Zöldasztalnál

Signore Mercanténak volt egy szokása, mióta Luciferno a megrendelésére a birtokán dolgozott, ragaszkodott hozzá, hogy a vacsorát mindig együtt fogyasszák el. Mint mondta, régebben megszokta, hogy nagy társaságban vacsorázzon, de már évek óta nincs erre lehetősége, így hát most kihasználja az alkalmat, hogy vendég tartózkodik a házában. Luciferno ezt nem is bánta, mert signore Mercante igazán szórakoztató társaság tudott lenni, kifogyhatatlan volt az anekdotákból, amelyeknek olyan történelmi alakok voltak a főszereplői, akiket ő csak hírből ismert. A vacsorákon azonban sok minden szóba került, a nők szépségétől kezdve a zamatos borokig, amit maga is termelt a birtokhoz tartozó lankákon. Signore Mercante azonban leginkább kedvenc témájáról, a történelemről tartott előadásokat Lucifernónak. Szép lassan megtudta róla, hogy a köztársasági Firenze külügyi titkárságán dolgozott, és Machiavelli titkára volt, akit valamennyi útjára elkísért, és kötelességének érezte, hogy a nevét tisztára mossa.
-          Tudja, nem volt köztünk nagy a korkülönbség, én mégis a mesteremnek tartom őt, mert Itália egyik legragyogóbb elméje volt, és a lángelméknek nincsen koruk. Az emberek azt hiszik, hogy a Fejedelem az ő fejében született meg, pedig ő csak leírta, amit az utazásai során látott, tapasztalt, és így tartott tükröt a kora elé, amelyik elborzadt önnön képétől, és szerette volna azt hinni, hogy ez mind az ő fejében született meg. Pedig jómagam se szolgáltam volna egy ilyen szörnyeteget, aki olyan tanácsokat ad az uralkodóknak, hogy alakoskodjanak, mint a vásári csepűrágók. Ez a könyv vérbeli szatírának íródott, amit azzal is jelzett, hogy művét éppen Cesare Borgiának, szeretett IV Sándor pápánk fiának ajánlotta, akinél nagyobb képmutatót nehéz elképzelni, amely művészetet bizonnyal atyjától sajátított el. Mit taníthatott volna Machiavelli az alakoskodásról és az álszenteskedésről ennek az embernek, aki maga volt a legnagyobb mestere ezeknek? Mégis, az utókor azzal próbálja őt befeketíteni, hogy ezek az ő tanácsai egy elképzelt fejedelemnek, és nem korának a szellemét írta meg. Ugyanis, fiatal barátom, abban a korban általános volt a képmutatás a fejedelmi udvarokban, aminek Cesare Borgia volt a legnagyobb mestere, a legnagyobb, de nem az egyetlen. És erről a fejedelmi udvarokat járva mi is meggyőződhettünk. Abban a korban, amikor a viták leghatásosabb elintézési módja az arzén volt, és bizony, mi magunk is gyakran csak mímeltük, hogy eszünk, iszunk, a tiszteletünkre tartott lakomákon, mert attól tartottunk, hogy minket is megmérgeznek.
Signore Mercante elhallgatott, és ivott a borból, mintegy jelezve, hogy az ő házánál bátran ehetnek, ihatnak a vendégei.
- Bár sok méltatlan ember ült a történelem során Szent Péter székében, de mégis IV Sándor volt köztük a legméltatlanabb. Jellemzően hívta őt egyik életrajzírója a bűn virtuózának, de ha nem ilyen hatalmas uralkodó, akkor bizonnyal a hóhér kötelén végzi. Már a megválasztása után az egyik bíboros, aki részt vett a konklávén30, azt írta egy barátjának, hogy még sose volt olyan magas a bíborosok szavazatának az ára, mint akkor, amikor Borgiát pápává választották. Neki azonban volt miből költenie, hisz jól megszedhette magát, amikor még ő vezette a pápai kincstárat. Hivalkodott a törvényes és törvénytelen gyermekeivel, akik mind apjuk gátlástalanságát örökölték. A Krónikában egy egész fejezetet fogok a Borgiáknak szentelni, ennek a díszes társaságnak. Tudta, hogy a mi Sándor pápánk még Borja néven született Spanyolországban egy Valencia melletti városkában? Egy nagybátyját követve került a pápai udvarba, aki bíboros volt, és itt lett Borjából Borgia, hogy az itáliai bíborosok jobban elfogadják. Si fueris Romae, Romano vivite more!31, ahogy a régiek mondták, de most már befejezem, mert érzem, fejembe szállt a bor, és ön bizonyára nem kíváncsi egy részeg vénember fecsegésére.
Luciferno már megszokta, hogy signore Mercante kurtán-furcsán vet véget a beszélgetéseiknek, mikor kényes témák kerülnek szóba. Mintha bizony attól félne, hogy a szavai illetéktelen fülekbe is eljutnak. Ezen aztán elgondolkozott. Lehet, hogy signore Mercante mégse az a magányosan élő öregember, aki már csak a Krónikájával foglalkozik, akinek szereti magát beállítani? Hiszen, mindössze pár napja tudta meg, hogy egy Akadémiának a tagja. És ugyan mi lehet egy ilyen Akadémia? Esetleg egy titkos társaság, amelynek a tagjai tiltott eszméket cserélnek egymással? Lehet, hogy signore Mercantét  kémek veszik körül, akik minden szavát lejegyzik, és jelentik az ellenségeinek, mert azok

A megbízás

Lucifernó egy hét múlva elhagyta Firenzét, hogy Innocente Mercante birtokán töltse az elkövetkezendő két hónapot, aki rendelt tőle egy képet, de volt egy különös kikötése is, mégpedig az, hogy az ő birtokán készüljön el a mű. Bármennyire is különösnek találta a kikötést, Luciferno elfogadta az ajánlatot, mivel az adósságai gyorsabban nőttek, mint a bevételei, ezért aztán nem engedhette meg azt a luxust, hogy lemondjon egy jól fizető megrendelést, csak azért, mert különösnek találja, és így két hónapra búcsút mondott Firenzének, és Contessának.
Még nem találkozott signore Mercantéval, mivel a megrendelés egy közvetítő útján jött létre, így érthető izgalommal szállt le a kocsiról, amire az előző napokban felpakolta az egész műtermet. Remélte, hogy a házban talál olyan helyiséget, ami alkalmas lesz műteremnek, és azt is remélte, hogy az utazás során semmi se törik össze. Utoljára akkor csomagolta így össze mindenét, amikor Rómából eljött, most viszont csak a legfontosabb holmikat hozta magával, a többit egy ügynök gondjaira bízta, hogy tegye pénzzé.
Reggel, mikor útnak indultak, még tele volt feszültséggel, hisz nem tudta, mit is találnak majd. El kellett ismernie, kicsit felelőtlen volt, amikor elvállalta ezt a megbízást, és csak a pénzszűke vitte rá, hogy igent mondjon. Arra is hamarosan rádöbbent, hogy a bíborosok bőkezűbbek voltak, mint a firenzei megrendelői, akikben megvolt az a kalmárszellem, hogy az utolsó dukáton is alkudoztak.
Aggodalma, amellyel az utazás elé nézett, az első órában szertefoszlott, és átadta helyét az ámulatnak, amellyel a toszkán táj szépségét csodálta. Utazott ő már erre előtte is, csakhogy akkor vagy sötét volt, vagy őt foglalták le túlságosan az utazással járó gondok, nem ért rá a táj szépségében gyönyörködni. Most azonban az utazás minden percét kiélvezhette, mivel Ali nehezen pótolható segítségnek bizonyult. Miután Gallego doktor mellett megtanulta, hogy a leghatékonyabban intézzen minden költözéssel kapcsolatos ügyet, és a doktornak is voltak értékes műszerei, gyűjteménye, amelyekben nem eshetett kár, szinte mindent rá lehetett bízni.
Így aztán Lucifernónak nem is volt más dolga, mint a tájban gyönyörködni. A vázlatkönyv szinte le se került az öléből, mert annyi szép dolgot látott, amit pár vonással felskiccelt a vázlatkönyvbe.
Szinte még a legkisebb faluban is talált olyan templomot, aminél meg kellett állnia, mert indulás előtt a barátai figyelmeztették, hogy olyan remekművet talál bent, amit látnia kell.
Így aztán a máskülönben alig ötórás utat tizenhat óra alatt tették meg, és már éjfél körül járhatott az idő, amikor a kocsi begördült az udvarra, és ők megérkeztek signore Mercante villájához, ami még a római időkben épült, valamelyik gazdag patrícius vidéki rezidenciájának, ahova visszavonult, amikor Rómában Jupiter villámai csapkodtak, és signore Mercante ezt a majort maga újította fel. Legalábbis az ügynök, az ügynök, aki signore Mercante megbízásából eljárt, így tájékoztatta. Luciferno rákérdezett, hogy miért ez a szokatlan eljárás, de az ügynök kitérő választ adott, hogy Signore Mercante nem szívesen mozdul ki birtokáról, márcsak előrehaladott kora miatt se.
A villa tulajdonképpen egy egész birtoknak volt a központi épülete, a ház körül a gazdasághoz tartozó épületekkel. Még egy malom is volt a villától nem messze, aminek lapátját egy pataknak a vize hajtotta.
Az érkezésükre elősiető lakáj rendkívül pökhendien viselkedett, és morgott valami olyat, hogy az illem azt kívánná, hogy időben érkezzen mindenhová, majd figyelmeztette Lucifernót, hogy signore Mercante már lefeküdt, és csak reggel tud vele beszélni. Ezután megmutatta nekik a szobájukat, és mindnyájan nyugovóra tértek.

Az ajánlat

Lucifernót erős viszolygás fogta el, ahogy az idegen urat meglátta, bár annak a külsejében nem volt semmi visszataszító. Ugyanúgy nézett ki, mint minden kereskedő, akivel Luciferno eddig találkozott. Legalábbis, Luciferno úgy gondolta, hogy amaz kereskedő. Azonban nem Itália szülötte, ezt rögtön felismerte, talán spanyolhoné.
Az idegen eltúlzott szívélyességgel üdvözölte, úgy bókolt, akár a spanyol grandok, kalpagjával a földet seperve.
-          Juan de Pedra, szolgálatára.
A bókolásra Luciferno úgy válaszolt, hogy meghajolt a vendége felé, közben pedig a szeme sarkából azt is látta, hogy Juan de Pedra nagyhangú üdvözlésére előjött Contessa a műteremből, ahol várt rá, és megállt az ajtóban, aminek a vendég háttal volt. Luciferno szívből sajnálta, hogy okvetetlenkedő vendégével kénytelen múlatni az időt, ahelyett, hogy a műteremben a képen dolgozna.
-          Minek köszönhetem a látogatását, uram?
-          Méghogy, köszönheti. Inkább én köszönöm, hogy végre itt lehetek. Nem is volt olyan könnyű a senort megtalálni. Ha én most részletesen el akarnám beszélni, hogy hogyan sikerült a senor nyomára bukkannom, az bizonyára igénybe venne két teljes napot, de hiszem, hogy nem volna minden érdek nélkül való történet. Először Rómában kerestem, de onnan már elköltözött. És aztán temérdek időmben valamint nem kevesebb pénzembe került, amíg kiderítettem, hogy itt él Firenzében.
-          Végül azonban csak sikerült rám találnia…
Juan de Pedra észbekapott, hogy felesleges locsogásával fárasztja a másikat.
-          Bocsásson meg nekem, hogy egy kissé bőbeszédű vagyok, de nálam ez az izgalom jele. És most izgatott vagyok, hogy végre itt állhatok a nagy maestro előtt… Igen, igen. Jövetelem célja egy kép.
-          Gondoltam. Tudja, nálam ritkán keresnek egyebet az emberek.
Senor de Pedra most zavartnak látszott. Nyilván a hízelgéseivel máskor könnyen az emberek bizalmába férkőzik.
-          Ejnye, no. Végül is csak kimondom jövetelem célját. Egy oltárképet szeretnék rendelni, megbízóim számára. Egy ispotályba lenne elhelyezve, ahol reménytelen eseteket kezelnek. Tudja, a megbízóm egy jótékony társulat, szentéletű hölgyek gyülekezete. Fölöttébb tiszteletreméltó társaság. Remélem, sikerül megegyeznünk, és nem feleslegesen tettem meg az utat Spanyolországból.
-          És van a megbízóinak valamiféle elképzelésük, hogy mit is ábrázoljon az az oltárkép?
Luciferno ingerültebb volt, mint szerette volna, de az első percek után rájött, hogy nehéz tárgyalás vár rá.
-          Igen határozott elképzeléseik vannak, - bólintott de Pedra, nem vévén észre Luciferno szavaiban az iróniát. – Tudja, a kép a bűnös lelkek elrettentésére lenne elhelyezve az oltáron, és ezért minél élethűbb ábrázolása lenne jó a bűnös lelkekre a Pokolban váró szenvedéseknek. A nagyobb hitelesség kedvéért még néhány kínzóeszközt is be lehetne mutatni, amint vigyorgó ördögök kínozzák a szerencsétlen lelkeket.
Ahogy hallgatta a másik szavait, Luciferno hangulata úgy komorult el egyre jobban, és mire de Pedra befejezte a monológját, benne is megérett az elhatározás.
-          Sajnálom, de az ön által kért képet nem festhetem meg.
De Pedra láthatóan nem számított ilyen válaszra, de azt hitte, hogy Luciferno csak alkudozni akar.
-          Biztosíthatom, hogy a megrendelők nem lesznek szűkmarkúak, és felhatalmazásom van, hogy már most kifizessek önnek egy jelentősebb előleget.
Luciferno tagadó mozdulatot tett, mint aki nem kér a másik pénzéből.
-          Félreértett, ez nem pénzkérdés. A megbízói érezhetően már megfestették azt a képet, amit az imént rendelt meg nálam. Hiszen olyan részletes leírást adott róla, hogy némi rajztehetséggel bárki megfesthetné, és én festhetnék bármilyen képet, az mindenképpen csalódás lenne nekik, mert az nem az ő képük lenne, hanem az enyém.
Luciferno bölcsen elhallgatta a valódi indokot, de Pedrát pedig meghökkentette a válasz, mert nem erre számított. Tömött erszénnyel érkezett Lucifernóhoz, ami eddig minden tárgyalásánál a leghatásosabb érvnek szokott bizonyulni. Ezért hát zavarba jött, csak sokára válaszolt.
-          A megbízóim csalódottak lesznek, mert számítottak a képre. Én mindenesetre még két napig Firenzében leszek, és ha meggondolná magát, a szállásomon felkereshet, és az előleget nyomban kifizetem.
Búcsúzóul még egyszer bókolt, és csak ekkor vette észre Contessát, aki már felvette a ruhát, amiben modellt fog állni a képhez, és a Madonnának volt felöltözve. A megkezdett mozdulat félbemaradt, és ő hódolatteljesen Contessához ment, majd megcsókolta köpenyének a szélét, miközben motyogott valamit spanyolul, amit egyikük se értett. Mikor pedig végre becsukódott mögötte az ajtó, Contessa jót mulatott, de Luciferno inkább azon bosszankodott, hogy hogyan lehet valaki ekkora ripacs.

Találkozás

Már a tér szélén járt, amikor egy magányosan ülő alakra figyelt fel, aki a lábait maga alá hajlítva, törökülésben ült a földön, és látszólag tudomást se vett a külvilágról. Luciferno közelebb ment hozzá, hogy meggyőződjön, élő ember az, és nem egy szobor, ami éjszaka került ide.
Kétségtelenül élő ember volt, bár mozdulatlan volt, akár egy szobor, de pár lépésről már felismerte rajta az élet jeleit. A földön ülő alak feje köré turbán volt tekerve, a felsőteste meztelen volt, kezei pedig a térdein nyugodtak, tenyérrel felfelé, mintha így is a napfényt akarná magába fogadni. A szeme csukva volt.
Luciferno előhalászott egy érmét, amit a földre ejtett, gondolván, embere majd úgyis utánakap, mint a többi koldustól megszokta. Ám a másik mozdulatlan maradt, akárha igazi szobor volna, és az érme a kövezeten koppant. Lucferno állt ott még egy darabig, majd megvonta a vállát, és továbbment.
                                                               …
Nem tudta megállni, és pár méter után visszanézett. A koldus még mindig ugyanolyan tartásban ült a földön, előtte pedig, alig karnyújtásnyira, ott csillogott az érme. Szeme nyitva volt, és őt figyelte. Valamiért a hideg futkosott a hátán, ettől a tekintettől.
Visszament, felvette a földről az érmét, és a koldus nyitott tenyerébe tette. Megfordult, és menni készült.
-          Akarsz velem beszélni?
Nem tudni, mi lepte meg jobban, hogy a koldus végül megszólalt, vagy, hogy a másiknak ennyire nőiesen vékony hangja volt, mint valami heréltnek. A szobor most megismételte a kérdést.
-          Akarsz beszélni velem? – majd hozzátette – Alamizsnát nem fogadok el.
-          Ezek szerint, most beszélgetnem kell veled.
A másik megvonta a vállát.
-          Semmi se kötelező, de ha rám hallgatsz, kihasználod az alkalmat. Elvégre, mások meg direkt azért fizetnek, hogy beszélgessenek velem.
-          És miről beszélgessünk?
-          Amiről akarod. Az emberek megfizetik az óradíjamat, és én arról beszélek velük, amiről ők akarják.
Luciferno elgondolkozott. Ha már megkapta a lehetőséget, hogy meghatározhatja a beszélgetés témáját, akkor jól illik választania. Tulajdonképpen semmit se tudott a másikról, sőt, egy perce még azt se tudta, hogy a világon van. Elég nehéz olyasvalakivel beszédbe elegyedni, akiről azt se tudjuk, hogy kicsoda. A másik azonban várakozva nézett rá, és Lucifernóban ettől az a kényszerképzet alakult ki, hogy kénytelen valaminek megfelelni.
-          Ki vagy?
-          Ha a nevemre vagy kíváncsi, a többiek úgy neveznek, hogy bölcs Teklész.
-          Különös név. Szóval, bölcs vagy.
-          Csak annyira, amennyire Teklész. Bár sokat tanultam, és sokfelé utaztam, de attól tartok, hogy ez minden. Bölcs vagyok, mert annak tartanak.
-          Mostanában te vagy a második, akitől ezt hallom. Vannak tanítványaid? Ismersz egy bizonyos Contessát?
Luciferno figyelmét nem kerülte el, hogy a szobor összerezzent a név hallatára, de semmi más jelét nem adta annak, hogy ismerné, hanem elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
-          Nem ismerek, de ez nem jelent semmit. Lám, Szent Pál sose ismerte Jézust, mégis mindenki a tanítványának tartja. Lehet, hogy ez a Contessa is ismerte egyik tanítványomat, és rajta keresztül jutott el hozzá a tanításom.
Luciferno fejébe nem fért valami, amire rá is kérdezett.
-          Ha tanítványaid vannak, miért koldulsz egész nap itt?
-          Úgy érted, hogy miért élek itt, a nincstelenek közt, akik megrabolhatnak, sőt, még az életemet is elvehetik, miért nem járok szép ruhákban, miért nem vagyok a város elismert polgára, és miért nem hívnak meg naponta más házhoz, hogy bölcsességemmel elkápráztassam a házigazdáimat?
Luciferno elgondolkozott, majd bólintott. Teklész ekkor folytatta.
-          Régen így éltem, de mégse voltam boldog. Aztán elgondolkoztam, hogy mi hiányzik a boldogságomhoz, és akkor rájöttem, hogy a boldogsághoz nagyon kevés is elég. Tulajdonképpen, csupán a szabadság kell hozzá, hogy az csinálhasd, amit akarsz. Ha valahol nem érzed jól magad, menj el onnan, és keresd meg a helyet, ahol majd jól fogod magad érezni. Ehhez pedig, mindenekelőtt, szabadulj meg a kötöttségeidtől, és mindenedtől, amid van. Azonban, mindenhez az kell, hogy először is szabadulj meg mindentől, amit birtokolsz, mert a tárgyak éppúgy birtokolnak téged, mint ahogy te birtoklod őket. és ez az, ami igazán nehéz, mert mindened, amid van, úgy hozzád nőtt, mintha a tested részei volnának, és ha megfosztanak tőlük, az olyan kín, mintha a kezed vagy a lábad vágnák le. Látszólag szabad vagy, de közben a tárgyak rabságában élsz. Vajon te birtoklod a tárgyakat, vagy ők birtokolnak téged? Hiszen, nem élhetsz más városban, csak amelyikben a házad van, nem alhatsz más ágyban, csak abban, ami a tied. A tárgyak ugyanakkor bűnre is csábítanak, mert mindig a szebbet, a jobbat, az újabbat akarod megszerezni, és ha nincs rá pénzed, hogy megvedd, hát elveszed a másét. Azt pedig már Jézus is megmondta, hogy, ha a kezed bűnre csábít, akkor vágd le a kezedet! Én pedig megkérdem tőled: Mitől könnyebb megválnod, a testednek egy részétől, vagy egy rideg tárgytól?
Teklész elhallgatott, és jó ideig Luciferno se szólalt meg. A filozófus szavain töprengett. Végül megszólalt.
- Szokatlan dolgokat mondasz. Mit szólnak az emberek, akik ezt hallják tőled? Hiszen a tanítványaid nyilvánvalóan a tehetős polgárok közül kerülnek ki, nem a nincstelen rétegből, és te mégis azt tanítod, hogy mondj le mindenedről, mert csak úgy lehettek szabadok és boldogok.
-  A tanítványaim minden rétegből kikerülnek. Aki tud, fizet, aki pedig nem, annak a részét a tehetős tanítványaim fizetik ki. Hiszen a tanításomnak ez is a lényege, és aki nem így cselekszik, az megbukik a vizsgán, és eleve a tanítványom se lehet. Az emberek aztán meghallgatnak, miként meghallgatják vasárnaponként a pap prédikációját is a templomban, de ettől függetlenül élik tovább az életüket ugyanúgy. Felmentést is találnak maguknak, mert azt mondják, hogy az élet más, és meg se fordul a fejükben, hogy az élet azért más, mert ők máshogy alakítják. Lám, a gazdag ifjúnak se volt ereje szétosztani vagyonát a szegények között, mikor Jézus azt tanácsolta neki.
Lucifernóban egy újabb kérdés merült fel, de Teklész közbevágott.
- Az egy óra lejárt, amennyit kifizettél. Most menj el!
- De hisz alig telt el negyedóra.
- Az óra akkor telik le, amikor én mondom.
Luciferno belátta, hogy nincs értelme Teklésszel vitába szállni, de hirtelen az eszébe jutott valami.
-          Bocsáss meg Teklész, de mondanék valamit, mielőtt elmegyek. Nem szeretném azonban, ha megsértődnél.
-          Nem fogok megsértődni.
-          Te egész idő alatt arról beszéltél nekem, hogy szabaduljunk meg a tárgyaktól, amiknek a rabságában élünk, mégis pénzt kérsz a tanításodért.
-          Igazad van. Épp ezért fogd ezt a pénzt, és oszd szét azok közt a koldusok közt, mint alamizsnát, úgyis annak szántad.