…
Miután magukra maradtak, bekapcsolta a cd-lejátszót, és a hangerőt a maximumra állította. Rosszat sejtett. Ugyanis tudta, hogy a Főszerkesztő-helyettes irodájában két esetben szokott maximumon szólni a zene. Amikor lehord valaki, vagy amikor pásztorórája van a Vörös Démonnal. Luciának gyakran voltak rémálmai, hogy egyszer olyankor nyit be ebbe az irodába, amikor a Főszerkesztő-helyettes és a Vörös Démon… Nem tudta eldönteni, hogy ki volna inkább zavarban.
„Most lehord, vagy megdönget”, gondolta Lucia.
A Főszerkesztő-helyettes nem hagyta sokáig kétségek közt, hogy melyik lehetőség a reális. Tajtékzott a dühtől.
- Köszönje a szerencséjének, hogy nem rúgom ki. Tudja, hogy hány hívást kaptam hivatalos helyekről, amelyekben tiltakoznak az eljárása miatt? Az etikai bizottság már vizsgálja az ügyét.
Lucia hazudott volna magának, ha azt mondja, hogy számított erre a támadásra, ámde rögvest kapcsolt, és ellentámadásba lendült.
- Ha így gondolkodik rólam, akkor mi volt az a cirkusz, ott kint?
A másik meghökkent, hogy Lucia ilyen karakánul kiáll az igazáért, de mérlegelte a helyzetet, és úgy találhatta, hogy Lucia tárgyalási pozíciója most nem is olyan rossz. Úgyhogy, csak legyintett.
- Az csak parasztvakítás volt, és remélem, egy pillanatig se hitte el. Az újság tulajdonosai ugyanis éppen ejakulálnak, mert a kurva lapjuk a kurva cikke miatt eladási csúcsokat döntöget. Azonban, én tartom a hátam, amikor felhívnak a minisztériumból, és perrel fenyegetnek, és az újságíró szövetségből is hívást kapok, hogy maga mennyire etikátlanul járt el.
Lucia úgy érezte, hogy a Főszerkesztő-helyettes teljesen igazságtalan vele. Mert mi az, hogy etikátlanul járt el, mikor járt volna el etikusan? Jó, jó, pár szabályt megszegett, de végülis, kinek ártott vele? És most, vonuljon zárdába?
Különben is, máskor nem ennyire háklis, ha valaki nem etikus, cserébe viszont szállítja az év sztoriját. Már nyitotta is a száját, hogy mindezt közölje vele, de aztán csak egy mély lélegzetet vett, és nem mondott semmit.
„Egyszer még az a nagy pofád lesz a veszted”, gondolta.
…
Lelkifurdalása volt Miklóssal szemben, ezért, amikor tehette, az volt az első dolga, hogy felhívja. Tulajdonképpen, abban se volt biztos, hogy még rendőr e? Szerencsére, Miklós hangja derűs volt, amikor megszólalt. Lucia megkönnyebbült, és gyorsan elmondta a férfinak, hogy ő milyen letolást kapott a Főszerkesztő-helyettestől. Miklós felnevetett.
- Tipikus „befélemlítés”.
- Tessék???
- Tudja, a rendőrségnél rendszeresen tartunk vezető-továbbképzési kurzusokat, és ott magyarázta el az előadó a „befélemlítési” technikát. Mikor egy főnök veszélyeztetve érzi magát egy beosztottjának a sikerétől, akkor rendszerint jön a „befélemlítés”. Eddig azt hittem, hogy mindez csupán blabla, ami azért van, hogy az előadó valamivel kitöltse az időt.
- Ezek szerint, magának még sose volt része „befélemlítésben”? – kérdezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy tehát a Főszerkesztő-helyettes veszélyeztetve érzi magát.
- Az én főnököm tudja rólam, hogy tőlem nincs oka tartani, mert én nem pályázok a helyére. Én ugyanis a terepen szeretek dolgozni, és nem egy irodában ülni.
- Csak azt ne mondja, hogy direkt megdicsérte a főnöke, mert az már tényleg igazságtalanság volna a sorstól.
Lucia hallotta, hogy Miklós felkuncog a telefonban.
- Némi fejmosással, és egy szóbeli fegyelmivel megúsztam. Persze, ha valaki megsérült volna, akkor valószínűleg az én fejem hullna a porba. Csak hát, egy sikeres akció sok mindent a feledés jótékony fátylába burkol.
Lucia szívesen folytatta volna még a beszélgetést, de ekkor megkocogtatták a vállát. Hátranézett, és látta, hogy a Főszerkesztő-helyettes az, és sürgetően az óráját mutogatja, jelezve, hogy ideje indulni.
…
A konferenciaterem egy szinttel a szerkesztőség alatt volt, ahol Lucia persze már sokszor megfordult. Csakhogy akkor újságíróként járt itt, most viszont neki kellett válaszolnia az újságírók kérdéseire, és ettől roppant ideges lett. Hogy a vércukor-szintjét csökkentse, a svédasztal mellett elhaladva felcsippentett egy gombakrémes szendvicset, amit két harapással el is tüntetett.
Leült a pulpitusra, és két fiatal lány rögtön kezelésbe vette. Az egyik a haját vette gondjaiba, a másik pedig sminkelni kezdte. Élvezte a törődést, hogy néhány percig semmit se kell csinálnia. Most valahogy még az is megnyugtatta, hogy a Főszerkesztő-helyettes ott ül mellette, mert tudta, ha nagyon nagy lenne a baj, ő közbelépne. És ezt még ő is megerősítette, mikor látta, hogy Lucia mennyire görcsösen szorítja a szék karfáját.
A Főszerkesztő-helyettes a lehető legmegnyugtatóbb hangján suttogott a fülébe, és most egész más oldaláról ismerhette meg. Egy pillanatig nem az a törtető csúszómászó volt, aki mindent elkövetett azért, hogy egyszer majd ő ülhessen be a Főszerkesztő székébe, hanem egy szemvillanásra megmutatta az ember arcát. Mintha ő is a homo sapiens sapiens törzsébe tartozna, és Luciának fajtársa volna.
A hangtechnikus most tette le elé az asztalra a mikrofont, amin ott volt annak a tévétársaságnak az emblémája, amelyik megvette az exkluzív jogokat. A sajtótájékoztató után Luciának még interjút is kell adni nekik, ahol „felturbózva” kell elmondania a történetet. Hogy mit értett ezen a szerkesztő, az Lucia előtt nem volt világos, mígnem a kezébe nyomtak egy szöveget, amit olyasvalaki írt, aki élénk fantáziával rendelkezett, és láthatóan kommandós filmeken nevelkedett. A szerkesztő azt mondta, hogy körülbelül erről kell beszélnie, és mikor Lucia azzal próbált meg érvelni, hogy ebből egy szó se igaz, csak legyintett.
„Aki az igazságra kíváncsi az járjon bíróságra. A mi nézőink a jó sztorikra vevők. Különben is, engem a főszerkesztő azzal engedett el, hogy ebből a sztoriból hozzam ki a maximumot. Úgyhogy, ez egy exkluzív anyag lesz.”
…
A konferenciaterem a kezdésre megtelt újságírókkal, és Luciában is tetőfokra hágott a feszültség. Most értette csak meg a színészeket, hogy mekkora stresszt élhetnek át estéről estére, mikor a színházban sok száz néző elé kell kiállniuk, és két órán át nem tudomásul venni, hogy minden mozdulatukat tekintetek tucatjai követik, és nem szabad bakizni. Igaz, hogy ők általában hozott anyagból dolgoznak, vele ellentétben, akinek kérdéseket tesznek fel, és ezekre a kérdésekre neki lehetőleg frappáns válaszokat kell adni.
A Főszerkesztő-helyettes kezdte, pár mondattal bevezette a sajtótájékoztató témáját, és bemutatta őt, Luca pedig azt kívánta, hogy a bevezető nyúljon minél hosszabbra, hogy neki legyen ideje felkészülni a kérdésekre. Aztán feltették neki az első banális kérdést, és Luciának szinte nem is kellett törni a fejét, kapásból válaszolt. Még három ilyen bárgyú kérdés hangzott el, és Luciában kezdett a görcs oldódni.
Ekkor azonban észrevette, hogy a Vörös Démon is ott ül az újságírók között, méghozzá az első sorokban. Gyanította, hogy direkt választotta pont azt a helyet, hogy Lucia biztosan észrevegye. Merev tekintettel csak őt bámulta, mintha hipnotizálni akarná, és Lucia elkezdett izzadni. Patakokban folyt róla a veríték, a válaszokba belesült, csak dadogni tudott.
Most azonban felállt a helyéről, jelezve, hogy kérdést szándékozik feltenni, és Lucia legszívesebben kiszaladt volna a teremből, mert érezte, hogy most készül bevinni a végső, megsemmisítő találatot.
A kérdés azonban elhangzott, és ő nem tehetett úgy, mint aki nem hallotta, bármennyire is szerette volna ezt tenni.
- Igaz, hogy Gartner Miklós őrnagy a szeretője?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése