A főnix halála II.

Ilyentájt februárban hat órakor már teljes a sötétség, de ő mégse kapcsolta fel a villanyt. Alig fél órája ért haza, miután egész délután a várost járta, rég nem látott helyekre zarándokolt el újra, amelyek életének egy-egy pillanatában játszottak fontos szerepet. Tudta, hogy valószínűleg utoljára látja ezeket a helyeket, és valami szokatlan szentimentalizmussal elbúcsúzott tőlük. Csakhogy az emlékektől nem tudott így elbúcsúzni, azok ott kísértettek agyának legrejtettebb zugaiban. Érdekes, hogy az idő mennyit torzít az emlékeinken, és erre csak akkor döbbenünk rá, ha kézzelfogható dokumentumokkal vagyunk kénytelenek szembesülni, amelyeknek az objektivitásában nem kételkedhetünk. Gyakran még arra is képes, hogy a legkínosabb epizódokat is jópofa anekdotává csiszolja, és ha nem vigyázunk könnyen saját hiúságunk áldozataivá válhatunk. Ilyenkor még a fényképeket se szeretjük, amiket máskor oly szívesen nézegetünk, mert egy kis halhatatlanságot csempészik halandóságra ítélt sorsunkba. Olykor azonban könyörtelenül szembesít minket a valósággal, azzal a valósággal, amit nem szeretünk, megmutatja azt az arcunkat, amire nem szívesen emlékszünk vissza.

A félálomból arra riadt, hogy valaki puha léptekkel járkál a szobában. Tudta, hogy csak Betti lehet, csak ő tud ilyen macskaléptekkel járni. Betti: a legújabb szerelem, aki immár másfél éve játszik főszerepet az életében. Először a tanítványa volt, aztán a szeretője, végül pedig a szerelme. A főiskolán ő volt a legtehetségesebb tanítványa, igazi egyéniség, aki számára nem léteztek semmiféle megkötöttségek. Állandó harcban állt a vezetéssel, és általában az volt a tanárok közt elfogadott nézet, hogy eléggé kellemetlen jelenség. Ő is áldozata lett ennek az előítéletnek, és négy évig nem szentelt neki különösebb figyelmet, kapcsolatuk nem nőtt túl a hivatalos tanár-diák viszonyon. A főiskolán hagyomány volt, hogy a végzős diákok munkáiból gyűjteményes kiállítást rendeztek, és hivatalból neki kellett ezt a kiállítást megszervezni. Abban a hónapban, a kiállításra készülve hosszú estéket töltöttek együtt a kiállítandó anyagot válogatva. Ilyenkor természetesen sok minden szóba került, és nem feltétlenül mindig a képekről beszéltek, hanem megosztották egymással álmaikat, vágyaikat, gondjaikat, gondolataikat. Ezeknek a beszélgetéseknek volt az egyik sokkoló felismerése, hogy mennyire rossz tanár ő, négy éven át tanította ezeket a fiatalokat anélkül, hogy fogalma lett volna róla, hogy kiket tanít, pedig ezek a fiatalok, fiúk és lányok, mind eltérő karakterek, akiknek önálló véleménye van a világról, a művészetről, az életről. Ugyanabba a hibába esett, mint annyi tanártársa, elhitte, hogy létezik egy uniformizált diáktípus, akinek elég a technikát megtanítani, és nem vett tudomást arról, hogy minden tanítványa egy külön világ, önálló elképzelésekkel, saját érzésekkel. Még sose látott ennyi technikailag tökéletesen kidolgozott képet, amelyek azonban egyformán semmitmondóak voltak, és semmit se fedezett fel rajtuk abból, amiről tulajdonképpen mindenfajta művészetnek szólnia kell. Csak most, hogy megismerte az embert is a képek mögött, most jött rá, hogy milyen hamisak, és nem is annyira róluk szólnak, mint inkább neki készültek, és ez az ő hibája. Ő volt az, aki a technikát mindenek fölé helyezte, még a mondanivaló rovására is, és ezt ott egyikük rögtön szenvedélyes szavakkal a szemére is vetette. Először védekezni próbált, de aztán belátta a helyzet abszurditását, és már nem is védekezett. Szép lassan mindenki elment, és ők még mindig ott vitatkoztak, aztán egyszer csak történt valami. Máig sem tud ép ésszel elfogadható magyarázatot találni, de egyszer csak mindketten ugyanarra gondoltak, és egymásnak esve szeretkezni kezdtek. Kapcsolatuk ettől kezdve az érzékiségre épült, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, ha a lény nem volt mellette, és rosszul lett a gondolatra, hogy egyszer el fogja hagyni. Mert azt is elmesélte, hogy eddig még egyetlen férfi mellett se bírt huzamosabb ideig megmaradni, és tizenhét éves kora óta félévente cseréli a szeretőit. Legjobban azokat az ösztönös mozdulatait szerette, amiket maga se tudatosított, egyszerűen csak a lényéből adódtak. Ahogy felállt, ahogy felemelte a kávéscsészét, és ivott, vagy ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy rendezze gondolatait. Sokat hangoztatta, hogy nem érzi magát kiforrott művésznek, a négy év nem volt elég, hogy művésszé váljon, és mint modell a főiskolán maradt. Addig azzal áltatta magát, hogy felvilágosult, modern gondolkodású férfi, aki rokonszenvezik a női emancipációval, de amióta őt ismerte ez a hite is megingott. Rá kellett jönnie, hogy féltékeny rá, a független egyéniségére, amikor azt látja, hogy másokkal flörtöl, még akkor is, amikor a tanítványainak ül modellt meztelenül, és azok rajta legeltetik tekintetüket. Birtokolni akarta, hogy kizárólag csak az övé legyen, csak neki legyen joga hozzáérni, de azt is tudta, hogy ő ezt sose tűrné.

A sors iróniája, hogy most mégis a saját akaratából mond le róla. Annyira abszurdnak találta ezt a gondolatot, hogy keserűen felnevetett.

-Te vagy az?
Felkattintotta az asztali lámpát: - Én.
Betti értetlenül nézett rá: - Aludtál?
Semmi kedve se volt magyarázkodni: - Igen.
-Valami baj van?
-Azt szeretném, ha holnap elmennél.

A rektor irodájában ült, és várta barátját, hogy egy fontos megbeszélésről visszatérjen. A titkárnő engedte be, aki nem tudta eléggé leplezni csodálkozását, hogy ilyen korai órán keresi a rektort. Az irodában még a legapróbb részlet is tulajdonosának az ízlését hangsúlyozta, ami nem feltétlenül egyezett saját ízlésével. Nem osztotta például barátjának a rajongását a húszas évek szovjet avantgárdja iránt, amiről ő könyvet is írt. Általában az ő ízlése kissé konzervatív volt, barátjának az ízlése mellett, aki már a disszertációját is a huszadik századi művészeti kísérletezésekről írta, és művészettörténészként főleg a legújabb kori festészettel foglalkozik. A rendszerváltás után talán egyetlen főiskolán se kezdődött akkora tisztogatás, mint itt. Szinte az egész tanári kar kicserélődött. Az új rend célul tűzte ki, hogy a művészeti főiskola legyen a művészeké, és ne elvhűség szerint válogassák a tanári kart. Addig azonban még az ő bizalmuk se terjedt, hogy a főiskola vezetését is művészekre bízzák, mert a művészeket ők is megbízhatatlan elemnek tartották. Talán az egyedüli, aki megmaradt a helyén az az öreg portás bácsi volt, aki már annyira régi bútordarabnak számított, hogy a diákok egyszer egy április elsején úgy tréfálták meg, hogy egy listát nyújtottak át neki, amiben már ő is leltárba volt véve. Neki senki se vetette a szemére, hogy hányféle rendszert szolgált ki. Ez a kicsik előnye a nagyokkal szemben. A kicsi sose lesz nagy, de a nagyok mellett észrevétlen marad, és így könnyen túléli őket.

Sokszor elképzelte már, hogy vajon milyen lehetett az elmúlt pár évtized a portás bácsi életében. Nyilván az ő magántörténelmében nem is voltak olyan földrengésszerű változások, hiszen az ő életének fő színtere nem, csak a kulisszái változtak. Gyakran beszélgetett az öreggel, szerette azokat a történeteit, amelyek azokról a tanárokról szóltak, akik akkor tanítottak itt, amikor ő még meg sem született. Valahogy úgy érezte, hogy tartozik annyival ennek az intézménynek, és azoknak az embereknek, akiknek az életében hozzá hasonlóan jelentős szerepet játszott ez a főiskola, és hogy ezt valahol valakik számon fogják kérni tőle. Ez a rögeszméje gyerekkorától végigkísérte, amikor rég meghalt családtagokról faggatta a felnőtteket.

A nap pont az iroda ablakát világította meg, és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha üvegházban lett volna. A fűtést ezekre az órákra lekapcsolták, de még így is melegebb volt, mint azt az ember komfortérzete megkívánta volna. Az órájára nézett, és látta, hogy a fél délelőttöt itt töltötte, és úgy döntött, hogy nem vár tovább. Majd a titkárnőnél hagy üzenetet. Már éppen indulni akart, amikor meghallotta barátjának a hangját, amint a titkárnővel beszélt. Pár pillanat múlva belépett, és széles mosollyal konstatálta barátja jelenlétét. Pár évvel volt öregebb nála, de még innen a negyvenen. Jóképű férfi volt, és főként a női hallgatók körében igen népszerű, amiért minden barátja irigyelte: - A titkárnő mondta, hogy vársz rám.

-Szeretném, ha gondoskodnál a helyettesítésemről.
-Elutazol valahova?
-A hegyekbe.
-Örülök, hogy magadnak jutott eszedbe, mert én is ajánlani szerettem volna. Az utóbbi időben nagyon rossz bőrben vagy.

Nem válaszolt, hanem csak felállt, az ajtóból még visszafordult:

-Azért azok a pénteki bridzs partik kellemes emlékként maradnak meg bennem.

Egy külvárosi kocsma asztalánál magányosan szomorkodni, most éppen az ő hangulatához illet. Előtte a piros abrosszal terített asztalon egy még majdnem érintetlen pohár vörösbor árválkodott, annak ellenére, hogy a kocsmáros már legalább két órája kihozta. A kocsmát egy zajos társaság uralta, amely valamilyen születésnapot ünnepel, nem sajnálva a költségeket egymás után hangzottak el a pohárköszöntők. A vége felé a szónokok nyelve már erősen akadozott. Először a víg asztaltársaságot figyelte, de aztán megunta részeg fecsegésüket. Tulajdonképpen maga se tudta, hogy hogyan került ide.

Maga se tudta, hova indult el reggel, csak azt, hogy otthon nem bírt maradni, elviselhetetlennek érezte a bezártságot, és állandó mehetnékje volt. Egyszer csak a temető kapujánál találta magát. Vissza akart fordulni, mostanában mindentől irtózott, ami a halállal vagy az elmúlással volt kapcsolatban. De aztán mégis belépett, és közben valami önkínzó szadizmussal arra gondolt, hogy legközelebb már nem a saját lábán fog ide jönni, hanem hozzák. Érdekes módon azonban most nem töltötte el rettegéssel a gondolat, inkább valami kajánság volt benne, esztelen káröröm. Mintha nem is róla lett volna szó, hanem valaki másról, egy ellenségéről, és a hír őt elégedettséggel tölti el. Összerezzent, amikor a talpa alatt megcsikordult egy kavics. Rajta kívül mindössze néhány feketébe öltözött öregasszony járt a sírok között, akik időnként úgy hatottak, mintha baljóslatú fekete varjak telepedtek volna a keresztekre. Az út enyhén emelkedett, pár méterrel beljebb már a sírok kezdődtek. Szórakozottan kezdte böngészni a fejfákra írt neveket, és az évszámokat, ahogy a sírok közzé ért. Némelyik fejfán még fénykép is volt. Ezek délceg ifjúként ábrázolták a megboldogultat, még akkor is, ha a feliratból kiderült, hogy hajlott kort ért meg. Rendszerint katonaruhában ábrázolták a képek az elhunytat, amint tüzes tekintettel néz a fényképező-gép lencséjébe, hegyesre pödört bajusszal, vagy esküvői képeken, megilletődött ifjú mennyasszonyok voltak láthatók életük nagy napján. Elgondolkozott azon, hogy miért van az, hogy a hátramaradottak mindig a legelőnyösebb képet őrzik meg az elhunytról, még akkor is, ha az torzít, és a megboldogult a való életben egészen más volt. Így lesz aztán a házsártos feleségből áldott jó asszony, az iszákos férjből gondos család-apa, a hűtlen szeretőből hűséges. Nem mindig tudatos ez a folyamat, de agyunk kiválogatja azokat az emlékeket, amelyek kellemes asszociációt keltenek benne, a kellemetleneket pedig kirostálja. Az idő az, ami uralja agyunkat, és ha nem vigyázunk még manipulálni is képes. Ezért talált fel az ember látszólag annyi fölösleges dolgot, hogy kiszolgáltatottságát az időnek enyhítse. Még csak alig négy éve, hogy az apja meghalt, és ma már képtelen lett volna akárcsak egyetlen kellemetlen emléket is felidézni, ami vele volt kapcsolatos. Pedig nem volt köztük harmonikus a viszony.

Úgy látszik ugyanúgy, mint a testünknek, az agyunknak is meg van a maga védekező mechanizmusa, ami működésbe lép, ha egy halottról van szó. És ez így is van rendjén, hiszen az embernek szüksége van múltjának a legapróbb morzsájára is... Hirtelen megtorpant, mert egy ismerős sírral találta magát szembe. Mindvégig kísértette egy olyan érzés, hogy ismerős helyen jár, valamikor régen már járt itt, és agyának egy titkos rekeszéből minduntalan előbukkant egy emlék, de ő mindig visszaparancsolta, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy évek óta már nem is gondolt rá, csak most jutott eszébe újra, hogy őt is megsuhintotta a halál szele. Mintha egy jéghideg kéz szorongatta volna, hogy majd megfulladt. Hát most mégis itt van, valahogy mégiscsak eljutott ide. Szemében lassan gyűltek a könnyek, elhomályosítva a tekintetét. Könnyeit nyelve az asztalra borult, és zokogni kezdett, miközben feldöntötte a poharat. A vörösbor fájdalmas vérzésként éktelenkedett az abrosz közepén.

A kiállító teremben rajta kívül nem volt senki, magányosan nézte a képeket, és így önfeledten adhatta át magát a műélvezetnek. Igyekezett pusztán a stílusjegyekből kitalálni a festő kilétét, ami nemcsak játéknak volt jó, de egyből valami értékrendet is felállított. Ha egy festőnek nem volt jól körülhatárolható stílusa, az egyszerűen nem lehet jó festő. Élvezte, hogy mennyire ismeri a festőtársadalmat, tisztában volt minden iskolával, ami az elmúlt kétszáz évben keletkezett, és tudását szívesen fitogtatta barátai előtt, ami a kívülállókban a beavatottság érzését kelti. Ilyen módon fölénybe tudott kerülni minden laikusokból álló társaságban, akik aztán vitathatatlan tekintélynek ismerték el bármilyen más kérdésben is. Munkájához hozzátartozott, de idővel a szenvedélyévé is vált, hogy annyi kiállítást nézzen meg amennyit csak tud. Magában osztályozta azokat a kiállításokat, amiket látott, egy egytől tízig terjedő skálán. Később már minden képet külön is elbírált. Azokat tartotta jó képeknek, amelyeken jól felismerhetők voltak a kép festőjének egyéni stílusjegyei, ezért nem is szokta a szignót keresni a képeken, hanem megpróbált rátalálni a festő egyedi stílusára. Ezt nevezte ő az igazság pillanatának, mert kiderült, hogy a festő valódi egyéniség e, akinek ez a képein is látszik, vagy csak egy ügyes utánzó, aki másoknak a bőrébe bújt. Ezért törekedett ő is arra, hogy kialakítson egy önálló, csak rá jellemző stílust. A főiskola tanáraként tagja volt egy művészeti alapítvány kuratóriumának, és az volt a feladata, hogy külföldi ösztöndíjakról döntsön. Munkája során kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy az amit ő művészetnek nevez, és amit Leonardo, Michelangelo, Rubens és a többi zseni neve fémjelez mára mennyire felszínessé vált, megfosztva lényegétől. Az ő számára a szembesítés Rómában zajlott le a Szixtuszi kápolnában Az utolsó ítélettel, és ez az a pont, amikortól kezdve nyugodt lelkiismerettel kezdte magát művésznek vallani, anélkül, hogy bitorlónak érezte volna magát. Ekkor értette meg, hogy művésznek lenni többet jelent, mint jól megfesteni egy képet. Szinte spirituális tevékenység, hiszen talán csak imádkozás közben kerülhetünk olyan közel Istenhez, mint mikor egy művész szól hozzánk, a szavak béklyója nélkül, megmutatva azt az isteni lényeget, ami minden formában benne rejlik. Semmi sem lehet tökéletes, amit ember készít, de mindenben benne van a tökéletesség ígérete.

A főnix halála I.

Károly a presszó üvegfalán át nézte az utca forgatagát. Az emberek szemmel láthatóan élvezték az ajándékba kapott napfényt, amivel a természet kárpótolta fiait a hosszú téli hónapok depressziójáért. A szokatlanul meleg februári nap a szokásosnál is nagyobb tömegeket csalt ki jól fűtött lakásukból, akik látható élvezettel szabadultak meg téli ruháiktól, hogy a szekrény mélyéről előkotorják a könnyű tavaszi ruhákat.

Az asztalnál megjelent az unott arcú pincérnő, és letette a kávét, amit még félórával ezelőtt rendelt meg. Az üvegnek nyomta arcát, ami jólesően hűtötte lázas homlokát, és forrongó gondolatait. Úgy érezte, hogy a természet is vele gúnyolódik, hogy épp ma van ilyen ragyogó nap, amikor az ő hangulatához legalábbis hóviharok illenének.

A meteorológusok még tegnap se sejtették ezt a korai, megelőlegezett tavaszt, olyan váratlan volt ez a szép idő. Reggel még jó előjelnek is tekinthette, amikor kilépett az utcára, és szorongva elindult barátjához a kórházba. Már hónapok óta baljós előjelek kisérték, állandó fejfájás, fáradékonyság, és mindehhez kísérőnek rohamokban rátörő depressziós időszakok.

Barátai régóta kapacitálták már, hogy vizsgáltassa ki magát, de csak az utóbbi hetekben szánta rá magát, mikor már a munkája rovására ment az állandó hangulatingadozás, olyannyira, hogy fél éve már az ecsetet a kezébe se vette, és a főiskolán is sorra volt kénytelen lemondani az óráit. Egy hete volt először az orvosnál, tulajdonképpen csak egy rutinkivizsgáláson, amihez hozzátartozott a vérvétel is. Gyerekkorától irtózott mindenféle szurkálástól, és ha a barátja előre megmondja, hogy vért is fognak venni, semmiképp se megy el. Mintha csak sejtette volna, hogy a barátja három nap múlva izgatottan telefonál, hogy szeretné megismételni a vérvizsgálatot. Így hát két oka is volt rá, hogy ideges legyen.

Tulajdonképpen már akkor megsejtette a rossz hírt barátja szavai mögött, amikor olyan rosszul leplezett izgalommal beszélt a telefonba, és így szinte meg sem lepődött, amikor közölte vele, hogy a vérében ijesztően lecsökkent a vörös vérsejtek száma, de az első vizsgálat még nem bizonyosság...

Telefonon is nyugodtan megkérdezhette volna a vizsgálat eredményét, és gyanította, hogy barátjának is ez lett volna a könnyebb megoldás. Egy személytelen hang a közli a rossz hírt, és nem kényszeríti a barátját egy olyan szituációba, ami mindkettőjüknek kínos. Ez így túlságosan is kézenfekvő megoldás lett volna, és végül is nem arról van szó, hogy a repülőtéren megérdeklődje a legközelebbi gép indulását:

-Leukémia.
-Mennyi időm van még?
-Pár hónap... Fél év.

Egész beszélgetésük alatt a másik arcát figyelte, maga se tudta, hogy mit keres rajta. Talán egy rezzenést, amivel elárulná, hogy átérzi, amit most ő érez. Legnagyobb megdöbbenésére azonban egészen másvalami volt, amit észrevett: Amikor közölte vele, hogy halálosan beteg, jól kivehetően mosolygott. Jóllehet csak egy ezredmásod-percnyi kihagyás volt, ami csöppet sem volt tudatos, pillanatnyi rövidzárlat az idegközpontban, az arcizmok koordinációjának hiánya. De a tény mégis tény marad, a barátja az ő életének a legtragikusabb pillanatában mosolygott!

Mindig gyötrő volt számára a kérdés, ha a saját halálára gondolt, hogy mi marad meg belőle, ha fizikailag megsemmisül. Talán pár festmény egy múzeum raktárának mélyén, amit pár évtized vagy évszázad múltán felkutat és leporol egy lelkes művészettörténész, hogy róla írja majd disszertációját? Hát csak ennyi marad meg egy ember életéből? Nem, ő nem akarta ezt elhinni. Boldogok a hősök, akiket megénekelnek, jutottak az eszébe egy tanárának a szavai, aminek az értelmét csak most volt képes felfogni. Az Iliászról tanultak épp, és ő elmesélte, hogy Homérosz csak összegyűjtötte a nép közt keringő hősi énekeket, és eposszá gyúrta azokat. Így állítván időtlen időkre szóló emléket Trójának és a trójai hősöknek, míg végül egy fantaszta kiásta a város romjait. De ki tudja, hogy hány városnak, és mennyi hősnek nem volt ilyen szerencséje, ahol nem volt egy Homérosz, és ezért mára már a feledés homályába merültek.

A faluban, ahol felnőtt, más volt a helyzet. Még ma is emlékszik azokra a jóízű beszélgetésekre, amikor szóba kerültek a régi halottak, és mindig volt egy anekdota vagy egy mondás, ami megidézte a halott szellemét. Falun, ahol mindenki mindenkit ismer, még tudják hogyan kell együtt élni az elmúlással, és halottaik emlékét szinte kultikusan őrzik.

És ő, vajon neki nincs e adóssága a halottaival szemben? Lelkiismeret furdalással gondolt első mesterére, aki felfedezte, és elindította őt a pályán, és a főiskolán kívül neki köszönheti a legtöbbet. Egy nyáron történt, éppen elvégezte a gimnáziumot, és fogalma se volt, hogy hogyan tovább. Azon a tavaszon jött a faluba egy különös öregember, akit a falusiak csak bogarasnak hívtak, mert egész nap öreg düledező parasztházakat keresett, és fizetett a tulajdonosoknak, hogy lefesthesse a házukat. Akkor találkozott vele, amikor éppen a vidék legmagasabb pontjáról készített vázlatokat a faluról. Beszédbe elegyedett vele, sok minden szóba került, többek között a vázlatokról is beszéltek, és megemlítette, hogy ő is szokott rajzolni.

Egy hétig tartott, amíg elegendő bátorságot gyűjtött össze, hogy megmutassa neki a rajzait. Bár évtizedek voltak köztük, mégis a barátjává fogadta, és mindaddig, amíg élt az idősebb pályatárs tekintélyével állt mellette. Ő tanította meg sok olyan apró trükkre, ami nélkül jó festő nem létezik. Megtanította, hogy ne a rácsodálkozó turista szemével nézzen egy tájat, hanem mélyedjen el benne, és vegyen észre sok olyan jelentéktelennek tűnő részletet, ami felett a felületes szemlélődő elsiklana, de ami nélkül nem lenne teljes az összkép. Megtanította, hogy órákig szemléljen egy gyönyörű rétet, mielőtt lefestené. Váljon eggyé vele, és csak akkor kezdjen a munkához, amikor már szinte érzi a fű növekedését, és őt is elbódítja a virágok illata. De van úgy, hogy a kiszemelt táj még így is ellenáll a festőnek, és ha az első pár vázlattal elégedetlen, hagyja az egészet, és ne magát okolja a kudarcért, hanem egyszerűen vegye tudomásul, hogy a kiszemelt táj más festőre vár. Az öreg csak nonfiguratív képeket festett, de tájfestőnek európai hírű volt. Sokszor figyelte, ahogy nekikészül egy újabb képnek, mindig valami titokzatos rítusnak vélte, amit ilyenkor végzett. Ekkor értette meg igazán, hogy mi is az a természetvallás, és gyanította, hogy öreg barátja is ennek a híve. Gyakran vitte magával kirándulásaira, és ilyenkor mindig, ha egy csodás tájat pillantottak meg az volt az érzése, mintha templomba léptek volna. Ha meg akart szólalni egy mozdulattal intette csendre. Az ismerősei csak remeteként emlegették, mert néha hónapokig kerülte az embereket, és elvonult minden lakott vidéktől távollevő házába.

Már haldoklott, mikor megszűnt köztük minden kapcsolat. Ha lázongott a lelkiismerete, azzal csitítgatta, hogy az egész nem tőle függött. Öreg barátja döntött így, ő akart elszakítani minden szálat, ami az élethez kötötte. Az igazságot akarta így leplezni, hogy úgy döntött, hogy a karrierje fontosabb, mint a barátság. Elfogadott egy ösztöndíjat, és elutazott Rómába. A halálhírét is egy újságban olvasta, még a temetésre sem utazott haza, mert féltékeny volt, és nem akarta magára hagyni élete első nagy szerelmét.

Olvasónapló II.

A legnagyobb palóc és az ő görbe tükre

Mikszáth Kálmán írásait még tavaly kezdtem el olvasni. És most írhatnám, hogy halálának a centenáriuma kapcsán, de az igazság az, hogy akkor ez meg se fordult a fejemben.

Az ok szimplán és egyszerűen az volt, hogy annyi történészi véleményt hallottam a kiegyezés utáni évtizedekről /az úgynevezett „boldog békeidőkről” vagy az „aranykorról”, amely címkét persze csak az utódok ragasztották rá, ugyanis a kor emberének fogalma se volt róla, hogy ő az „aranykorban” él, sőt…/, hogy szükségét éreztem, hogy végre egy autentikus forrás segítségével pillantsak be a korba. Erre a célra pedig Mikszáthot ítéltem a legmegfelelőbbnek, aki ugye újságíró is volt, és én úgy gondoltam, hogy közben még jól is fogok szórakozni. Nos, ebben a várakozásomban se csalódtam, de erről majd később.

Ezért aztán a virtuális könyvespolcról leemeltem Mikszáth Kálmán összegyűjtött cikkeinek a második kötetét, amely Karcolatok és cikkek címen jelent meg, és az 1881-85 közti cikkeket tartalmazza, több mint 1600 oldalon. Ha elgondolom, hogy ezt a tömérdek cikket öt év alatt „termelte”, és ha jól számolom, ezen idő alatt még tizenkét önálló kötete is megjelent, akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy az író egyik meghatározása: grafomán ember, az átlagnál jobb fogalmazási készséggel.

…

A Karcolatok és cikkeket olvasva döbben rá az ember, hogy százharminc év alatt mennyire keveset változott a társadalom. Akkor is ugyanazok az indulatok fűtötték az embereket, mint ma, és a válaszok is jobbára ugyanazok voltak. Hogy mást ne mondjak, az antiszemitizmus az akkori társadalomban is ugyanúgy jelen volt, mint a maiban.

Az antiszemitizmus egyik alapmotívuma pedig a „Tiszaeszlári vérvád” néven került be a történelembe,  és kavar máig indulatokat, ahol csak szóba kerül. Az eset röviden az volt, hogy Tiszaeszláron, a helyi zsidókat megvádolták, hogy rituálisan meggyilkolták a keresztény Solymosi Esztert.

Nos, a perről Mikszáth Kálmán tudósította a Pesti Hírlapot, és a kötet száz oldalon keresztül közli az akkori tudósításait, ami akár dokumentumregényként is olvasható. Mikszáth végig érezteti, hogy a vádakat mekkora képtelenségnek tartja, és az egész pert komédiaként kezeli, és úgy is tudósít róla. Bemutatja a szereplőket, és a pernek helyszínt adó Nyíregyházát. Közben persze nem tud szabadulni anekdotázó szenvedélyétől, ami a legjobban jellemzi az újságíró Mikszáth Kálmánt.

Mikszáth országgyűlési tudósításokat is írt, sőt, jobban belegondolva, ezek a cikkek teszik ki a kötet nagyobbik részét. És bizony irigykedhetnek a mai képviselők, hogy százharminc évvel ezelőtti kollégáikról ilyen írói nagyság tudósított, és csinált belőlük szerethető figurákat, akik a valóságban talán nem is voltak azok. Mert, ha a mai politikai viszonyokba belefásult olvasó netán azt gondolná, hogy hiába, akkor még más volt a politika, hát azt ki kell ábrándítanom. Akkor se volt más a politika, sőt…

Mikszáth is nyíltan ír korrupcióról, megvesztegetésről, ráadásul akkor ezeken senki se háborodott fel, hanem természetesnek vette. Az is tanulságos, amit a választásokról írt. Természetesen, itt is anekdotákba csomagolva a súlyos mondanivalót. A nyílt szavazásos rendszer a korrupció melegágya volt, amit a jelöltek nem is hagytak „kiaknázatlanul”, és úgy adták vették a mandátumokat, mint ma a tőzsdén a brókerek a részvényeket.

A Karcolatok és cikkek harmadik nagy értéke, amit Mikszáth korának művészetéről ír. Színházi és könyvkritikák, karcolatok a nagy és kevésbé nagy művészekről.

Kicsit zavaró ugyan, ahogy Munkácsy Mihályt egyszerűen „a mi Miskánknak” nevezi, node lehet, hogy ez csak az én 21 századi szememnek furcsa, abban a korban viszont elfogadott volt ez familiáris megszólítás.

Jókai neve az egyik leggyakrabban előforduló név a kötetben, ő ugyanis képviselő is volt, és így az országgyűlési tudósításokban is gyakran felbukkan. Emellett persze írói munkássága állandó témája volt. Még egy tanulmánynak beillő cikkben is méltatta Jókait, jó szokásához híven sűrűn anekdotázva.

Tudvalevő, hogy Jókai az újságok számára, folytatásokban írta regényeit, amelyeket rajzokkal illusztráltak. Történt egyszer, hogy egy regényének az egyik fejezetéhez olyan rajz készült, amin egy olyan szereplő is rajta volt, akinek abban a fejezetben nem volt helye. Jókai nem esett kétségbe, hanem beleírt a kéziratban egy mondatot, amivel helyreigazított mindent. Nos, ezért nevezte invenciózus írónak Jókait.

Befejezésül azt tanácsolom az olvasónak, hogy aki Mikszáthnak egy új oldalát akarja felfedezni, az bátran kezdje el olvasni a Cikkek és karcolatokat!

Cikkek és karcolatok

Két szatíra

A nyelvmogul

A nyelvmogul szoba konyhás lakótelepi lakásában szorongott, ahol még a könyvei se fértek el, de mellét- amiben természetesen nemzeti szív dobogott! –dagasztotta a tudat, hogy nevét a hálás utókor aranybetűkkel fogja a történelemkönyvekbe írni.

Éppen a Bibliát olvasta, és abban is a bábeli torony történetét, amelyben az Úr megsokasította a nyelveket, és így zavarta össze az építőket. Ekkor gyúlt benne az isteni szikra, hogy neki is ezt kell tennie, csak épp fordítva. Neki két nyelvet kell összegyúrnia úgy, hogy az egyik nyelvet aztán feleslegessé tegye. Első lépés: Pozsonyt Bratislavává, Ipolyságot Šahyvá, Komáromot Komárnová, Párkányt Štúrovóvá kell változtatni, és ha ezt keresztülvertük, akkor jöhetnek a történelmi nevek. Így lesz majd Rákócziból Rakoci, Kossuthból pedig Košut. Vedd ki egy nyelvből a neveket, és kártyavárként omlik össze az egész, hiszen: „Nyelvében él a nemzet, és nevei által él a nyelv!”.

Az idea ragyogó, és legszívesebben megveregette volna a saját vállát, de sajnos tornából sose volt jó, így aztán várnia kellett, amíg mások teszik ezt meg helyette. Már tudta is, hogy ki lesz az első, amikor megnyomta a hívógombot.

A tiltottmagyar

A tiltottmagyar illegalitásban élt, nappal nem járt az utcán, csak este merészkedett ki, de akkor is a fal tövében sompolygott. Zavarodottan motyogott valamit az orra alá, és csak a nagyon éles hallásúak tudták megállapítani, hogy az anyanyelvén beszél, amit máskor, nyilvános helyen nem mert használni, hiszen azonnal megkapta a sanda pillantásokat, hogy ő egy irredenta provokátor.
A tiltottmagyar azóta viselkedett így, hogy a parlament teljes egyetértésben meghozta azt a törvényt, hogy a szótárból törlik azt a szót, hogy „magyar”. Hiszen magyarok nincsenek is ebben az országban, csak olyanok, akiket az ezeréves elnyomás magyarosított, mondta a nemzetiek bölcs vezére, majd beszédét így fejezte be: „Magyarokról pedig szó se essék!”.
Azóta, ha a tévében elhangzik az a szó, hogy „magyar”, kifütyülik, mint a nagyon csúnya, trágár szavakat szokásos. Merthogy a tévét gyerekek is nézik, és őket óvni kell a túl erős sokktól. Habár a celebek főműsoridőben küldik el egymást melegebb éghajlatra.
Még a nyelvészeti bizottság is kénytelen volt foglalkozni a kérdéssel, egy állampolgári beadvány nyomán, amely arra vonatkozott, hogy néha azért mégis elkerülhetetlen a „magyar” szó használata. Mi ilyenkor a teendő? A bizottság hosszas vita után arra a végeredményre jutott, hogy olyankor, ha a „magyar” szó használata végképp elkerülhetetlen, ajánlatos a „magyar” szó elé valami jelzőt tenni. Ajánlásokat is tettek, hogy miféle jelzők legyenek ezek, de ezt jó ízlésünk tiltja tovább taglalni.

 

Ajánló

Pár héten belül az AB-ART kiadónál megjelenik történelmi regényem: A freskó legendája címmel, amelyben a százdi freskó középkori történetéről mesélek. A regény négy története száz évet ölel fel a 14 és 15 századból, amiket azonban nem személyek, nem is történelmi családok fűznek egybe, hanem a freskó és Villa Zaazd kolostora, az ott élő szerzetesek. Kedvcsinálónak, íme egy részlet.

  

Gyilkosság a kolostornál

1385 Villa Zaazd

A szerzetes szerény vacsoráját fogyasztotta el, ami egy cipóból és egy szál hagymából állt, amit majd vizezett borral öblít le. Jóízűen falatozott, éhét alig verte el ez a sovány estebéd. Már három éve volt úton, és ezalatt az idő alatt csak ritkán lakott jól, ma egyébként is péntek volt, amikor egy rendes keresztény böjtöl… ezzel vigasztalta magát.

Mióta kitört a polgárháború Mária királynő és a megboldogult király őfelsége trónkövetelő unokaöccse között, azóta ez a virágzóan gazdag ország is egyre jobban szegényedett – tavaly még ugyanezért a pénzért egy sült galambot is kapott volna, sőt, Lajos király idejében még egy egész ökröt húztak volna neki nyársra.

Csakhogy, Lajos immár ötödik éve halott, és a lányát is valahol Dalmáciában tartják fogva a pártütők, és a férje, az a tejfölösszájú Zsigmond most gyűjti a sereget a kiszabadítására. Hej, de rosszul van az elrendezve, hogy két gyámoltalan asszonyszemélynek egy ilyen nyikhaj cseh legyen a gyámolítója, aki még az asszonyok között se képes rendet tenni… merthogy a pártütő főuraknak az a legfőbb gondjuk Lajos király lányával, hogy a Szent Korona még sose volt asszony fején, és vajon egy törékeny, női nyak elbír e ekkora terhet? Bár mindenki tudja, hogy az igazi gond Mária anyja Erzsébet, a lengyelhonból hozott királykisasszony, akit mindenki Mária rossz szellemének tart, és mivel a királynő abban a korban van, amikor a lányok még túlontúl anyjuk befolyása alatt állnak, mindenki attól fél, hogy Mária helyett majd az anyja, és annak kegyencei fognak uralkodni.

…

A szomszéd asztalnál ketten borozgattak vidáman, ruhájuk alapján kereskedők lehettek. Üzleti ügyeiket tárgyalták meg, és amiért a szerzetes felfigyelt a beszélgetésükre, az volt, hogy többször is elhangzott köztük annak a helységnek a neve, ahova ő is igyekezett. Az egyik kereskedő prémeket vásárolt fel, és most is a villa Zaazd nevű faluba készült, ahol a héten lesz vásár. Teodiciusz pedig /így hívták a szerzetest/ a falu kolostorába iparkodott, hogy eleget tegyen a fogadalmának, miszerint elzarándokol Magyarország összes kolostorába, hogy feloldozást nyerjen bűneire. Remélte, hogy a kereskedőben útitársra találhat, hiszen ezekben a polgárháborús időkben nem volt tanácsos egyedül róni az utakat, csak a rablók dolgát könnyítették meg, akik csak könnyű prédát láttak a magányos utasban, kivált, akinél sok pénz volt, mint ahogy vélhetően a kereskedőnél is sok pénz van.

Fülét megütötte egyikük öblös hangja.

– Hallotta kegyelmed Makó vitéz esetét, aki hajóra szállt, hogy a Szentföldön harcoljon a pogánnyal, de a kikötőben annyira berúgott, hogy már Velencében azt hitte, Jeruzsálemben van. Nohát, azóta járja a mondás, hogy messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.

Ezen aztán jóízűen nevettek, és koccintottak.     

Teodiciusz is elmosolyodott a tréfán, de már a két kereskedő is felcihelődött, és elindultak az ajtó felé. Ám más valamire is figyelmes lett Teodiciusz – ahogy azok ketten kiléptek az ajtón, egy rosszarcú alak eredt a nyomukba, aki eddig úgy tett, mintha a falnak dőlve aludna, ám ő észrevette, hogy lehunyt szemhéja mögül egész idő alatt az asztalnál ülőket figyelte, mert nyilván rájött arra, amire ő is, hogy azok ketten kereskedők, akiknél sok pénz van. Teodíciusz arra is rájött, hogy a rosszarcú csakis egy rabló bandának lehet a „figyelő” embere, akinek az a dolga, hogy kifigyelje a módosabb utazókat, akiktől gazdag zsákmányt lehet remélni, és a tippet leadja a társainak, akik aztán alkalmas helyen kifosztják a szerencsétlent.

Miután pedig mindezt végiggondolta, nem tétovázott, hanem a rosszarcú nyomába eredt, gondosan vigyázva, hogy a másik ne vegye észre, mindig az árnyékban maradt, mivel az éjszaka csillagos volt, ráadásul a hó is világított.

Gyanújában nem is csalatkozott, mivel megkerülték a fogadót, ahol a rosszarcút társai várták az istállónál, akikkel hosszan tárgyalt. Hogy miről, azt nem tudta, mivel halkan beszéltek, ő pedig nem mert közelebb lopózni, mivel tartott tőle, hogy észreveszik, de a rosszarcú nyilván a kihallgatott beszélgetésről számolt be a cimboráinak, majd nemsokára elvált tőlük, és visszament a fogadóba.

…

Teodiciusz csak rövid ideig törte a fejét, hogy mi tévő legyen, azt tudta, hogy figyelmeztetni kell a kereskedőket, hogy miféle veszély fenyegeti őket. A szállás az emeleten volt, ahova egy külső lépcsőn lehetett feljutni, és az egész egy nagyobb terem volt, ahol az utazók a földre szórt szalmán aludtak. Rajtuk kellett átverekedni magát, hogy eljusson a szobáig, ami a jobban fizető vendégeknek volt fenntartva, akik kényesebbek voltak annál, hogy másokkal együtt aludjanak, vagy egyszerűen csak attól féltek, hogy kirabolják őket. Teodiciusz erélyesen megzörgette az ajtót, semmi, újra megzörgette, mire egy félénk hang szólt ki a szobából, mire ő visszaszólt, hogy csak egy szerzetes, aki beszélni szeretne vele. Amaz félreértette a szándékát, és azt mondta, hogy nem tud neki alamizsnát adni. Teodiciusz kezdett ingerült lenni, mert nem volt az ínyére, hogy zárt ajtón keresztül tárgyaljanak, és az összes vendég hallja, amit mond, ezért azt felelte, hogy nagyon komoly mondandója van a számára, és vagy most kinyitja az ajtót, vagy pedig elmegy, de akkor vessen magára a következmények miatt. Ez hatott. Hallotta, ahogy bent elhúzzák a reteszt, és ő a szobába lépett. A figyelmét nem kerülte el, hogy a kereskedő egy tőrt rejteget a zekéje ujjában, de nem törődött vele, körbepillantott a szobában.

– A társa hol van?

– Sürgős dolga van, és úgy döntött, hogy éjszaka is utazik.

Teodíciusz keresztet vetett.

– Az Úr legyen hozzá irgalmas. Kihallgattam egy beszélgetést, és figyelmeztetni jöttem kelmeteket, hogy a haramiák rajta akarnak ütni magukon.

A kereskedő elsápadt, és hátratántorodott, leült a priccsre, behunyta a szemét. Teodíciusz kérlelhetetlenül folytatta, mert tudta, hogy a tétlenség ilyenkor csak az ellenségnek kedvez.

– Kihallgatták, hogy holnap merre akar menni, és csak csapdát kell állítaniuk.

– De hát mitévő legyek?

– Útvonalat kell változtatni, és nyomban útra kelni.

– Éjszaka utazzak? De hát miért?

Teodícius felsóhajtott, és a szemeit az égre forgatta.

– Mert az útonállók, ha elég sokan vannak, és elég nagy zsákmányra számítanak, könnyen megtámadhatják ezt a fogadót is. Elvégre minket nem védenek csak ezek a gyenge falak, és mire esetleg a várból a segítségünkre sietnének, már késő lesz.

A kereskedő előbb felpattant, majd újfent visszahanyatlott a priccsre, fejét kezébe temette.

– Pedig azért jöttünk erőltetetett menetben Léváig, mert azt hittük, hogy a vár közelsége megóv minket a rablóktól

– A mai világban bizony már ez se biztosíték semmire – dörmögte a szerzetes. – Sok esetről hallottam már, amikor éppen a várúr sarcolta meg az átutazókat.

A kereskedő elgondolkodott, és úgy tűnt, hogy elfogadja Teodiciusz érveit, de ekkor a szerzetesre pillantott, és gyanú felhője suhant át az arcán.

– Mi van, ha te magad vagy a rablók cimborája, és így akarsz csapdába csalni, és a csuhád is csak álcázza gonosz szándékaid?

Teodiciusz sóhajtott, de el kellett ismernie, hogy a kereskedő helyében ő is gyanakodna, ha meglátná sebhelyektől eltorzult arcát.

– Ezeket a sebeket csatákban szereztem, ugyanis, mielőtt szerzetes lettem, katona voltam, aki azonban belefáradt az öldöklésbe.

A kereskedő arca felderült.

– Akkor te majd megvédsz.

– Fegyver nélkül bajosan – dörmögte Teodiciusz.

– Akkor mit tanácsolsz?

 –Azt, hogy nyomban induljunk, mégpedig titokban, semmit se hozzál magaddal, mert minden pótolható, kivéve az életed.

A kereskedőt meggyőzték ezek a szavak, és követte Teodíciuszt. Kifelé menet azért elvett egy botot, ami ott volt a falnak támasztva, és arra gondolt, hogy a semminél azért ez is jobb.

…

– Ha valaki azt mondja, hogy nincs Isteni igazságszolgáltatás, akkor én azt cáfolom. – ezt István mondta, a kereskedő, aki Teodiciusszal a szekér hátuljában zötyögött, amit akkor bérelt ki, mikor sikeresen elkerülték a rablók csapdáját, és a szomszédos faluban, hogy gyorsabban célhoz érjenek, István megalkudott egy szekeres gazdával. Azt se tudhatták, hogy a rablók nem lesznek e dühösek, hogy kijátszották őket, és nem fogják e üldözni a szökevényeket, ezért ezt a módot választották, hogy minél előbb maguk mögött hagyják a veszélyt – Lám, még egy év se telt el Durazzói Károly halála óta, és már Erzsébet is halott, aki a legfőbb intrikus volt ebben a cselszövényben. Akkor én is Budán voltam, és amikor a polgárok tudomást szereztek a merényletről, meg akarták ostromolni a várat, hogy kiszabadítsák Károlyt, mivel őt szerették, Erzsébetet ellenben gyűlölték, mert ő volt forrása minden bajuknak. Csakhát, a polgárok nincsenek harchoz szokva, a várat ellenben katonák védték; így aztán elég volt azt a néhány forrófejűt levágni, hogy a többieknek elmenjen a harctól a kedve.

– Hogyan is történt az a merénylet, én eddig csak szóbeszédet hallottam – vetette közbe Teodiciusz, akit most se hagyott hidegen a história.

– az álnok nőszemély a lakosztályába csalta Károlyt, azzal az ürüggyel, hogy beteg, és ezért nem tudja őt felkeresni, ám a merénylők már lesben álltak, és mikor boldogtalan Károly belépett Erzsébet szobájába, eltorlaszolták a bejáratot, hogy a kísérete ne tudja őt követni, aztán pedig nekiestek, mint veszett kutyák a nemes vadnak. Beszélik, hogy Erzsébet miként biztatta az ifjú Forgách Balázst „vágd fiam, egy vármegyéért teszed” és bizony nem a merénylőkön múlt, hogy nem ölték meg már akkor Károlyt, hanem kíséretének azon a tagján, aki fellármázta a budai polgárokat, akik aztán kiszabadították Károlyt szorult helyzetéből, ám ő a merényletben olyan súlyos sebeket kapott, hogy ágynak esett, és bizony már mindenki megvolt róla győződve, hogy a halálán van, talán ezért is engedték meg a merénylők, hogy Károlyt átszállítsák Visegrádra, ám ott isteni csoda folytán, valamint a gondos ápolás következtében, gyógyulni kezdett, és mikor már úgy látszott, hogy felépül, a merénylők ügynöke, aki a kíséretben volt, megfojtotta Károlyt.

Teodiciusz keserűen megrázta a fejét.

– Én pont ezért hagytam fel a katonáskodással, és lettem szerzetes, mert mai napság már a saját vérét vágja a katona, nem az ország ellenségét.

– Bizony, bizony, bolond időket élünk – helyeselt István Teodiciusz kifakadásának. –                                                            De nem véletlenül kezdtem a mondókámat azzal, hogy én hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, mert még egy év se telt el, és az intrikus is áldozatának a sorsára jutott, Horváti János, aki Károly legfőbb támogatója volt, elfogta anyát és lányát,  akik a lázongó Délvidéket járták, Garai nádort pedig levágták, jóllehet a nádor oly derekasan küzdött, hogy csak csellel tudták legyőzni, egy vitéz a királynék hintója alá bújt, és elvágta a nádor lábán az inakat, aztán a földön fekvő nádort lefejezték. Aztán Horváti János Nova várában Erzsébetet is megfojtatta, hogy megbosszulja Károly halálát, és talán azért is, hogy Zsigmond kedvében járjon, aki többször is hangoztatta, hogy szeretné holtan látni az anyósát, akinek az ármánykodása miatt nem élhetett együtt a feleségével.

– De azért mégse kellett volna Erzsébetet a lánya szeme láttára megfojtani.

Istvánnak erre már nem volt válasza, csak a bajusza alatt dünnyögött valami olyasmit, hogy „ezt aztán tényleg nem kellett volna”.

…

Pirkadt, az ég keleti szélén még csak egy vékony fénycsík jelezte, hogy hamarosan a nappal veszi át a hatalmat, és Teodiciusz már ott térdelt a feszület előtt. Miután még szombaton valamivel éjfél előtt a kolostorba értek, a vasárnapot, jó keresztényekhez illően, pihenéssel szentelték meg.

Teodiciusz azonban elhatározta, hogy amíg a kolostorban tartózkodik, ő is a szerzetesek napi ritmusa szerint fog élni, habár ez alól, mint zarándok, felmentést is nyerhetett volna. A hajnali ima után kérte meg a perjelt, hogy maradhasson a templomban, mert úgy érezte, hálát kell adnia az Úrnak és az utazók védőszentjének, Szent Kristófnak, hogy megóvta őket attól, hogy a rablók kezébe kerüljenek, és hogy annyi veszély közepette célhoz ért, mert amióta polgárháború dúlt Magyarországon azóta nem volt biztonságos az utazás. Alig negyedórája elmélkedett, amikor léptek hangzottak fel a templomban, azonban nem szerzetesi saruk csoszogása, hanem kereskedőcsizma koppanása. Mikor befejezte a fohászt, és kifelé tartott a szentélyből, az egyik első padban Istvánt fedezte fel, aki megigézve nézte a freskót, amely a felkelő nap sugaraitól, mintha megelevenedett volna. Teodiciusz ugyanúgy, megbabonázva nézte ezt a megelevenedett csodát, a színek Pazar játékát, mintha Isten, az Ő végtelen kegyelméből, lehelt volna lelket a képbe.

– Mióta idejárok üzletet kötni, mindig bejövök ide, csak ülök itt, és nézem a képet, és még ma is, mindig újabb és újabb részleteket fedezek fel. Tíz évvel ezelőtt festette egy itáliai festő, és én legalább már százszor ültem itt, előtte. Az a napom valahogy mindig szerencsésebb, amit itt kezdek, jobb üzleteket kötök.

Teodiciusz nem tudta, mit mondjon erre, ám István nem is várt választ, hanem elragadottan folytatta.

– Lehet, hogy én imádkozok, atyám?

Erre még nem is gondolt, de most, hogy a másik mondta… hiszen, hol van az megírva, hogy csak szavakkal imádkozhatunk? Az Isten éppúgy örül egy tiszta, őszinte érzésnek, egy jócselekedetnek, mint az ékes szavaknak. Hirtelen elszégyellte magát, hogy nem tud olvasni, és így nem tudhatja, hogy mi erről a bölcs egyházatyák véleménye.

– Csak azért kérdezem ezt, mert én nem vagyok különösebben vallásos, - folytatta István – már szó ne érje a ház elejét. Eljárok én a templomba az előírás szerint, még adakozom is, de mindezt inkább csak azért csinálom, mert mások ezt várják el tőlem. Itt viszont eltöltök egy félórát, és azt hiszem, hogy jobb emberré váltam. Mondja, atyám, hogy van ez?

Teodiciusz kínban volt, mert érezte, hogy egy bizonytalankodó lélek tőle várja hitének a megerősítését, amire ő nem érezte magát felkészültnek. Valamit azért mégis mondani kellett, így hát megszólalt, először még csak akadozva beszélt.

– Ha így érzi, akkor ez a freskó betölti a hivatását… Kegyes jeleneteket ábrázoló festmények ugyanis azért is készülnek… hogy az isteni üzenetet közvetítsék. És ha egy képet felszentelnek, akkor a Szentlélek már általa is működik.

– Még meg se köszöntem, atyám, hogy megmentett az útonállóktól. Pedig az első pillanatban azt hittem, hogy maga is a rablók cimborája, és kelepcébe akar csalni.                                                                  

– Méghozzá okkal hitte ezt. Ezekben a zavaros időkben Isten szolgái is haramiák zsoldjába szegődnek.

István felnevetett.

– Azért abban bízom, hogy legalább itt, a kolostorban, biztonságban vagyok.

Olvasónapló

Barangolás a Birodalomban

Adva van egy zsidó fiatalember, bizonyos Uri, akinek a nagyapja még rabszolga volt, de ő már szabad római polgár. Családjával a zsidónegyedben él, amelyet latinul Transtiberiumnak hívnak, de a zsidók egyszerűen csak úgy neveznek: Túlnan.

A zsidók ugyanis ki vannak tiltva a Városból, ahova csak engedéllyel léphetnek be, és így Urinak is minden reggel át kell kelnie a Tiberisen, hogy napközben kedvére bámészkodhasson a Városban, ahol mindig történik valami. A zsidók ugyanis, bár rabszolgaként hurcolták őket a Városba, de időközben elszaporodtak, mint azt az Istenük, Jahve megígérte Ábrahámnak:

És megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait 1Móz 26,4

Mert a zsidókat soha, sehol, semelyik korban nem szerették, mert olyan szapora népség, hogyha időnként nem üldözték volna őket, nem rendeztek volna pogromokat, ma többen lennének, mint a Kínaiak. Ez is egyfajta demográfiai megoldás.

…

Ezzel a felütéssel kezdődik Spíró György Fogság című regénye. És úgy folytatódik, hogy az apja bejuttatja Urit egy delegációba, amelyik az önkéntes adót viszi Jeruzsálembe, a Templomnak, amivel a diaszpórában élő zsidók támogatják otthon maradt hitsorsosaikat.

Mint mikor a kereskedő kiteríti elénk gazdagon illusztrált, színes kelméjét, amit egyetlen pillantással képtelenek vagyunk áttekinteni. A regénynek azonban van rá 770 oldala, hogy bevezessen minket a részletekben. És mi úgy járunk, mint a zsémbes öregasszonyok, akiknek semmi se jó. Mert most meg úgy érezzük, hogy elveszünk a részletekben.

Mint Dosztojevszkij regényeiben, ahol elég a háromnevű szereplőket észben tartani. Sokan, eleve ezért mondanak le róla, hogy Orosz klasszikusokat olvassanak. Ez az az eset, amikor a kevesebb több volna…

De térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz, Urihoz, aki alig teszi ki Rómából a lábát, máris az intrikák kellős közepébe csöppen. Alexandriában még egy pogromot is túlél, ami tisztára üzleti alapon zajlik. Arról van szó, hogy a görög kereskedők féltékenyen figyelték zsidó konkurenseik üzleti sikereit, és lefizetik a római helytartót, hogy nézzen félre, amíg ők egy kis pogromot rendeznek.

Ürügyet pedig mindig könnyű találni, elég csak annyit mondani, hogy „ők különböznek tőlünk…”, és azok, akiktől különböznek, máris lelkesen öldösik azokat, akik különböznek.

Erről jut eszembe, hogy micsoda paradoxon pax romanát emlegetni egy olyan Birodalommal kapcsolatban, amelyik alapvetően a hódításokra épült. Ennyi erővel akár pax mongolicát is emlegethetnénk.

És itt a legfőbb ideje, hogy a poszt szerzője elnézést kérjen Uritól, mert ennek a szösszenetnek elvileg ő volna a főszereplője, a szerző mégis vajmi kevés hajlandóságot mutat, hogy vele foglalkozzék. Inkább elkalandozik mindenfelé, csak a tárgyával nem foglalkozik. Mentségére csupán az szolgálhat, hogy aki Urira kíváncsi, az majd elolvassa a regényt, abban úgyis minden információt megtalál Uriról. Ennek a posztnak a szerzője mindössze arra vállalkozott, hogy a regény olvasása közben benne felmerülő gondolatokat ossza meg kedves olvasóival, reménykedve benne, hogy így felkelti az érdeklődésüket a könyv iránt.

Mert kell e annál nagyobb kaland, mint Urival együtt bebarangolni a Szentföldet, és egy éjszakát eltölteni Jézussal a börtönben, akit onnan visznek el megfeszíteni?

Merthogy ez is benne van a regényben, és még sokkal több is, de azt már tényleg nem árulom el, hogy mi még.

Fogság