A visszatérőket felfordulás fogadta a kolostorban, mert
sehol se látták a megszokott szorgoskodást, mint más napokon, hanem mindenki az
udvar közepén gyülekezett, és mint riadt madárcsapat, amelyik veszélyt
szimatol, egy irányba nyújtogatták nyakukat. Mihály, mikor meglátta őket,
megkönnyebbült arccal sietett feléjük, és messziről integetett.
– Hál isten, semmi bajotok! Mi meg már égre, földre
kerestünk titeket, mert azt hittük, hogy veletek is valami gazságot művelt. Azt
hiszem, a vendég uraság megháborodott. A szolgáival feltörette a kolostor
borospincéjét, elfoglalta, és most mindenkit azzal fenyeget, hogy aki a
közelébe megy, halál fia. Azt hiszem, hogy te tudnál a lelkére hatni…
Hilarius egyre nyugtalanabbul hallgatta Mihály beszámolóját.
Mire a végére ért, ők is elérték a csoportosulást, ami úgy vált ketté előttük,
mint Mózes előtt a tenger. Innen már egyedül kell folytatni az útját a pincéig,
ami alig kétszáz lépésre volt, és a Szent Szűzhöz fohászkodott, hogy épségben
bevégezze küldetését.
…
Bikád úr már részeg volt, és egy akkora késsel hadonászott
szerencsétlen, halálrémült kirurgus arca előtt, akit két szolga fogott le
vasmarokkal, hogy az egy átlagember kezében akár szablyának is beillett volna.
– Elevenen nyúzlak meg, átkozott boszorkamester! Te se tudsz
többet a nyavalyámról, mint én, mégis eltiltottál már mindentől, amiért élni
jó. Először az asszonyok ölelésétől, majd meg az ivástól, most pedig már
éhhalálra is akarsz ítélni?
Ekkor vette Hilariust észre, aki a lépcsőn lefelé
ereszkedett le, és éktelenül kezdett káromkodni, szidva az embereit, akiket a
pince elé állított strázsálni, meghagyva nekik, hogy senkit se engedhetnek be.
Hilarius azonban közbevágott, ő is dühös volt.
– Sose szidd őket! Előttük még van a csuhának becsülete.
Bikád úr egyszeriben meghunyászkodott, mint a vadóc
kisgyerek, aki az atyai tekintélynek nem bír ellentmondani. Két öklével verte a
fejét.
– Bocsáss meg atyám, de félek, rettegek! Napokkal előtte
megérzem, ha rám tör az átkozott roham, és most pont ilyen rossz érzésem van.
Én, aki semmilyen ellenségtől se félek, szemébe nevetek a halálnak, most úgy
rettegek, akár valami kisgyerek sötét éjszakán.
Hilarius szánakozva nézte ezt a hatalmas embert, aki olyan
volt akár egy óriás a mesékből, most mégis gyámoltalanabbnak tűnik Isten
legparányibb teremtményénél is. Tudta azonban, hogy meg kell keményíteni a
szívét, mert helytelen volt, amit Bikád úr művelt.
– Ezért aztán a kirurgusodon akartál bosszút állni.
– Nem akartam én őt bántani, csak azt akartam, hogy ő is úgy
rettegjen, mint én.
Ezzel intett a két fogdmegnek, hogy engedjék el a kirurgust,
majd pedig minden átmenet nélkül elvágódott, rángatózott, és hab jött ki a
száján. Hilariust olyannyira sokkolta a látvány, hogy percekre lebénult, és
csak a kirurgus pattogó szavaira ocsúdott fel, aki az utasításokat osztogatta.
Hilarius még utánuk szólt, hogy vigyék Bikád urat a kolostor gyengélkedőjébe. A
kirurgus a lépcső tetejéről még visszapillantott, és Hilarius megborzongott,
olyan ördögi ravaszságot látott a tekintetében.
…
Az udvaron Orentész testvért, a kolostor kirurgusát
látta meg. Utána kiáltott, hogy várja meg, majd mikor odaért hozzá,
felelősségre vonta, hogy miért nincs a gyengélkedőn, hogy Bikád urat ápolja?
Orentész testvér értetlenül nézett rá, és azt mondta, hogy ő egész éjszaka egy
vajúdó asszony mellett volt, ahonnan csak most tért vissza, és még nem volt
érkezése elmenni a gyengélkedőre.
Hilarius felvilágosította Orentész testvért, hogy Bikád úr
ma reggel rosszul lett, és a kolostor gyengélkedőjébe vitték. Nincsen mellette,
csak a kirurgusa. A kirurgus említésére Orentész arca felderült.
– De hisz akkor minden rendben, nem is kívánhatnék
megfelelőbb ápolást Bikád úrnak. Magister Franciscusnál nem ismerek jobb
kirurgust.
Hilariusnak tátva maradt a szája a meglepetéstől.
– Testvérem honnan ismeri ezt a magister Franciscust?
– Prágában tanultunk együtt az universitason. Ennek már húsz
éve. Bizonyára tudod, hogy az elmúlt években sok helyen megfordultam, de
álmomban sem gondoltam volna, hogy majd itt, az isten háta mögött futunk össze
újra, annyi év után.
Hilarius ezek után már óvatosabban fogalmazott, látva
Orentész lelkesedését.
– Testvéremben bizonyára kialakult egyfajta kép erről a
magister Franciscusról.
– Igen – bólintott Orentész – a lehető legkedvezőbb kép. A
diáktársaitól eltérően nem volt duhaj, iszákos, kurválkodó. A professzorai
dicsérték, hogy milyen komoly fiatalember, aki csak a tudománynak él. Nekünk,
akik az egyházi pályát választottuk, kötelességünk volt, hogy ilyen fegyelemben
éljünk, de hát a világi diákokra nem vonatkozott ez a szabály.
– Mégis, testvérem azokban az években alaposan kiismerhette
ezt a magister Franciscust. Nincsen okom kételkedni benne, hogy testvérem jó
emberismerő, de talán a fülébe jutott olyan szóbeszéd, aminek akkor nem
tulajdonított jelentőséget.
Orentésznek végül leesett, hogy Hilariusnak aggályai vannak
a kirurgussal kapcsolatban. Ezért hát rákérdezett, hogy mi ennek az oka, mire
Hilarius megvallotta a kirurgussal kapcsolatos rossz érzéseit. Erre aztán
Orentész felnevetett.
– Biztosíthatlak testvérem, hogy a megérzésed ezúttal rossz.
Ahogy visszaemlékezem az akkori beszélgetéseinkre, a legkisebb jelét se
fedeztem fel annak, hogy a gondolatai ellentmondanának egyházunk dogmáinak,
amit még legnagyobb tanítóink rögzítettek a niceai zsinaton, és a Biblia
igazságában gyökereznek. Habár, mint mindenkiről, úgy róla is keringett
szóbeszéd, amit azonban a rosszakarói terjesztettek.
– És miről szólt ez a szóbeszéd?
Orentész csak vonakodva válaszolt, mintha még így se akarná
gyanúba keverni a barátját, de hát Hilarius az elöljárója volt.
– Arról, hogy titokban a lapis philosophiumot kutatja, amit
bölcsek kövének is hívnak, az ultima materiát.
– Testvérem tudhatná, hogy ez súlyos vád, hiszen egyházunk
üldözi az ilyen babonaságot.
– De hisz
meggyőződtem róla, hogy a pletyka nem igaz, csupán rosszindulatú rágalmazás.
– Akkor is jelentened kellett volna az elöljáróidnak,
akiknek nagyobb tapasztalatuk van ennek az eldöntésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése