
megnézze, vajon átadta e már lelkét az Úrnak? A kereskedő szeme be volt hunyva,
de a szája tátva, és zihálva szedte rajta a levegőt. Ő volt az egyedüli, aki
nem a földön feküdt, hanem egy rozoga ágyon, amit a vendégházból hoztak át.
Megfogta a beteg csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát, ami
alig volt érzékelhető. Taddeustól látta, hogy így kell ellenőrizni, hogy valaki
a halálán van e? A kereskedő pulzusa alig volt tapintható, ám hirtelen
kinyitotta a szemét, és őt nézte mereven. Önkéntelenül hátrahőkölt.
– Égek! – sóhajtott fel a beteg, a szemei csukva
voltak, és úgy tűnt, hogy öntudatlan állapotban van.
Megvizezte a rongyot, és visszarakta a homlokára, ámde
érezte, hogy mondani is kéne valami vigasztalót, mivel a beteg láztól égő
szemekkel immár őt figyelte.
– Nemsokára mindennek
vége, és a Mennyei királyságban megkönnyebbülsz.
Megdöbbenésére a beteg tagadólag rázta meg a fejét.
– Nem, én nem halok
meg. Nem tudok meghalni.
Petrus azt hitte, hogy a betegből a láz beszél, de ő
folytatta.
– Hinnéd e, hogy
ebben a testben egy kétszáz éves aggastyán raboskodik?
Hitetlenkedve nézett a betegre, akit ember nem nézett volna
negyven évesnél öregebbnek, aztán meg az jutott az eszébe, hogy a titokzatos
kór minden bizonnyal az eszét is elvette szerencsétlennek, ám a beteg, mintha
kitalálta volna a gondolatát.
– Nem őrültem meg, bár elismerem, a történetem kész őrültség
– aztán meglepő kérdést tett fel Petrusnak. – Ismered a bolygó zsidó történetét?
A kérdés meghökkentő volt, és Petrus nem is tudta, hogy mit
válaszoljon. Persze, ismerte a bolygó zsidó legendáját, aki elkergette Jézust,
mikor az a háza előtt pihent meg, a Golgotára vezető úton, és ezért arra van
kárhoztatva, hogy Urunk második eljöveteléig bolyongjon. A történetet számtalan
krónikás megörökítette, köztük igazán szavahihető, tudós férfiak is, akik azt
is tudni vélték, hogy ez a zsidó férfi azonos azzal a szolgával, aki azon az
éjszakán megütötte a mi Urunkat, amiről János is megemlékszik az
evangéliomában.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust.
Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a
zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek,
titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik
hallották, mit beszéltem nekik: íme ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta,
az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust és így szólt: „Így
felelsz a főpapnak?”
Épp ezért a későbbi szerzők megvetően csak Butadeus
Izsákként írnak róla, ami tudvalevően istenverőt jelent, mások viszont tudni
vélik, hogy Kartaphilosz Józsefnek hívták, mivelhogy a főpap nagyon szerette.
Egyes források még azokról a szavakról is tudósítanak, miket
a férfi mondott, mikor Jézust elhajtotta a háza elől:”Menj csak te csábító,
hogy elnyerd méltó büntetésed.”
Mire fel Urunk ezt válaszolta: „Én megyek, de te addig fogsz
várni rám, amíg újra eljövök.”
A bolygó zsidó további sorsáról is hiteles tanúk tudósítanak,
mert egy angol érsek emlékezik meg, hogy Örményországban találkozott egy József
nevű zsidó férfival, aki még tanúja volt Miurunk keresztre feszítésének.
Petrus mindezeket végiggondolta, végül bólintott.
– Nos, az én történetem hasonló, csak engem nem Jézus, hanem
egy boszorkány átkozott meg.
…
Petrus csodálatos metamorfózist figyelt meg a betegnél,
akiről az imént még úgy gondolta, hogy halálán van. A beszéd azonban nemhogy
kifárasztotta, hanem ellenkezőleg, mintha új erőre kapott volna. Mint abban a
legendában a főnix madár, amelyik ötszáz évente elég a maga készítette máglyán,
hogy aztán hamvából új életre keljen. Még sose tapasztalta ezelőtt, hogy a
beszéd ilyen gyógyító hatású legyen, és mindehhez csupán az szükséges, hogy
valaki meghallgassa a beteget!
Ilyen csudát bizonnyal még Taddeus se tapasztalt, pedig több
évtizede már annak, hogy letette a hippokratészi esküt, ami nélkül nem lehetne
orvos. A beteg kitalálta a gondolatait, megszólalt.
– Magad is láthatod,
hogy nem tudok meghalni. Tegnap még úgy hoztak be, hogy a halálomon voltam,
most pedig percről percre újra erőre kapok. A boszorkány átka ez is, hogy
minden évben, azon a napon, amikor ő a máglyán elégett, éljem át én is a
tűzhalál gyötrelmét, és mikor már mindenki meg van győződve róla, hogy a
halálomon vagyok, akkor váratlanul felépülök. Olyan ez, mintha már itt a földön
előleget kapnék belőle, hogy mi vár a pokolban.
Petrus elborzadva hallgatta a kereskedő szavait, és
önkéntelenül buggyant ki száján a kérdés.
– De hát mi oka van
annak, hogy ennyire gyötrődsz, hogy a boszorkány átka megfogant?
A beteg hosszan hallgatott, majd mikor megszólalt, már
zihálva szedte a levegőt, ami annak volt a jele, hogy valami felzaklatta.
– Nagy az én bűnöm!
Ugyanis, a boszorkány lánya, aki vele együtt égett el a lángokban… az én
gyermekemet hordta a szíve alatt.
Ezúttal Petruson volt a sor, hogy megdöbbenjen, gyorsan
keresztet vetett, ami nem kerülte el a beteg figyelmét.
– Igazad van,
óvakodni kell tőlem, mint a fertőző pestisestől.
Elszégyellte magát, hogy hogyan lehetett ennyire otromba, és
sokáig kereste a vigaszt nyújtó szavakat.
– Nagy a te bűnöd, de
az Úron kívül senkinek sincs joga elítélni téged!
A kereskedő azonban meg se hallotta, tovább beszélt.
– Németalföld egyik
takaros és tehetős városkájában éltem a családommal, megbecsült polgárként, a
városi tanács tagja voltam. Az én feladatom volt ellenőrizni, hogy a céhek
megfizessék az adót, és így gyakran jártam ki a manufaktúrákhoz, hogy
ellenőrizzem az ott folyó munkát. Ekkor ismertem meg Johannát, aki munkásnő
volt, fiatal és szép, és ragyogott a szépségtől. Egy közösséghez tartozott,
amit csupa nő alkotott, és begináknak nevezték magukat. Az anyja vezette a
közösséget, az apja még a születése előtt meghalt, amikor részt vett az egyik
keresztes hadjáratban. Az én lányaim épp olyan idősek voltak, mint Johanna, de
őt ez nem érdekelte, ő feltétel nélkül szeretett engem, ahogy csak egy tizenhét
éves lány tud szeretni. Aztán városkánkban kitört a pestis, az emberek pedig a
városi tanácsot vádolták tehetetlenséggel, és Johanna is ekkor közölte velem,
hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt. Engem akkor minden bizonnyal a
Gonosz szállt meg, mert ördögi tervet sugalmazott, és azzal kecsegtetett, hogy
mindkét problémámtól egyetlen csapással megszabadulok. A nép előtt megvádoltam
a beginákat, hogy boszorkányok, és ők terjesztik a kórt. Az emberek készséggel
elhitték, amit mondtam, mert ők, mintha védve lettek volna, közülük senki se
kapta el a kórt, pedig a beginák voltak a betegek legbuzgóbb ápolói.
Nem tudta folytatni, mert a zokogás rázta, súlyos könnyek
peregtek le az arcán. Végül erőt vett magán.
– Azt követelték,
hogy állítsuk törvény elé, és égessük meg a beginákat. A tanácsos urak
készséggel beleegyeztek, mert már volt bűnbak, senki se őket okolta. Végül úgy
esett, hogy anya és lánya álltak a máglyán.
A kereskedő eltakarta a szemét, mintha nem akarná a lángok
fényét látni.
– Engem nem Johanna
átkozott meg, aki halálra volt rémülve, és semmit se értett, hanem az anyja,
aki az elejétől ellenezte a viszonyunkat. Azt rikácsolta, hogy én is úgy lássam
a gyerekeimet meghalni, mint ő, és minden évben éljem át azt a kínt, amit ők
átélnek, de a halál kegyelmét ne tapasztaljam mindaddig, amíg az Isten irgalma
ki nem árad rám, mert az azt jelenti, hogy a bűneimért megbűnhődtem, hanem
addig is bolyongjak a világban, mint valami számkivetett. Azok, akik hallották
ezeket a szavakat, csak egy tébolyult asszony átkozódásának hitték, de én
rettegtem, mert tudtam, hogy bűnös vagyok, és ők ártatlanok. Aztán, mikor egy
rejtélyes kórban meghalt minden szerettem, menekülnöm kellett a városból, mert
mindenki tudta, hogy átkozott vagyok, én pedig azóta bolygok a világban. Egy
idő után mindenhonnan el kell menekülnöm, hogy ne kerüljek ördöngősség hírébe,
mert előbb-utóbb feltűnik az embereknek, hogy idővel a velem egykorúak
megvénülnek, míg én egy napot se öregszem.
Azonban, még így is megtörténik, hogy találkozom egy valamikori
kortársammal, akiből az évtizedek alatt aggastyán lett, és én ilyenkor azt
hazudom nekik, hogy a saját fiam vagyok.
– Ismeri atyám a
történetet az ostoba halandóról, aki örök életet kért az istenektől, de
elmulasztotta az örök ifjúság elixírjét is kérni, és ezért megvénül, de
meghalni nem tud? Az én sorsom hasonlít ehhez a meséhez, mert ebben a testben,
amely egy negyven éves, életerős férfié, egy rozoga lélek van, amely már
sóvárog a halál kegyelme után, és a testét már csak börtönnek érzi.
Petrus szánakozva nézte a szenvedést a férfi szemében, de
úgy érezte, hogy ez már meghaladja az ő tudományát. Sőt, valószínűleg a
Taddeusét is. Mert ők arra esküdtek fel, hogy meggyógyítják a beteg testet és
lelket, visszaadják az életnek. De mi van, ha a gyógyulás maga a halál?
Ekkor érkezett meg Simon, hogy felváltsa, és reggelig ő
vigyázzon a betegekre. Petrus fejében ekkor egy terv fogalmazódott meg, és
félrehívta Simont, akinek kerek holdvilágképén mindig ugyanaz a bárgyú mosoly
volt látható. Petrus elmagyarázta neki a tervét, amit a novícius elsőre nem is
fogott fel. Ezért aztán másodszor is nekifutott, míg végül Simon holdvilágképén
felragyogott az értelem.
…
A sötét kolostorudvaron két meggörnyedt alak sietett
keresztül, akik valami súlyos terhet cipeltek. Mikor a templom ajtajában
letették azt a valamit, amit cipeltek, csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az a
valami egy ágy, amikor letették a földre. Az elöl haladó alak kulcsot vett elő,
és bevitték az ágyat a templomba, a szentély közepén tették le. Kísérteties
volt, ahogy a két csuklyás alakot csak a hold világította meg, és mögöttük a
falakon kiemelte a szentek egy részletét a rávetülő fény. Petrus hangja szólalt
meg.
– Azt mondják, hogy
ezek a falképek valamikor csodatévők voltak, bár már évtizedek óta nem
jegyeztek fel semmiféle csodát, de hátha most megint csoda történik. Imádkozzon
az Úr kegyelméért!
Ezekkel a szavakkal a két alak magára hagyta az ágyon fekvő
férfit, rázárták az ajtót.
…
A hajnali zsolozsmára érkező szerzetesek egy halott férfit
találtak a szentélyben, akiről senki nem tudta, hogyan került oda. A
megrökönyödött barátok halott arcán megfejthetetlen kifejezést véltek
felfedezni, ami leginkább boldogságként volt leírható. Fennakadt szemeivel,
mintha máris a mennyei dicsőséget látná. Végül Petrus lépett a halotthoz, hogy
lezárja a szemeit.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése