Szonáta a zöld házban 40

Mikor először jött ki erre a címre, ami félórányi, kényelmes autózásra volt a várostól, még csak terepszemlét tartott, hogy tervet készítsen. A közelben még egy buszmegálló is volt, mivel a környék népszerű kirándulóhelynek számított – hétvégenként ellepték a hátizsákos turisták. Ám a zöldre festett kastélyt csak az fedezte fel a park mélyén, aki kereste, annyira beleolvadt a környezetébe. Kintről nézve semmi se árulkodott róla, hogy mi folyik az épületben. Hosszú órákig, amíg Lucia ott volt, senki se jött ki vagy ment be az épületbe. Tudta, hogy mint újságíró semmi esélye rá, hogy bekerüljön. Még egyszer nem adhatja el azt a trükköt, ami az Akadémián olyan jól bevált.
Tehát egy alapos tervet kell kidolgoznia, hogy hogyan jusson be a klinikára. Arra gondolt, hogy talán alkalmazottként lenne rá a legjobb esélye, hogy Justin Dupin közelébe férkőzzön. Mert biztosra vette, hogy Dupin ott van a zöldre festett házban.
Biztosan kell a klinikára kisegítő személyzet. Takarítónő, esetleg segédnővér, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy a betegek közelében. A többi már az ő ügyességén múlik, ami miatt nem aggódott, hisz nehezebb feladatokat is megoldott már…
Még egyszer körbe járta a zöld házat, hátha felfedezi az életnek valamilyen jelét. Hirtelen megmerevedett, mert közvetlenül a tető alatt kamerákat fedezett fel, amik a környéket pásztázták, és az egyik kamera pont őt figyelte!
…
Ha eddig úgy gondolta, hogy egyszerű dolog lesz a „Zöld harmónia” szanatóriumba bekerülni alkalmazottnak, akkor most kénytelen volt belátni, hogy tévedett, és túlbecsülte a saját képességeit. Mindenki, akivel beszélt, azt mondta, hogy csak kihalásos alapon, és protekcióval lehet oda bekerülni. Minden új dolgozónak legalább két régebbi dolgozó ajánlására van szüksége, akik kezeskednek érte. Az ellenőrzés pedig legalább olyan szigorú, mint a FBI-nál.
Úgy tűnt tehát, hogy minden ajtó bezárult. Csakhogy neki mindenáron be kell oda jutnia. És aki ismerte Luciát, azt is tudta róla, hogy szörnyen makacs…
…
Már két hete járt ki ide, és kívülről tökéletesen feltérképezte az épületet. Csak remélni tudta, hogy máshova nem helyeztek el kamerákat, azokon kívül, amiket felfedezett, mivel úgy mozgott, hogy kikerülje a kamerák látószögét. Igaz, annak a veszélye még mindig fennállt, hogy bentről észreveszi valaki, de hát ennyi kockázatot vállalni kellett.
Egyik este a buszmegállóban várakozott, mikor két másik fiatal nő érkezett, akik egy beszélgetésben voltak elmerülve. Szavaikból az derült ki, hogy mind a ketten a klinikán dolgoznak, és Lucia innen kezdve hegyezte a fülét. Arról panaszkodtak, hogy az ápolószemélyzet mennyire túl van terhelve, mivel többen megbetegedtek vagy pedig felmondtak, és még nem pótolták őket. Lucia szíve hevesebben kezdett verni.
- Elnézést kérek, de hallottam, hogy miről beszéltetek. Ugye, ti a Zöld harmóniában dolgoztok?
A két nő úgy nézett rá, mint akiknek fogalmuk se volt, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket, csak most veszik észre, hogy ő is ott van, és egy kicsit neheztelnek is, hogy ilyen indiszkréciót követnek el velük szemben. Lucia folytatta.
- Én ugyanis régóta szeretnék a Zöld harmóniában dolgozni. Ismerem Kármán professzor munkásságát, és tudom, hogy a mániákus depresszió gyógyításában nincs nála nagyobb szaktekintély, és csodálatos lenne mellette dolgozni. De hát sajnos azt is tudom, hogy két régebbi dolgozó ajánlására lenne szükségem, akik kezeskednének értem.
- Hát, igen – mondta az egyik fiatal nő, és gyors pillantást váltott a barátnőjével.
- De ha komolyan gondolod, hogy nálunk akarsz dolgozni, akkor mi adhatunk neked ajánlást, - folytatta a másik.
Lucia arca felragyogott, és most nem játszotta meg magát.
…
Roppant lelkesen vetette bele magát a tanulásba, hogy néhány nap alatt legalább a pszichiátria alapjait elsajátítsa. Éjjel-nappal tanult, és méregerős kávékkal igyekezett magát topon tartani, hogy az agya minél több tudást szívjon magába a könyvekből. Utoljára a főiskolán tanult így, vizsgaidőszakban, és szerencsére a rutinból még maradt valami.
Aztán, amikor elérkezett a döntő nap, mégis úgy érezte, hogy mint egy lyukas szitán, az éjszaka kihullott minden tudás a fejéből, amit az elmúlt napokban a fejébe gyömöszölt. Felrémlett előtte az érettségije: akkor érzett hasonló ürességet. Pedig az előző hetekben lelkiismeretesen tanult. Sőt, az is volt a baj, hogy az agyát túlhajszolta, és az pont az érettségi napjára blokkolt le. Szerencsére, az a tanár volt a vizsgabiztos, akiről az egész iskola tudta, hogy a diáklányok a gyengéi. Így aztán Lucia elővette a legelbűvölőbb mosolyát, és egész idő alatt a tanárt hipnotizálta. Végül, egy kegyelem hármassal átengedték.
Másnap, persze, előjött minden, amit az előző négy hétben tanult, és gond nélkül leérettségizett volna, akár kitűnőre is. Ez mindenesetre egy életre szóló tanulság volt Luciának: mindegy mit tudsz, ha azt pont azon a napon nem tudod!    
Ezekkel az emlékekkel a fejében ment a meghallgatásra, ahol a Zöld harmónia főnővére fogja személyesen vizsgáztatni.
…  
Meghallgatásra jött, és úgy izgult, mintha nem is egy segédnővéri állás függne az interjútól, hanem legalább egy főszerkesztői szék. Tudta, hogyha ezt az állást nem kapja meg, nem sok másik esélye lesz, hogy Justin Dupin közelébe jusson. Ha ne adj isten most kudarcot vall vagy gyanút fognak, hát akkor kilométerekre elkerülheti ezt a helyet, mert úgy fogják őrizni a bolondokat, hogy a cerberosz se különbül Hádész birodalmát. Tehát ezt a lehetőséget kell megjátszania. Kár volna, ha annyi konspiráció, és hajnalba nyúló tanulás az utolsó pillanatban, valami ostoba véletlen miatt befuccsolna. Végtére is, majd egy hónapnyi munkája van benne, hogy eljutott eddig.
Az állásinterjúra a főnővérnél kellett jelentkeznie, egy folyton gyanakvó vénkisasszonynál, aki, úgy tűnt, személyes ellenségének tekinti. A kézfogása is pont olyan hideg volt, mint amennyire rideg volt ő. El tudta róla képzelni róla, hogy reggel, a tükör előtt felölti ezt az arckifejezést, amitől csak este válik meg.  Vagy ki tudja, lehet, még akkor se.
Luciát ez a vénkisasszony „Főnénire” emlékeztette Ken Kesey regényéből, amit még az utolsó gimnáziumi évében olvasott, de most megfogadta, hogy ha ma minden simán megy, akkor újra leveszi a könyvet a polcról. Még azt is el tudta képzelni, hogy a főnővér ugyanúgy zsarnokoskodik a betegeken, mint a regénybéli Főnéni.
Kiderült, hogy a Főnéninek itt a parkban van valahol a lakása. Ezt fenyegetően mondta, majd azt is hozzátette, hogy így jobban szemmel tudja tartani a rábízott személyzetet. Végül azzal fejezte be a mondókáját, hogy nála csak egyszer hibázhatnak, mert a második hibára már nem adja meg a lehetőséget.
Ilyen bevezetés után Lucia nem sok jóra számíthatott, és ha kicsit is félénkebb lett volna, mint amilyen volt, akkor már rég meghátrált volna a Főnéni szúrós tekintetétől.
Igyekezett zavarba hozni, és olyan keresztkérdéseket szegezett neki, amiket csak egy orvosnak kell tudnia. Jó hogy olyan keményen tanult, és így minden kérdésére tudott válaszolni. Ekkor meg az volt a baja, hogy olyan kérdésekre is tudott válaszolni, amelyek nem tartoznak egy segédnővér munkájához.
- Tudja, asszonyom, most készülök a felvételire, az orvosi egyetemre, ahol pszichiátriát szeretnék tanulni.
- Úgy hallottam, hogy nagy csodálója Kármán professzornak. Így helyes. Magam is egyedül a professzor úr miatt dolgozok itt.
Lucia megfigyelte, hogy a Főnéni hangja mennyire megváltozott, és valami meleg árnyalatot vett fel, mikor Kármán professzorról beszélt. Még a feje tetején, a konty is megremegett. Olyan volt, mint a kamaszlány, mikor élete első szerelméről beszél. Ugyanakkor a megvetést se leplezte a hangjában, mikor az „ittről” beszélt, mintha az egész kócerájban az imádott Kármán professzoron és rajta kívül csupa hozzá nem értő, dilettáns dolgozna, beleértve az orvosokat is. Az elkövetkező hetekben volt alkalma megfigyelni, hogy ez mennyire így van.