A freskó legendája 40.

Az elátkozott

1490, Villa Zazd

Petrus testvér felriadt bóbiskolásából, de fogalma sem volt, hogy mi riaszthatta fel. Az ispotályban látszólag minden a megszokott kerékvágásban folyt. Ilyenkor, vásár idején mindig megszaporodik a létszám az ispotályban, vásárosok és vásározók vegyesen, akiken itt tört ki a rejtett kór, amit magukban hordoztak. Akadtak, akiknek ismerték a betegségét, és meg is tudták gyógyítani, voltak olyanok, akiknek ugyan ismerték a betegségét, de menthetetlenek, a harmadik csoportba pedig azok tartoztak, akiken valami rejtélyes betegség tört ki. A betegek nyögtek, akik a halálukon voltak, azok hörögve lélegeztek, azok pedig, akiken kitört a téboly, eszementen üvöltöztek. Tegnap ért véget a vásár, ahova messzi földről érkeznek a kereskedők, felvásárolják az értékes prémeket, de kapható másfajta portéka is.

Most is van itt egy jómódú kereskedő, akit valami rejtélyes kór döntött ágynak, és már a halálán van, úgyhogy Bernát atya az utolsó kenetet is feladta neki. Rajta kívül csak ágrólszakadt szerencsétlenek vannak itt, akiket jótét lelkek valahol az árokparton szedtek össze, és hoztak el ide, vagy az utolsó erejükkel vonszolták el idáig magukat.

A mécses már kis híján a körmére égett, jelezve, hogy nemsokára jön a szerzetes testvér, aki leváltja, és reggelig lesz szolgálatban. Még mindig nem tudta azonban, hogy mi ébresztette fel, ezért úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha ellenőrzi a betegeket. Habár Petrus még csak egy éve volt betegápoló, de máris kialakult benne egyfajta érzék, ami jelezte, ha szükség volt rá, ha a kaszás itt ólálkodott, és a beteg nagyon szenvedett. Taddeus meg is dicsérte, hogy egyszer még jó orvos lesz belőle, ha már most ilyen finom érzék van benne a betegségekhez, és a szenvedők iránt. Petrus álma ugyanis az volt, hogy egyszer orvos legyen, ezért is vállalta olyan szívesen az éjszakázást, mert ilyenkor nem zavarták a tanulásban. Néha azonban előfordult, hogy a nagy nekibuzdulásban elaludt, mint ez most is történt.

Felkelt tehát a helyéről, hogy ellenőrizze a betegeket, akik két sorban feküdtek a földre szórt szalmán. Volt, aki nyögött, más félrebeszélt, némelyikhez odahajolt, hogy ellenőrizze, él e még? Ott, ahol a kereskedő feküdt, szokatlan csendesség volt. Petrus arra vette az irányt, hogy megnézze, vajon átadta e már lelkét az Úrnak? A kereskedő szeme be volt hunyva, de a szája tátva, és zihálva szedte rajta a levegőt. Ő volt az egyedüli, aki nem a földön feküdt, hanem egy rozoga ágyon, amit a vendégházból hoztak át.

Megfogta a beteg csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát, ami alig volt érzékelhető. Taddeustól látta, hogy így kell ellenőrizni, hogy valaki a halálán van e? A kereskedő pulzusa alig volt tapintható, ám hirtelen kinyitotta a szemét, és őt nézte mereven. Önkéntelenül hátrahőkölt.

–  Égek! –  sóhajtott fel a beteg, a szemei csukva voltak, és úgy tűnt, hogy öntudatlan állapotban van.

Megvizezte a rongyot, és visszarakta a homlokára, ámde érezte, hogy mondani is kéne valami vigasztalót, mivel a beteg láztól égő szemekkel immár őt figyelte.

–  Nemsokára mindennek vége, és a Mennyei királyságban megkönnyebbülsz.

Megdöbbenésére a beteg tagadólag rázta meg a fejét.

–  Nem, én nem halok meg. Nem tudok meghalni.

Petrus azt hitte, hogy a betegből a láz beszél, de ő folytatta.

–  Hinnéd e, hogy ebben a testben egy kétszáz éves aggastyán raboskodik?

Hitetlenkedve nézett a betegre, akit ember nem nézett volna negyven évesnél öregebbnek, aztán meg az jutott az eszébe, hogy a titokzatos kór minden bizonnyal az eszét is elvette szerencsétlennek, ám a beteg, mintha kitalálta volna a gondolatát.

– Nem őrültem meg, bár elismerem, a történetem kész őrültség – aztán meglepő kérdést tett fel Petrusnak. – Ismered a bolygó zsidó történetét?

A kérdés meghökkentő volt, és Petrus nem is tudta, hogy mit válaszoljon. Persze, ismerte a bolygó zsidó legendáját, aki elkergette Jézust, mikor az a háza előtt pihent meg, a Golgotára vezető úton, és ezért arra van kárhoztatva, hogy Urunk második eljöveteléig bolyongjon. A történetet számtalan krónikás megörökítette, köztük igazán szavahihető, tudós férfiak is, akik azt is tudni vélték, hogy ez a zsidó férfi azonos azzal a szolgával, aki azon az éjszakán megütötte a mi Urunkat, amiről János is megemlékszik az evangéliomában.

A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?”

Épp ezért a későbbi szerzők megvetően csak Butadeus Izsákként írnak róla, ami tudvalevően istenverőt jelent, mások viszont tudni vélik, hogy Kartaphilosz Józsefnek hívták, mivelhogy a főpap nagyon szerette.

Egyes források még azokról a szavakról is tudósítanak, miket a férfi mondott, mikor Jézust elhajtotta a háza elől:”Menj csak te csábító, hogy elnyerd méltó büntetésed.”

Mire fel Urunk ezt válaszolta: „Én megyek, de te addig fogsz várni rám, amíg újra eljövök.”

A bolygó zsidó további sorsáról is hiteles tanúk tudósítanak, mert egy angol érsek emlékezik meg, hogy Örményországban találkozott egy József nevű zsidó férfival, aki még tanúja volt Miurunk keresztre feszítésének.

Petrus mindezeket végiggondolta, végül bólintott.

– Nos, az én történetem hasonló, csak engem nem Jézus, hanem egy boszorkány átkozott meg.

…

Petrus csodálatos metamorfózist figyelt meg a betegnél, akiről az imént még úgy gondolta, hogy halálán van. A beszéd azonban nemhogy kifárasztotta, hanem ellenkezőleg, mintha új erőre kapott volna. Mint abban a legendában a főnix madár, amelyik ötszáz évente elég a maga készítette máglyán, hogy aztán hamvából új életre keljen. Még sose tapasztalta ezelőtt, hogy a beszéd ilyen gyógyító hatású legyen, és mindehhez csupán az szükséges, hogy valaki meghallgassa a beteget!

Ilyen csudát bizonnyal még Taddeus se tapasztalt, pedig több évtizede már annak, hogy letette a hippokratészi esküt, ami nélkül nem lehetne orvos. A beteg kitalálta a gondolatait, megszólalt.

–  Magad is láthatod, hogy nem tudok meghalni. Tegnap még úgy hoztak be, hogy a halálomon voltam, most pedig percről percre újra erőre kapok. A boszorkány átka ez is, hogy minden évben, azon a napon, amikor ő a máglyán elégett, éljem át én is a tűzhalál gyötrelmét, és mikor már mindenki meg van győződve róla, hogy a halálomon vagyok, akkor váratlanul felépülök. Olyan ez, mintha már itt a földön előleget kapnék belőle, hogy mi vár a pokolban.

Petrus elborzadva hallgatta a kereskedő szavait, és önkéntelenül buggyant ki száján a kérdés.

–  De hát mi oka van annak, hogy ennyire gyötrődsz, hogy a boszorkány átka megfogant?

A beteg hosszan hallgatott, majd mikor megszólalt, már zihálva szedte a levegőt, ami annak volt a jele, hogy valami felzaklatta.

–  Nagy az én bűnöm! Ugyanis, a boszorkány lánya, aki vele együtt égett el a lángokban… az én gyermekemet hordta a szíve alatt.

Ezúttal Petruson volt a sor, hogy megdöbbenjen, gyorsan keresztet vetett, ami nem kerülte el a beteg figyelmét.

–  Igazad van, óvakodni kell tőlem, mint a fertőző pestisestől.

Elszégyellte magát, hogy hogyan lehetett ennyire otromba, és sokáig kereste a vigaszt nyújtó szavakat.

–  Nagy a te bűnöd, de az Úron kívül senkinek sincs joga elítélni téged!

A kereskedő azonban meg se hallotta, tovább beszélt.

–  Németalföld egyik takaros és tehetős városkájában éltem a családommal, megbecsült polgárként, a városi tanács tagja voltam. Az én feladatom volt ellenőrizni, hogy a céhek megfizessék az adót, és így gyakran jártam ki a manufaktúrákhoz, hogy ellenőrizzem az ott folyó munkát. Ekkor ismertem meg Johannát, aki munkásnő volt, fiatal és szép, és ragyogott a szépségtől. Egy közösséghez tartozott, amit csupa nő alkotott, és begináknak nevezték magukat. Az anyja vezette a közösséget, az apja még a születése előtt meghalt, amikor részt vett az egyik keresztes hadjáratban. Az én lányaim épp olyan idősek voltak, mint Johanna, de őt ez nem érdekelte, ő feltétel nélkül szeretett engem, ahogy csak egy tizenhét éves lány tud szeretni. Aztán városkánkban kitört a pestis, az emberek pedig a városi tanácsot vádolták tehetetlenséggel, és Johanna is ekkor közölte velem, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt. Engem akkor minden bizonnyal a Gonosz szállt meg, mert ördögi tervet sugalmazott, és azzal kecsegtetett, hogy mindkét problémámtól egyetlen csapással megszabadulok. A nép előtt megvádoltam a beginákat, hogy boszorkányok, és ők terjesztik a kórt. Az emberek készséggel elhitték, amit mondtam, mert ők, mintha védve lettek volna, közülük senki se kapta el a kórt, pedig a beginák voltak a betegek legbuzgóbb ápolói.

Nem tudta folytatni, mert a zokogás rázta, súlyos könnyek peregtek le az arcán. Végül erőt vett magán.

–  Azt követelték, hogy állítsuk törvény elé, és égessük meg a beginákat. A tanácsos urak készséggel beleegyeztek, mert már volt bűnbak, senki se őket okolta. Végül úgy esett, hogy anya és lánya álltak a máglyán.

A kereskedő eltakarta a szemét, mintha nem akarná a lángok fényét látni.

–  Engem nem Johanna átkozott meg, aki halálra volt rémülve, és semmit se értett, hanem az anyja, aki az elejétől ellenezte a viszonyunkat. Azt rikácsolta, hogy én is úgy lássam a gyerekeimet meghalni, mint ő, és minden évben éljem át azt a kínt, amit ők átélnek, de a halál kegyelmét ne tapasztaljam mindaddig, amíg az Isten irgalma ki nem árad rám, mert az azt jelenti, hogy a bűneimért megbűnhődtem, hanem addig is bolyongjak a világban, mint valami számkivetett. Azok, akik hallották ezeket a szavakat, csak egy tébolyult asszony átkozódásának hitték, de én rettegtem, mert tudtam, hogy bűnös vagyok, és ők ártatlanok. Aztán, mikor egy rejtélyes kórban meghalt minden szerettem, menekülnöm kellett a városból, mert mindenki tudta, hogy átkozott vagyok, én pedig azóta bolygok a világban. Egy idő után mindenhonnan el kell menekülnöm, hogy ne kerüljek ördöngősség hírébe, mert előbb-utóbb feltűnik az embereknek, hogy idővel a velem egykorúak megvénülnek, míg én egy napot se öregszem.  Azonban, még így is megtörténik, hogy találkozom egy valamikori kortársammal, akiből az évtizedek alatt aggastyán lett, és én ilyenkor azt hazudom nekik, hogy a saját fiam vagyok.

–  Ismeri atyám a történetet az ostoba halandóról, aki örök életet kért az istenektől, de elmulasztotta az örök ifjúság elixírjét is kérni, és ezért megvénül, de meghalni nem tud? Az én sorsom hasonlít ehhez a meséhez, mert ebben a testben, amely egy negyven éves, életerős férfié, egy rozoga lélek van, amely már sóvárog a halál kegyelme után, és a testét már csak börtönnek érzi.

Petrus szánakozva nézte a szenvedést a férfi szemében, de úgy érezte, hogy ez már meghaladja az ő tudományát. Sőt, valószínűleg a Taddeusét is. Mert ők arra esküdtek fel, hogy meggyógyítják a beteg testet és lelket, visszaadják az életnek. De mi van, ha a gyógyulás maga a halál?

Ekkor érkezett meg Simon, hogy felváltsa, és reggelig ő vigyázzon a betegekre. Petrus fejében ekkor egy terv fogalmazódott meg, és félrehívta Simont, akinek kerek holdvilágképén mindig ugyanaz a bárgyú mosoly volt látható. Petrus elmagyarázta neki a tervét, amit a novícius elsőre nem is fogott fel. Ezért aztán másodszor is nekifutott, míg végül Simon holdvilágképén felragyogott az értelem.

…

A sötét kolostorudvaron két meggörnyedt alak sietett keresztül, akik valami súlyos terhet cipeltek. Mikor a templom ajtajában letették azt a valamit, amit cipeltek, csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az a valami egy ágy, amikor letették a földre. Az elöl haladó alak kulcsot vett elő, és bevitték az ágyat a templomba, a szentély közepén tették le. Kísérteties volt, ahogy a két csuklyás alakot csak a hold világította meg, és mögöttük a falakon kiemelte a szentek egy részletét a rávetülő fény. Petrus hangja szólalt meg.

–  Azt mondják, hogy ezek a falképek valamikor csodatévők voltak, bár már évtizedek óta nem jegyeztek fel semmiféle csodát, de hátha most megint csoda történik. Imádkozzon az Úr kegyelméért!

Ezekkel a szavakkal a két alak magára hagyta az ágyon fekvő férfit, rázárták az ajtót.

…

A hajnali zsolozsmára érkező szerzetesek egy halott férfit találtak a szentélyben, akiről senki nem tudta, hogyan került oda. A megrökönyödött barátok halott arcán megfejthetetlen kifejezést véltek felfedezni, ami leginkább boldogságként volt leírható. Fennakadt szemeivel, mintha máris a mennyei dicsőséget látná. Végül Petrus lépett a halotthoz, hogy lezárja a szemeit.

VÉGE

   

A freskó legendája 39.

A fiúcska nem lehetett több tizenkét évesnél, aki most ott állt Hilarius előtt, és remegett. Nem is csoda, gondolta ő, hiszen eddig mindig rossz vége volt annak, ha egy „atya” maga elé rendelte. Biztos lehetett benne, hogy valami szidás fog következni, ha nem egyenesen fenyítés.

Most pedig egyenesen a perjel jött el a konyhába, és azt kereste, aki a tűzre vigyázott azon a napon, amikor az a tűzvész történt. Merthogy a tűzhely kövekkel van körülrakva, és valakinek táplálni kell a tüzet, de vigyázni is rá, hogy a lángok ne legyenek túl magasak, és ne kapjanak bele valamibe, és ne gyújtsa fel a kolostort. Felelős munka volt tehát az övé, büszke is volt rá, hogy segíthetett az anyjának, aki a szakács keze alá dolgozott. Most mégis meg volt szeppenve, pedig az atya nem is látszik dühösnek, de hát náluk ez nem számít semmit.

Hilarius, hogy oldja a feszültséget, barátságosan egy barackot nyomott a fiú fejére, majd megkérdezte.

– Mi a neved?

– Lackó.

– Hát mondd meg nekem Lackó, hogy te őrizted e a tüzet akkor is, amikor György perjel megégett?

Lackó rosszat sejtve sandított az anyja felé, aki egy répa megtisztításával volt elfoglalva, és csak futólag pillantott feléjük.

– Beszélj fiú, bátran, ne félj semmitől!

Lackó elvörösödött, és Hilarius látta, hogy a fiú mindjárt zokogásba tör ki.

– Valaki megfenyegetett, hogy nem szabad beszélned?

A fiú bólintott, és a keze fejével letörölte arcáról pergő könnyeit.

– Kicsoda?

– Hát az, az atya, aki a perjellel volt.

– Azt mondod, hogy a perjel nem egyedül volt a konyhán?

Lackó buzgón bólogatott, mert most már biztos volt benne, hogy megússza a verést. Hilarius szívverése felgyorsult.

–  Péter! Péternek hívták azt a szerzetest, aki vele volt?

–  A nevét, azt nem tudom – vonta meg a vállát a fiú.

Hilarius leírta Péter külsejét, mire a fiú arca felragyogott, és bólintott.

–  Ő volt az.

–  És mivel fenyegetett meg?

–  Hogy a pokolra kerülök, ha beszélek arról, amit láttam.

–  És mit láttál?

A fiú összeharapta a száját, mintha csak azt mondta volna, hogy belőle aztán többé egy szót ki nem szed. Hilarius felsóhajtott.

–  Ugye tudod, hogy én is szerzetes vagyok? Én pedig azt mondom neked, hogy az atya nem mondott igazat.

Lackón látszott, hogy meg van zavarodva, mivel egész idáig azt hallotta, hogy a szerzetesek szent emberek, akik sose hazudnak. Végül aztán úgy döntött, hogy mégis hisz Hilariusnak.

–  Az ebédet készítettük éppen, amikor azok ketten megjelentek. Senki se tudta, hogy mit akarnak, de ők se szóltak senkihez. Hátramentek a kamrához, ahol a húsokat tartjuk, és mi azt hittük, most is csak ellenőrizni fogják, megvan e mind, de nem ellenőrizték, hanem veszekedtek. Aztán, amikor kijöttek, és itt mentek el, a tűzhely mellett, azaz atya…

–  Péter.

–  Meglökte az öreg perjelt, hogy a csuhájába belekapott a láng, amit ő nem vett észre. Én szólni akartam, de az atya akkor megfordult, és megfenyegetett, hogy elnémultam.

A visszaemlékezés láthatóan megrázta a fiút, mert egész testében remegett. Hilarius megsajnálta, és a fiú fejére tette a kezét, aki most már zokogott.

–  Mikor a perjel észrevette, hogy tüzet fogott a ruhája, semmit se tett, hogy eloltsa, hanem kirohant az udvarra, azt kiabálva, azt kiabálva, hogy a tűz minden bűnünktől megtisztít.

…

Péter a vacsoránál se jelent meg a refektóriumban, és így Hilarius Mihályt bízta meg azzal, hogy nézzen utána, mi van vele. Gyanús volt neki, hogy Péter valami rosszban sántikál, hiszen a vadállat is akkor a legveszélyesebb, amikor sarokba szorítják, és egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tesz, hogy kitörjön. Péter is tudhatja, hogy leleplezték, és hogy ő ezt a leleplezést meg fogja osztani a többiekkel. Azonban nemcsak ezért készült most beszélni a szerzetes testvérekhez, hanem az érsek levelét is most akarta ismertetni. Egyúttal pedig arra is javaslatot készült tenni, hogy Mihályt válasszák meg perjelnek, mert fiatalsága ellenére is ő a legrátermettebb.

Mihály visszatért, de Péter nem volt vele, amit láthatóan ő se tudott mire vélni, és az arcáról lerítt a zavarodottság. Aztán odament Hilariushoz, és a füléhez hajolva, suttogva mondta, hogy mindenhol kereste Pétert, de nem találta. Sőt, szerinte már nincs is a kolostorban, mert minden holmija hiányzik. Beszélt egy asszonnyal is, aki elmondta, hogy még délelőtt látta őt az erdőn. Még csodálkozott is, mert egy batyu volt a hátára kötve, és szinte futott. Hilarius csak annyit válaszolt Mihálynak, hogy jól van, és most már térjen vissza a vacsorájához, de azt, hogy miféle gondolatok foglalkoztatják, nem árulta el, bár látta a fiatal szerzetesen, hogy szeretné, ha őt is beavatná.

A szerzetesek ebből a párbeszédből semmit se vettek észre, mert a vacsorájukkal voltak elfoglalva, vagy egymással beszélgettek. Hilarius máskor nem tűrt volna ilyen lazaságot, de most kifejezetten kapóra jött neki.

Péter hiányzása senkinek se tűnt fel, hisz máskor is előfordult már, hogy késett egy szerzetes a vacsoráról. Vagy éppen napokig meg se jelent, mint az Márton esetében gyakran előfordult.

Azonban a vacsora végeztével, az áldást követően Hilarius megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.

 – Nem egész egy évvel ezelőtt érkeztem közétek, testvérek, hogy az érsek úr megbízásából kivizsgáljam az eretnekgyanús eseteket, és az azóta eltelt hónapok során megismerhettetek, hogy elődöm tragikus halála után perjellé választottatok. Csakhogy az elmúlt hetek történései alaposan megbolygatták lelkem nyugalmát, mivel egy olyan összeesküvés nyomára bukkantam, amelynek a szálai a kolostorból indultak ki, és gyilkosságok szegélyezik.

Hilarius rutinos orátorhoz illően elhallgatott, hogy hallgatóságának legyen ideje megemészteni a hallottakat. A hatás nem is maradt el, és a szerzetesek vérmérsékletük szerint reagáltak. Akadt, aki nem állhatta meg, hogy meg ne ossza a véleményét társaival. Úgyhogy, Hilariusnak csendet kellett parancsolni, mielőtt folytathatta volna.

–  Elsőként Rajnald testvérünknek kellett meghalnia, túlzott kíváncsisága miatt, azután annak a falubéli lánynak, aki megpróbálta velem elhitetni, hogy Rajnald szerelmi gyilkosság áldozata lett. Ez pedig annál is szomorúbb, mert mindezen gaztettek mögött két társunk áll, Gyula és Péter!

A pokol elszabadult, a jelenlévők egymás szavába vágva kiabáltak, és voltak olyan elvakult hívei Péternek, akik az öklüket rázták Hilarius felé, úgyhogy már tettlegességtől lehetett tartani. Mihály ezért közelebb húzódott Hilariushoz, ami láthatólag kijózanítóan hatott, mivel a fiatal szerzetes tekintetében annyi elszántság volt, hogy a forrófejűek csakhamar kijózanodtak. Folytatta.

–  Gyulát olyannyira furdalta a lelkiismerete, hogy felakasztotta magát, így az ő ügyében az Úr ítélkezik, akinél az oldás és a kötés. Péter pedig elszökött a felelősségre vonás elől. 

Most Gianni testvér lépett elő, aki Itáliából származott, és máig nem tanulta meg az itteniek nyelvét, amit barbár gagyogásnak tartott, ezért latinul beszélt. Péter elkötelezett híve volt. Most is sírásra görbült a szája, ahogy Hilariust vádolta.

–  Arról beszélj, hogy hol voltál az elmúlt három napban.

Meglepte ez a nyílt támadás, ugyanakkor azt is belátta, hogy a többieknek joguk van tudni, hogy hol járt és mit csinált az elmúlt napokban a perjelük. Nyelt egyet, mielőtt válaszolt.

–  Az elmúlt három napban, testvérek, nyomozást folytattam, hogy felgöngyölítsem ezt az összeesküvést a maga valóságában, és akkor jutottam ezekre a megdöbbentő felfedezésekre, amiknek ti még a felét se ismeritek.

Gianni azonban most már nem hagyta magát, és mindenkit meglepett, hogy mennyi indulat van ebben a jelentéktelen, kicsi emberben, akit eddig jóformán észre se lehetett venni. Szinte már rikácsolt.

–  Szóval, azt állítod, hogy nem konspiráltál eretnekekkel, a régi hit képviselőivel, akik föld alatt bujkálnak, mert az Isten szabad ege nem tűrné meg őket!

Hilarius megdöbbent, hogy honnan tud a másik ezekről a dolgokról, majd eszébe jutott, hogy nyilván Péter beszélt neki róla, mielőtt elment. Hilarius Orentészre nézett, akinek az arcából kiszaladt a vér.

– Bikád úr kirurgusának a kódexében fedeztem fel véletlenül azt a könyvet, amiről tudtam, hogy egy eretnek könyvből való, amit kétszáz éve egy ánglus ferencrendi szerzetes, bizonyos Roger Bacon írt. Vallatóra fogtam a kirurgust, aki elmondta, hogy tudomása szerint a könyv ebben a kolostorban van, és ő azért vette rá urát, hogy villa Zaazd kolostorába zarándokoljon, hogy itt a könyv után kutasson.

Hilarius a következő két órában elmondta mindazt, amit nyomozása során megtudott, mivel hallgatósága sűrűn félbeszakította a kérdéseivel. Elbeszéléséből gondosan kihagyta Orentészt valamint Gyerk sámánt, de Valerianról beszélt, akinek a történetét, elbeszélésekből, többen ismerték, mint Hilarius gondolta volna. De, hogy akkor, ott a föld alatt, mást temettek el helyette, és ő ezek alatt végig a titkosírást tanulmányozta, amivel a könyv írva van, azzal általános megdöbbenést váltott ki. Hilariusnak beszélni kellett Mártonról is, akinek a révén Valerian mindenről tudott, ami a kolostorban történt. 

Majd rátért az érsek levelére, amit csak ma tudott átadni neki Bikád úr udvari papja, és amelyben az érsek nem bocsátja el őt a szolgálatából, sőt, felszólította, hogy intézze el hátralevő ügyeit, és térjen vissza udvarába. Ezeket mondva, Hilarius pillantása Mihályra esett, aki úgy nézett rá, mintha elárulta volna.

Hilarius azonban nem hagyta magát kizökkenteni a nyugalmából, és folytatta, hogy ez a fordulat szükségessé teszi, hogy új perjelt válasszanak a kolostor élére, amit akár most is megtarthatnának, hisz jelen van mindenki, aki szavazásra jogosult, és ő, mint az érsek képviselője, aki a kolostor hűbérura, Mihályt javasolja erre a tisztségre, akinek a rátermettségéről, fiatal kora ellenére is megvan győződve.

A váratlan bejelentés olyannyira meglepte Péter híveit, hogy zavarodottságukban azt se tudták, mitévők legyenek. Habár Gianni testvér megpróbált protestálni, mondván, hogy a választást Péter távollétében nem lehet megtartani. Hilarius azonban azzal fojtotta belé a szót, hogy Péter megszökött, hogy ne kelljen a tetteiről egyházi bíróság előtt számot adni, és ha neki nem hisz, győződjön meg róla a saját szemével. Ezzel, Mihállyal együtt elküldte őt, hogy nézzenek szét Péter szállásán. Az egész nem tartott fertály óránál tovább, Gianni lógó orral jött vissza, és többé már meg se szólalt. Úgyhogy, Mihályt még azon az éjszakán megválasztották perjellé.

…

Bikád úr szállásán hajnaltól nagy volt a sürgés-forgás, a szolgák készülődtek az utazásra, és bár Bikád úr Hilariusnak is felajánlotta, hogy magukkal viszik, de ő ezt udvariasan elhárította. Úgy érezte, szüksége van a magányra, hogy átgondolja a történteket. Mindazt, amit az elmúlt pár napban Villa Zaazd kolostorában átélt.