Hilariusba az első pillanatban beledermedt a lélek, mivel a
hang annyira sátáni volt, hogy csakis maga a Gonosz lehetett a tulajdonosa.
Ebbéli hitében meggyőzte az az orrfacsaró bűz is, ami mellbe ütötte, míg rá nem
jött, hogy nagyon is emberi ez a szag. Erre még abból az időből emlékezett,
amikor fél évig ispotályban dolgozott, hogy gyakorolja az alázat és az
engedelmesség erényét. A legnehezebb akkor az öreg és beteg testek kipárolgását
volt megszokni, amin úgy segített, hogy egy mentával átitatott kendőt kötött az
orra elé. Gyerk hangját hallotta. A következő pillanatban egy üregbe léptek be,
ami felülről kapott némi fényt, úgyhogy nem volt már annyira áthatolhatatlan a
sötétség.
– Magammal hoztam Hilariust, ahogy mondtad.
Hilarius kish íján felordított rémületében, ahogy kiszáradt
kezek kezdték tapogatni az arcát.
– Bocsáss meg, de itt lent úgy élek, mint egy vakond,
azonban megtanultam a többi érzékszervemmel „látni”.
– De hát ki vagy te? – robbant ki Hilarius
A másik felvihogott.
– Hogy ki vagyok? Egy halott, Valerian szelleme.
…
– Rogerius tanítványa nem halt meg a tűzvészben, a
szerzetesek egy koldus összeégett holttestét találták meg, és arról gondolták,
hogy a Valeriáné. – fogott bele a magyarázatba Gyerk, mikor Hilarius magához
tért a sokkból
Valerián újfent felvihogott azon az idegesítő hangján,
amitől Hilariusnak hideg futkosott a hátán.
– Úgy ám. A tulkok
nem is sejtették, hogy azt a szerencsétlent temették Rogerius mellé, abban a
meggyőződésben, hogy engem földelnek el. Mert Gyula nagyon is jól tudta, hogy a
ház nem olyan lakatlan, amilyennek hiszik, mivel én hajnalig szoktam ott a könyvet
tanulmányozni. Így, amikor a holttestet felfedezték, joggal remélhette, hogy
csakis én lehetek az.
– De hát miért
gyűlölt ennyire téged?
– Hogy miért gyűlölt?
Hát, amiért az emberek leginkább gyűlölni tudnak. Féltékenységből, fiacskám!
Mert Rogerius rám bízta a könyv titkát, és nem őrá, aki szintén a tanítványa
volt.
– Gyula Rogeriusnak volt a tanítványa?
Valerián felgöcögött.
– Pontosabban, mi ketten. Rogerius azonban benne nem bízott,
mert sejtette, csak azért van mellette, hogy a titkait kifürkéssze. Ezért
aztán, mikor érezte, hogy közeledik a vég, rám bízta a könyvet, és azt is
elárulta, hogy a titkosírás megfejtésének a kulcsát a szentély falára festette,
amit azonban lemeszeltek, és új freskók kerültek a helyére. Gyula valahogy
megtudta ezt, és mikor megszerezte a könyvet, keresni kezdte a kulcsot.
– Szóval, azt állítod, hogy Gyula rongálta meg a freskót, és
nem te?
Valerián olyan hangot hallatott, mint aki jól mulat.
– Nem is sejtette, hogy éjszakánként, mikor a freskók alatt
a titkosírás kulcsát kereste, én a rejtekhelyemről figyeltem. Péter is be volt
avatva, az ő feladata volt eltüntetni a nyomokat, és el kell ismernem, kitűnő
munkát végzett, mert aki nem keresi, észre se veszi, hogy meg van rongálva.
– És hogyan került mégis hozzád a könyv?
– Gyula sosem volt valami kitartó, és mikor látta, hogy nem
boldogul a titkosírással, első dühében tűzre akarta vetni a könyvet, csakhogy
roppant babonás, és félt azoktól a sötét erőktől, amelyek a könyvet védik.
Ezért aztán eredeti szándéka szerint a könyvet Rogerius mellé, a sírba
helyezte. Én pedig Gyerk segítségével kiástam onnan, és mióta teljesen
megvakultam, már egyedül ő tanulmányozza a könyvet.
…
– De hát ennek az égvilágon semmi értelme! – fakadt ki
Hilarius – Magad állítottad az imént, hogy Gyula egész életében az eretnekséget
üldözte, most pedig azt mondod, hogy titokban ő is eretnek.
– Isten útjai
kifürkészhetetlenek. Ugye ezt szoktátok mondani? Fiatal korunkban Gyula is
éppoly eretnek volt, mint én, csakhogy miután Rogerius rám bízta a könyvet, ő
bosszút esküdött, és átállt a másik oldalra.
Hilariusban megszólalt az inkvizítor, és szigorúan
Valeriánnak szegezte a kérdést.
– Szóval, elismered,
hogy eretnek vagy?
– A ti fogalmaitok
szerint eretnek vagyok. Én már nap mint nap a sír szélén tántorgok, engem hiába fenyegetsz a máglya tüzével, mert én
már egy másik, örökkön égő tűz perzselését érzem a bőrömön.
Valerian hangja elcsuklott, most hasonlított egy
öregemberéhez, aki már a Teremtőjével való találkozásra készül.
– Az öregségben az a legrosszabb, hogy naponta szembenézel a
bűneiddel, amiket már nem lesz időd jóvátenni, és csak a Teremtő irgalmában
bízhatsz. Tudod e, hogy valójában mi az alkimisták célja? Nem az aranycsinálás,
az csak egy melléktermék. Aki mégis ezt tekinti az alkímia végcéljának, az
legalább olyan ostoba, mint az, aki csupán azért süt krumplit, hogy a tűznél
megmelegedjen, azután pedig a megsült krumplit eldobja. Nem, az alkímia célja
az aurum non vulgi1 előállítása, amiből sokak csak az arany szót hallották meg.
Pedig a lényeg a non vulgi, ami nem közönségest jelent, ami ebben az esetben a
prima materia, azaz maga az ember. Az alkímia célja ugyanis nem lehet más, mint
visszajuttatni az embert a bűnbeesés előtti teljesség állapotába, amikor olyan
hatalmas volt, hogy még az Isten is a vetélytársának gondolta, ezért kellett
elbuknia.
– Istenkáromlás, amit mondasz, – fakadt ki Hilarius – és
engem is magaddal rántasz az eretnekség bűnébe!
Valerian felkuncogott.
– Hidd el nekem, jó társaságba kerülsz, mert manapság
mindenki eretnek, aki a fejét nemcsak zabálásra használja, vagy arra, hogy
leigya magát, mint a disznó. Aki gondolkodni próbál, és még ahhoz is van
bátorsága, hogy kérdéseket tegyen fel, azt kikiáltják eretneknek, és rövid úton
megszabadulnak tőle. Mert az egyház számára egyetlen halálos bűn létezik, a
gondolkodás.
– Nekem nem kötelességem hallgatni téged! – háborgott
Hilarius – Mióta itt vagyok, nem hallok tőled mást, mint csupa eretnekséget és
Istenkáromlást.
– Valamiért mégiscsak itt vagy.
– És szerinted miért vagyok itt?
Valerián megvonta a vállát, mint aki eddig nem akarta
mondani, de ha már rákérdezett…
– Az igazságért. Úgy tudom, egy inkvizítornak fontos, hogy
ismerje az igazságot.
– És szerinted mi az igazság?
…
– Az igazság Bacon könyvében van leírva, és ezért keresik
annyira, és nem holmi ostoba recept miatt, amely az aranycsinálás titkát árulja
el. Habár ez is arany, aurum non vulgi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése