– Nyomja valami a
lelkedet, testvérem?
Habár a választ előre tudta, Hilarius mégis feltette a
kérdést, ahogy helyet foglaltak a szentélyben. Orentészról lerítt, hogy
mennyire nehezére esik a vallomás, akadozva beszélt.
– Nem mondtam el
neked mindent, amikor arról beszéltem, hogy honnan ismerem Bikád úr kirurgusát,
illetve… nem voltam hozzád teljesen őszinte.
Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy Hilarius
megkérdezi, mikor nem volt hozzá őszinte, de ő tudta, hogy Orentész milyen
nehezen szánta rá magát a vallomásra, és elhatározta, hogy csak a legfontosabb
esetekben fogja őt megzavarni a kérdéseivel. Ezért aztán most is csak intett,
hogy folytassa.
– Nem mondtam igazat,
mikor azt mondtam, hogy húsz éve semmiféle kapcsolatunk nem volt, mindaddig,
amíg itt nem találkoztunk. Ugyanis, öt évvel ezelőtt megkeresett egy levélben,
amelyben leírta, hogy ő azóta is rendületlenül keresi a lapis philosophumot, és
már bizonyos sikereket is elért a kutatásban. Például, sikerült megtudnia, hogy
a nagy ferencrendi tudós Roger Bacon egy egész könyvet szentelt a témának, amit
azonban titkosírással jegyzett le, hogy illetéktelenek ne tudják elolvasni.
Ellenségei azonban tudomást szereztek a könyvről, ezért a tanítványának
menekülnie kellett Albionból a könyvvel együtt. Utazásai során pedig
találkozott egy aggastyán szerzetessel, aki némi pénzért elárulta neki, hogy
évtizedekkel azelőtt Magyarországon egy kolostorban látta Bacon könyvét. A
kolostor nevére már nem emlékezett. Bizonyságul pedig megmutatta azt a rajzot,
amit a könyvből másolt ki, és amit véletlenül te is megláttál a kódexben.
– Magister Franciscus
azután arról írt, hogy most állt egy hatalmas úr szolgálatába, aki a magyar
király kegyében áll, és reménye szerint az ő révén alkalma lesz keresztül kasul
bejárni ezt a hatalmas országot, hogy a könyvet felkutassa. Azonban kért engem
is, hogy tartsam nyitva a szemem.
– Valami oka
mégiscsak volt annak, hogy pont téged keresett meg levélben – szakította félbe
a vallomást Hilarius. Orentész elvörösödött zavarában, és csak sokára
válaszolt.
– Bevallom neked,
atyám, hogy ott Prágában az én elmémet is megfertőzte, olyan szenvedéllyel
beszélt az alkímiáról, és arról a csodálatos, új világról, ahova az alkímia
révén eljuthatunk, hogy egy darabig én is az alkímia bűvkörébe éltem, és vele
együtt kerestem a lapis philosophumot. Sőt, ifjonti lelkesedésünkben még
szövetséget is kötöttünk életre, halálra, hogy segíteni fogjuk egymást, és ő a
levelében erre a hajdani eskümre is emlékeztetett. Azóta a levél óta rendszeres
kapcsolatban voltunk, sőt, kétszer személyesen is találkoztunk. Másodszor
Albert király halála után, amikor Bikád úr az özvegy királyné fő bizalmi embere
lett, és azon tanakodtunk, hogy miképpen fordíthatnánk ezt a hasznunkra. Végül
magister Franciscus arra a megállapításra jutott, hogy minél több kolostorba el
kell jutnia Bikád úr révén, hogy a könyv után nyomozhasson. Mikor rákérdeztem,
hogy mégis hogyan akarja ezt elérni, titokzatosan elmosolyodott, és azt mondta,
hogy már erre is megvan a terve.
Hilarius megremegett, balsejtelme látszott igazolódni.
– Azt mondod, hogy
magister Franciscus mérgezte Bikád urat?
– Nekem azt mondta,
hogy csak valami ártalmatlan növényi oldatot ad neki, amitől megfájdul a feje,
hogy rávegye, zarándoklatokon keresse a gyógyulást, ahol rendszerint van
valamilyen kolostor is, és itt remélt rábukkanni a könyvre. Csakhogy Bikád úrra
különösen erős hatással volt a növényi oldat, napokra ágynak dőlt. Aztán, mikor
néhány napja eszméletlenül esett össze, és napokig nem tért magához, magister
Franciscus nagyon megijedt, mert nem tudta mire vélni, ami történt.
Hilarius szája széle remegett az indulattól, és Orentész
tudhatta, hogy magister Franciscus nem sok jóra számíthatna most tőle.
– És hol van most
magister Franciscus?
– Tegnap elutazott,
miután összeveszett Bikád úrral a féktelen dorbézolása miatt, és kilépett a
szolgálatából.
– Folytasd!
– Érezte, hogy Bikád úr gyanakszik rá, ezért nem is
mozoghatott olyan szabadon a kolostorban, és rám hárult a feladat, hogy a könyv
után nyomozzak.
– Arról beszélj, hogy hogyan kerültetek mindketten ide,
villa Zaazd kolostorába!
– Ez szinte csak a véletlen műve. Ugyanis az egyik szerzetes
testvér súlyosan megbetegedett, és engem hozzá hívtak, csakhogy én mindig
eszemben tartottam magister Franciscus kérését, hogy ahova megyek, mindenhol
nyomozzak a könyv után. Beszéltem egy nagyon öreg jobbággyal, aki még a talján
mesternek is segédkezett, aki a szentély freskóit festette, és akkoriban már
legényke volt, amikor a kolostorba idegen nyelven beszélő zarándokok érkeztek,
akik máglyát raktak, hogy valamiféle könyvet égessenek el rajta, amit azonban
az egyik szerzetes ellopott, és így nem tudták a könyvet elégetni. Nekem pedig
eszembe jutott az, amit magister Franciscus a levelében írt a szerzetesről,
akinél a rajzot látta. Legott, írtam neki, hogy a könyv nyomára bukkantam.
…
Ebben a pillanatban kintről hangzavar szűrődött be, és ez
megzavarta a vallomást, asszonyi jajgatás, durva férfibeszéd, síró gyerekhang
keveredett. Az egész kísértetiesen emlékeztetett arra a napra, amikor Rajnaldot
megtalálták, úgyhogy az első pillanatban döbbenten néztek össze. Majd pedig kirohantak
a templom elé, ahol akkorra már tíznél is többen verődtek össze, és az istállók
irányába mutogattak, de mintha féltek volna közelebb menni.
Hilarius, mikor közéjük ment, babonás félelmet látott az
arcokon. A beszéd is elnémult, mikor megjelentek
– Mi történt, emberek?
– Az egyik atya felakasztotta magát – kottyantotta el az
egyik suhanc, és Hilarius látta, hogy az anyja megbúbolja, hogy a felnőttek
dolgába avatkozik.
Ő azonban nem várta be a fejleményeket, hanem határozott
léptekkel elindult az istálló irányába, közben pedig az járt a fejében, hogy
ugyan melyik társát fogja ott találni, az istállóban, mert a fiú nem említett
nevet. Az ő határozottsága, mintha a többieket is felbátorította volna, mert
elindultak a nyomában. Akkor már pár szerzetes is volt köztük.
Az istálló ajtaja tárva volt, amiért máskor feddés járt
volna, de a rendkívüli körülményekre tekintettel, Hilarius elnézte ezt a
lazaságot. Belépett, és meglátta, hogy Gyula ott lógott négy méterrel a föld
felett, csúfolódva nyelvet öltött a világra, a szeme pedig természetellenesen
kidülledt.
Hilarius kiadta az utasítást, hogy szedjék le onnan Gyulát,
közben pedig azon gondolkodott, hogy hogyan is mászhatott fel olyan magasba.
Hirtelen az eszébe jutott, amit Gyerk mondott neki, hogy Gyula korántsem olyan
magatehetetlen, mint mutatja magát. Persze, az se kizárt, hogy segítettek neki
oda feljutni, esetleg gyilkosság történt?
Péter már a saját bőrét menti, és eltünteti a tanúkat, akik
esetleg ellene vallhatnának. Villámként hasított bele a felismerés, hogy amióta
visszajött, még nem is látta Pétert. Őt is elő kell keríteni. Előbb azonban el
kell intéznie még valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése