Szonáta a zöld házban 33

Segélykérően nézett a Főszerkesztő-helyettesre, hogy utasítsa rendre a szeretőjét, vagy pedig segítse ki valami frappáns válasszal, hiszen azért van itt. Ő azonban látszólag nem vette észre a tekintetét, sőt, még a fejét is elfordította. És ez volt az a pillanat, amikor leesett neki, hogy ezek ketten összeesküdtek ellene. Összeesküdtek, hogy a nap hőséből a nap bolondját csinálják belőle. Ismerte a hírcsinálás technikáját, és tudta, ha ezeknek most sikerül elhinteni a gyanút, hogy ő Miklós szeretője, és csak ezért vehetett részt az akcióban, akkor már senkit se fog érdekelni a Bankrabló elfogása. Lelki szemeivel már látta is a holnapi bulvárlapok szalagcímeit:
„A rendőr és a babája elfogták a Bankrablót”
Legszívesebben a tíz körmével esett volna neki annak az olcsó kis cafkának, aki most olyan önelégülten vigyorgott, áldozatának a vergődését látva. De, nemcsak róla volt itt szó.
Miklós is kínos helyzetbe kerül, mert már nem arról lesz szó, hogy egy újságírót engedett részt venni az akcióban, hanem a szeretőjét, és ennek már a főnökei se örülnének. Ezért neki most mindenképpen meg kell találnia a megfelelő választ, hogy lefegyverezze a Vörös Démon próbálkozását.
A teremben a kérdés elhangzása után szinte tapintani lehetett a feszültséget, úgy tűnt neki, hogy még a fényképezőgépek kattogása is abbamaradt. Lucia előrehajolt a mikrofonhoz.
- Csak annyira, amennyire az, hogy Ön szűz.
A termen kuncogás hullámzott végig, a Vörös Démon pedig megsemmisülten ült vissza a helyére, de a fényképezőgépek már célba vették, és holnap bizony az ő képe lesz ott minden bulvárújság címlapján, mint a felsült provokátor. Luciának megvoltak a megfelelő csatornái, hogy az ő elcsöpögtetett információiból egy egészen vitriolos cikk kerekedjék. Habár most egy kicsit sajnálta is a Vörös Démont, ahogy ott ült a helyén, megszégyenülten, és mindent megtett, hogy elbújjon a kamerák elől.
…
Ahogy visszatért a szerkesztőségbe, ott már megjelentek az első tacepaók, eme roppant elmés kérdéssel:
„Ön Szűz?”
Látszott, hogy a szerkesztőségben már tökéletesen informáltak a mindössze pár perccel azelőtt, egy emelettel lejjebb lejátszódott incidensről. És bár láthatatlan kezek igyekeztek eltüntetni a tacepaókat, más láthatatlan kezek kitartóan gyártották őket.
Lucia többfajta tacepaót fedezett fel, ezek felelgettek egymásnak:
„Nem, én az Északi Boszorkány vagyok.”
Vagy:
„Ön szűz?
Nem, én a főnök szeretője vagyok.”
Lucia most aratta le az igazi győzelmi babért, hiszen a Vörös Démon nem örvendett túl nagy népszerűségnek a szerkesztőségben, kivéve azt a néhány talpnyalóját, akiket csak „Udvarhölgyekként” emlegettek. Mióta a Főszerkesztő-helyettes szeretője volt, úgy viselkedett, mint egy királynő, aki élet és halál felett dönt.
Luciát azóta gyűlölte, mióta a tudomására jutott, hogy a Főszerkesztő-helyettes először nála próbálkozott, és csak másodjára választotta őt. Az, hogy ő kvázi csak pótmegoldás, akkora csapás volt az egójára, mint a második világháborúban Drezda szőnyegbombázása a nácikra. És egy olyan öntelt liba, mint ő, nem bocsájtja meg, ha csak a második lehet.
Ugyanakkor, jól megfontolt érdeke is volt, hogy Luciát kigolyózza a szerkesztőségből. Mert mi van, ha az ő imádott Ferikéje/ez volt a Főszerkesztő-helyettes neve/ végül mégiscsak őt választja? Nem tudta, hogy ilyen veszély nem fenyegeti, mert Lucia viszolygott ettől az alaktól, aki egy nyirkos békára emlékeztette.
…
Nem jött álom a szemére, csak forgolódott az ágyban, de azok a bizonyos fogaskerekek az agyában megállás nélkül forogtak. Lehet, hogy túl sűrű volt a napja, és a felgyülemlett adrenalin nem hagyja aludni? Pedig a fáradság hiányára nem panaszkodhatott, hisz ma este ő volt a híradók sztárja, és ötben is jelenése volt, hogy mindenhol elmondja ugyanazt.
Az embereket azonban érdekelte a sztori. Már a Bankrabló elfogása is szenzáció volt, aki éveken át csinált hülyét a rendőrökből, és már ez elég volt ahhoz, hogy egész mitológia alakuljon ki körülötte. Az a legenda járta róla, hogy minden bankrablása alkalmával rendkívül udvariasan viselkedett, és a pénztáros kisasszonyoknak minden rablás után egy szál rózsát nyújtott át.
Nem sokkal éjfél után állt meg vele a taxi a társasház előtt, és ő úgy gondolta, hogy az egész napi lótástól-futástól, amint le fogja hajtani a fejét a párnára, már aludni fog. Ehhez képest, már egy órája forgolódik, és az agya úgy zakatol, mintha legalábbis egy cikket kellene megírni. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, mégis álomba zuhant.                                                                              
Xxx
Az álom brutális volt. Egyszercsak egy nagy téren találta magát, olyan téren, ahol vásárokat szoktak tartani, és a tér egyik felén a tanácsháza áll, a másikon pedig a templom, egymással farkasszemet nézve, a világi és az egyházi hatalom szimbóluma. Ezért volt ez a tér a vásárok helye, hiszen így jelképesen mindkét hatalom oltalma alatt álltak a vásárosok, az illendő adó lerovása fejében.
Csakhogy most nem vásárt tartottak, hanem valamiféle látványosságra készülődtek, és a téren akkora tömeg gyűlt össze, hogy az emberek úgy összezsúfolódtak, mintha kalodába lennének zárva. Az erőszakosabbak könyökükkel csináltak maguknak helyet, kíméletlenül belekönyökölve mások bordáiba, akik hangos szitkokkal ócsárolták a felmenőiket. Ő is ott volt a tömegben, csakhogy olyan pici volt, hogy nem látott mást, mint hátak áttörhetetlen falát, amely körülzárta. Úgy érezte, hogy a tömeg őt is elnyomja, a földre kerül, és agyon fogják taposni. Maga se tudta volna megmondani, hogy hogyan került ide. Egyszercsak egy felnőtt kézen fogta, és elhozta ide, és itt magára hagyta. Halálfélelem lett rajta úrrá, és igyekezett kikerülni a tömegből, de minden oldalról folyt az emberi láva, és így kénytelen volt sodródni a tömeggel. Tudta, hogy meg fog halni, de már ez se érdekelte, csak minél előbb túl lenni rajta.
Végre is egy hullám felemelte, és most már a vállak fölött előre láthatott, ahol a baljóslatú vérpad állt. Komor volt és elhagyatott, csak a katonák álltak őrt körülötte, és a hóhérlegény dolgozott rajta. A vérpad alatt rőzse volt felhalmozva, jelezve, boszorkánynak lesz ez a vesztőhelye, akit a tűz lángjai fognak elemészteni. Ám a hamunak se fognak kegyelmezni, ami testéből marad, a város határán a folyóba fogják szórni, hogy a víz vigye magával, mert minden istentelenséget ki kell seprűzni a városból, a jámbor keresztények lakhelyéről.
A vérpad mögött magasodott a városháza, és az erkélyen foglaltak helyet a tanács urak, valamennyien tisztségük méltóságába burkolózva, amivel kimondták a verdiktet, amin még a királynak sincs joga változtatni. Arcukon a helyzet ünnepélyességéhez illő komor álarccal. Ám azok is kiváltságosaknak érezhették magukat, akik a városháza ablakaiból szemlélhették a látványosságot.
És már fel is tűnt a baljós menet, amelynek az élén egy pap haladt, aki egy nagy feszületet vitt. Mögötte ment a szerencsétlen elitélt, akit két katona volt kénytelen támogatni, annyira kimerítette őt az elmúlt napok tortúrája. Szinte még gyermek volt, és láthatóan nem sokat értett abból, ami most vele történik. Időnként felnézett az erkélyre, ahol a nagyságos tanácsurak faarccal foglaltak helyet. Meg volt zavarodva mindattól, ami az elmúlt pár napban vele történt. Hogy egyik nap még a szerelméért könyörögnek, másnap pedig pribékekkel hurcoltatják el, és a hóhér kezére adják, most pedig csak komor tekintetek felelnek az ő pillantására, a szemérmesebbje meg még el is fordítja a fejét.
És ekkor megpillantotta a lány arcát, ami a Tavasz Friderikáé volt! Szeretett volna felkiáltani, hogy álljanak meg, mert a lány ártatlan, nem boszorkány, azok a bűnösök, akik a máglyára küldték őt, de hiába nyitotta száját, nem jött ki hang rajta, mert a félelem megnémította. Tehetetlenül nézte, ahogy fellép a máglyára…