Tovább lapozott, hátha talál valamit, amiből többet is
megtudhat a szerzetesről, akit így kiközösítettek, mitöbb, a teremtésből
is kizárták – ám csak egy bejegyzést talált az utolsó oldalon, ahonnan a nevet
szintén kikaparták, úgy, mint a szerzetesek listájából. A tudósítás arról
szólt, hogy ez a bizonyos szerzetes meghalt, azonban bűnei miatt nem
temethették őt megszentelt földbe, ezért testének legyen örök időkre otthona az
alvilág, úgy, mint örök kárhozatra ítélt lelkének.
Hilarius háta mögött halkan köhintettek, mire ő felkapta a
fejét, és Rajnalddal nézett farkasszemet. Fogalma sem volt, hogy mióta állt már
fölötte, és hogy mit látott, Rajnald úgy járt, mint egy árnyék. Hirtelen
zavarba jött, és gyorsan becsukta az annalest.
– Bocsáss meg atyám,
nem akartalak megijeszteni, de te kérted, hogy figyelmeztesselek, ha eljön
a Sexta ideje.
Hilarius sóhajtott, majd becsukta az annalest.
– Megyek, ezt a könyvet pedig rakd el. Szeretném valamelyik
nap alaposabban is áttanulmányozni.
…
Az udvaron, amint a templom felé igyekezett, Bikád
úrral találkozott, aki láthatóan örült neki, mikor meglátta. Hilarius azonban
magában felfohászkodott, Bikád úr ugyanis azért volt még mindig a kolostorban,
mert, mint mondta, nyugtalanítja, hogy a csodatévő freskó meg van sértve, és ebben
az állapotában talán már nem is tud csodát tenni. Hiába bizonygatta neki
Hilarius, hogy nem tudni mióta van a freskó megsértve, csodálatos gyógyulások
pedig a közelmúltban is történtek.
– A szentlélek kegyelme ugyanis nem attól függ, hogy az a
kép, amelyhez imádkozik kelmed, hibátlan e vagy tökéletesen van e megfestve,
hanem csakis magától a kérelmezőtől, hogy méltó e az isteni kegyelemre, vagy
sem. Olyan ez, mint mikor a király úr őfelsége elé járulnak a kérelmezők, és ő
nem azt nézi, hogy ki a jobbágy, ki az úr, hanem csakis azt, hogy jogos e a
kérelme, amit előad.
Ez volt az, amit nem kellett volna mondani, mert Bikád úr
megvakarta a fejét, és tanácstalanul tekergette a nyakát, mint aki hiszi is meg
nem is, amit hall.
– Már meg ne sértődjön atyám, de udvari ember lévén, én
azért jobban ismerem az ottani szokásokat, és tudom, hogy igenis számít, ha
valaki úr, valaki pedig szolga. Mert az úr száz katonát is kiállíthat a
háborúban, de a paraszt legfeljebb csak magát ajánlhatja fel katonának. Ezért
az úrnak elég annyi igazság is, mint körmöm alatt a föld, míg a parasztnak
legyen olyan hatalmas igazsága, mint egy szálfa, hogy böködi az ember szemét.
Ezért aztán Bikád úr hajthatatlan maradt, azt mondta, ő egy
hivatalos ember válaszát akarja hallani, és már intézkedett is ez ügyben,
udvari papja el fog menni Esztergomba, és ott személyesen az érsek elé
terjeszti a kérdést, aki megadhatja a hivatalos választ, vagy legalábbis
eligazítja, hogy kitől kaphatja meg. Addig is azonban itt a kolostorban fog
várakozni, ezért lefoglalja a vendégházat.
…
Azonban nem csak ezt közölte vele Bikád úr, hanem beszélt
neki a tegnap éjszakai álmáról, amit a templomban látott, hogy ördögök másztak
elő a föld alól. Még most is rémült volt, mint egy kisfiú, és szinte sírt, mikor
azt mondta, hogy nem akar azért a pokolra kerülni, mert a szentségek magához
vétele nélkül hal meg. Hilariusnak megesett rajta a szíve, és ott helyben
meggyóntatta és megáldoztatta, hogy Bikád úrnak helyreálljon a lelki békéje.
…
– Úgy hallottam, testvérem, hogy széles környéken nincs, aki
nálad többet tudna a templomban található freskókról.
Márton, a füvész testvér úgy nézett Hilariusra, mintha az
csupán tévedésből intézné hozzá szavait. Már tizedik hónapja tartózkodott a
kolostorban, de Mártontól két szónál többet még nem hallott. Ez mindenesetre
elárulta, hogy nem a fogadalma kötelezi őt a némaságra, hanem egyszerűen nincs
mondanivalója a társainak. Egyébként is külön utakon járt, szinte egész nap nem
lehetett látni a kolostorban, mert egész nap az erdőt, mezőt járta, és ezekről
a titokzatos utakról csak este tért vissza. Senki se tett fel neki kérdéseket,
hogy merre járt, mit csinált, elfogadták a különcségét. Ő pedig, mint valami
rejtőzködő vadállat, igyekezett láthatatlanná válni, és szinte beleolvadt a
környezetébe. Ezért csodálkozott most, hogy a perjel, aki véletlenül
pillantotta meg őt, most nemcsak megállította, de szólt is hozzá, őt ugyanis a
legritkább esetben szokták észrevenni, pláne megszólítani. Ennek pedig jó oka
volt, ugyanis azt hallotta Mártonról, hogy nála jobban senki se ismeri a freskókat.
Ebben ugyan kételkedett, mert Mártonban csak egy bumfordi parasztfiút látott,
de egy próbálkozást azért megért. Hilarius már letett róla, hogy választ kap a
kérdésére, mikor Márton megszólalt.
– Ki mondta ezt perjel atyámnak?
– Mindenki, akitől érdeklődtem.
Márton olyan mozdulatot tett, mint aki egy rakoncátlan
tincset hajt el a homlokából, bár ő is kopaszra volt nyírva, mint a kolostorban
mindenki.
– Tény, hogy mindent elolvastam a freskóról, amit felleltem,
attól kezdve, hogy a talján Tomasso mester megalkotta őket. És a freskók
csodatévő erejét is én tudom a leghitelesebben bizonyítani.
– Te miféle betegségből gyógyultál ki, testvérem?
– Félreértesz, perjel atyám, nekem az életemet változtatta
meg. Tudod, perjel atyám, én egy egyszerű jobbágyfiú voltam, aki ma
valószínűleg a testvéreivel együtt a földet túrja, ha a freskó nem nyűgözi le
gyermeki lelkemet, és töltök egyre több időt a templomban, míg végül a
szentlélek azt üzeni, hogy lépjek a novíciusok közé.
– A Gondviselés útjai kiszámíthatatlanok – hagyta helyben
Hilarius –, és Isten sokféle módon szólít meg minket. Lényeg, hogy legyen
nyitott a szívünk, és éles a fülünk, hogy meghalljuk… De nem is erről akartam
veled beszélni, hanem a freskóról.
Márton próbált olyan alázatosan válaszolni, amennyire csak
telt tőle.
– Szívesen segítek neked mindenben, perjel atyám, de attól
tartok, ez édeskevés.
Hilarius, aki nem szerette a túlzott szerénységet, élesen
válaszolt.
– Óvakodj a túlzott alázatosságtól, fiam, mert az ugyanúgy az ördög
sugallata, mint az elbizakodottság, ami dölyföt szül. Isten szereti, ha mi
magunk is tisztában vagyunk a képességeinkkel, nemcsak ő. Megkérdem tehát,
ismered e a freskót alaposan?
Márton behunyta a szemét, és egy pillanatig így maradt,
mielőtt válaszolt volna.
– Úgy érzem, a mester minden ecsetvonása beleégett a
szemembe, hiszen megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem el előtte, imádkozva,
vagy csak úgy, hogy próbáltam rájönni a kép titkára. Bevallom, már én is
próbálkoztam lemásolni, de mindig rá kellett jönnöm, hogy az enyémből pont az
az isteni szikra hiányzik, ami a freskóban megvan.
– Akkor gyere velem!
Mártont ugyancsak meglepte a perjel felszólítása, de mikor
Hilarius elindult, ő vállat vont, és követni kezdte. Hilarius belépett a
templomba, majd pedig Mártont középre állította, ahonnan jól rálátott a képre.
– Nem veszel észre semmi különöset?
Márton bizonytalanul rázta meg a fejét, fogalma se volt,
hogy mit akar tőle a perjel. Hilarius észrevette a fiú bizonytalanságát, és
biztosította róla, hogy nincs benne semmiféle rossz szándék, mindössze arra
kíváncsi, vajon ő meglátja e azt, amit ő se vett rögtön észre? Ezután elmesélte
neki Bikád úr múlt éjszakai felfedezését.
Márton reakciója olyan volt, amilyenre Hilarius nem számított,
egyszerűen sírva fakadt. Mintha egy közeli hozzátartozójának a haláláról
szerzett volna tudomást. Aztán, erőt vett magán, a falhoz lépett, és simogatni
kezdte a képet, ott, ahol a sérülés volt, mintha így akarná eltüntetni azt,
közben pedig suttogott valamit, amit azonban Hilarius nem értett, mert az
általa beszélt nyelvek közül egyikre se hasonlított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése