- Reggel óta mást se csinálok, mint magát hívogatom, ugyanis a tévéstábok a szerkesztőséget ostromolják, hogy interjút készítsenek magával.
Lucia gyorsan ellenőrizte, és tényleg volt huszonkét fogadatlan hívása.
- A cikke a mai lapban akkorát robbant, mint legutóbb az a bomba Hirosímában. Úgyhogy, idézem a főnököt: Szedje össze magát, és hozza be azt a kívánatos seggét, hacsak nem az intenzíven fekszik, valami élettel összeegyeztethetetlen sérüléssel. Akkor viszont a saját halottunknak fogjuk tekinteni.
Lucia rájött, hogy mennyire bírja a főnökét, mikor vicces próbál lenni. Még akkor is, ha a szöveget hülye amerikai sorozatokból koppintotta.
Arra is rájött, hogy imád olyan hívásokra ébredni, amelyek arról értesitik, hogy az egész média toporzékolva várja, mert a cikke akkorát robbant, „mint legutóbb az a bomba Hirosímában”.
Ilyenkor aztán egy pillanat alatt kitisztul a feje, kiröppen szeméből az álom, és még a fejfájása is elmúlik, mert egy újabb adag adrenalin injekciót kapott. Elhúzza a sötétítő függönyt, mire a késő délelőtti Nap sugarai akadálytalanul zuhognak a szobába, egyenesen a szemébe világítva. Mégsem ez volt az oka, hogy gyorsan visszahúzta a függönyt, hanem az a felismerés, hogy anyaszült meztelen, és a szemközti házat épp tatarozzák. Úgyhogy a munkások az állványokon akadálytalanul megcsodálhatják testének minden porcikáját.
Ennyire meg azért mégse exhibicionista. Legfeljebb, ha annyira magamutogatós kedve lesz, feltölt magáról egy szenvedélyes videót a youtube-ra.
…
Maga felé fordította a zuhanyrozsát, és hagyta, hogy a vízcseppek teljes erővel záporozzanak az arcára. Tapasztalata szerint ez volt a legbeváltabb módszer másnaposság ellen. Próbált semmire se gondolni, de túl sok érzés hullámzott benne.
Teljes volt a filmszakadás, ami a tegnap estét illeti. Odáig még képben volt, hogy úgy döntötte magába a vodkát, mint teve a vizet miután átkelt a szaharán…aztán meg, mintha leszólították volna…azután szünet, majd mintha vonszolták volna, hogy aztán egy taxi hátsó ülésére gyömöszöljék be.
„Teljesen kiütötte magát.”
Hirtelen olyan ellenállhatatlan remegés tört rá, hogy alig bírt kimászni a zuhany alól. Felidéződött benne mindaz, ami hajnalban történt vele, és ami akkor elkerülte, most rátört a halálfélelem. Légszomja támadt, és zihálva szedte a levegőt, úgyhogy kénytelen volt hátát a hideg csempének vetni, hogy össze ne essen. Kb egy percig várt, amíg elmúlt a remegése, és fel tudott öltözni.
Úgy látszik, az éjszaka eseményei mélyebb nyomot hagytak benne, mint gondolta volna. Felidézte annak a rántottának az illatát, amit ismeretlen támadója evett, és a gyomra nyomban, követelődzően megkordult. Lucia arra gondolt, hogy mi lenne, ha ma nem csak úgy kutyafuttában kapna be egy szendvicset, hanem maga kotyvasztana valami ehetőt a konyhában. Példának okáért, rántottát.
…
Az újságírók már az épület előtt várták, aminek tizenvalahányadik emeletén volt a szerkesztőség. Még csak fél lábbal volt kint a kocsiból, mikor már mikrofont toltak az orra alá, és záporoztak a kérdések.
”Hogyan sikerült részt vennie egy rendőrségi akcióban?”
„Volt életveszélyben?”
„Igaz, hogy a rendőrök erőszakosak voltak, és megverték a Bankrablót?”
A fényképezőgépek elkezdtek kattogni, a kamerák pedig felberregtek, és Lucia remélte, hogy a sminkje nem kenődött el. Ugyanis menet közben, a taxi hátsó ülésén festette ki magát, és könnyen meglehet, hogy egy huppanónál, vagy egy élesebb kanyarnál túlszaladt a szemceruza.
Az első kérdésre azt válaszolta, hogy az akció vezetője nagyon jó ismerőse, és közben sokatmondóan rezegtette a szempilláját. A kérdések azonban minden irányból jöttek, és a riporterek egymást kiabálták túl
„Kapott kommandós kiképzést?”
„Persze. A karate valamennyi szakágában feketeöves vagyok.”
Lucia jókedvében volt, és úgy gondolta, megtréfálja a kollégáit.
Ekkor tűnt fel a főnöke, és úgy vigyorgott, hogy mind a hatvannégy foga látszódjon. Odament Luciához, és barátságosan belekarolt, gondosan ügyelve arra, hogy fényképek tucatjai örökítsék meg ezt a pillanatot.
„Nagy siker ez nekünk. Egy óra múlva sajtóértekezletet tartunk, addig készítsék össze kérdéseiket.”
Ezzel faképnél hagyta az elképedt újságírókat, maga után húzva Luciát. Két szép szál legényt hozott magával, akik roppant határozottan utasították rendre a még most is okvetetlenkedőket.
Lucia magában elismerte, hogy a másiknak határozottan van jövője a politikusi pályán. Még akkor is, ha csak egy rágcsáló, aki feljött a csatornából, és beült a főszerkesztő irodájába.
Ahogy feltűnt a semmiből, az előtérbe furakodott, és átvette az irányítást, ahhoz kétségtelen tehetség kellett. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ha netán állna a bál, amire, valljuk be, minden esély megvolt, hiszen nagyjából minden létező szabályt felrúgtak azzal, hogy civilként részt vett egy szigorúan titkos rendőrségi akcióban…szóval, ez esetben most ugyanilyen vehemenciával mosná a kezeit, és szívbaj nélkül tenné lapátra, amihez néhányan még lelkesen tapsolnának is neki.
A nagyember csak a liftben méltóztatott a figyelmét feléje fordítani, és néhány elismerő szóval vállon veregette.
- A cikkének köszönhetően az eladásaink a csillagokig emelkedtek, ráadásul még ez a sajtótájékoztató is ingyen reklám…
- Ha jól emlékszem, az előbb az újságíróknak többes számban beszélt, amikor a „sikerünkre” utalt.
- Igen, tudja, mi itt a szerkesztőségben egy csapat vagyunk, és a sikereink is közösek.
- És mi volt a maga szerepe az én sikeremben?
- Én voltam az indikátor. Tudja, a versenyló is akkor fut a legjobban, ha érzi a korbács suhogását.
…
A szerkesztőségben szabályos diadalmenetben vonultak végig, és a kollégák megtapsolták, amerre elhaladt, ami kifejezetten jólesett neki. Csak az zavarta, hogy olyan idétlenül, kart karba öltve vezették, mint valami spanyol grand a szíve hölgyét. Biztosra vette, hogy néhány vicces kedvű kollégájának az elkövetkező hetekre, hónapokra elegendő témát nyújtanak a paródiáikhoz.
A nagy zajra még Elemér is kibújt a kuckójából, ahol rendszerint egész nap elkeseredetten püföli az írógépét. Lucia odaintett neki, ami félig-meddig bocsánatkérés is volt. Olyasmi, hogy:
„Látod, mit csinálnak velem, körbehordoznak, mint valami trófeát, de én ezt csöppet se akarom…”
Ugyanakkor, a szeme sarkából azt is észrevette, hogy a Vörös Démon a dühtől sápadtan figyeli, talpnyalói társaságában, és ez borzongató örömmel töltötte el. Biztosan, már terjesztik a rosszindulatú pletykáikat a szerkesztőségben, hisz már most is róla beszélnek. Igaz, a Vörös Démon a világért se nézne feléje, de megteszik ezt helyette az „udvarhölgyei”. Lucia tudta, hogy a skorpió már készül rá, hogy belevágja mérges fullánkját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése