– Végül is miért hozott testvérem a faluba? – kérdezte
Hilarius a fiatal szerzetest, mialatt a szerencsétlen teremtés kunyhója felé
tartottak, amely ott volt egy terebélyes tölgyfa alatt, ami védte az időjárás
viszontagságaitól. A kunyhó nem volt nagyobb azoknál az ólaknál, amiben
a kolostorban a baromfikat tartották. Feltűnt neki, hogy Márton
milyen csendben van, mintha valamin törné a fejét.
– Atyám elhiszi, hogy a lány öngyilkos lett?
Hilarius megtorpant, és Mártonra nézett.
– Tudsz valamit, testvérem?
Márton vonakodva válaszolt.
– Hát, mikor beszéltem vele, nem tűnt olyannak, mint aki öngyilkosságra
készül.
Hilarius döbbenten nézett a másikra.
– Te beszéltél a lánnyal?
– Ma hajnalban, és atyámat is azért hoztam, hogy tőle hallja,
amit nekem mondott.
– Miért, mit mondott neked?
– Hogy pénzt kapott azért, hogy azt gyónja atyámnak, amit gyónt.
Hilariusban felébredt a gyanú.
– Honnan tudod, hogy mit gyónt nekem a lány?
– Onnantól kezdve, hogy fény derült a gyilkosságra, nem
hittem, hogy az történt, amit szeretnének velünk elhitetni. Ezért aztán
elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Úgy éreztem, tartozom ennyivel
Rajnaldnak.
– Miért érezted így? – nézett Hilarius szigorúan a fiatal
szerzetesre
– Ő volt az egyetlen a kolostorban, aki nem nézett le a
tudatlanságom miatt, sőt, írni, olvasni is tőle tanultam. És úgy tűnt, osztozik
a rajongásomban a freskót illetően. Sokat mesélt nekem arról a talján
mesterről, Tomassóról, aki ezeket alkotta. Rajnald ugyanis roppant művelt volt,
mesélt a családjáról, hogy az őse Bajorországból jött, megsegíteni első, szent
királyunkat, csakhogy az évszázadok alatt elszegényedtek.
– Folytasd!
– Szóval, mikor tegnap délután megláttam a kolostorban azt a
lányt, rögtön sejtettem, hogy miért jött. Aztán megláttam, hogy atyámmal
beszél, majd bemennek a templomba, és a nyomába eredtem.
– Azt akarod mondani, hogy kihallgattál egy gyónást!?
– Az isten szerelmére, dehogy! – tiltakozott Márton
megrettenve, mintha a perjele szentségtöréssel vádolná, minthogy az, amivel
gyanúsította valóban szentségtörés volt – Éppen ezért követtem egészen hazáig a
lányt, hogy megtudjam, mit mondott atyámnak.
– No, ez se sokkal jobb, – dörmögte Hilarius kissé
megenyhülve – hiszen a gyónási titok csakis őrá és az Úrra tartozik, aki
általam adott neki feloldozást.
– Most már tudom, de akkor úgy éreztem, hogy életbevágóan
fontos megtudni, hogy mit mondott a lány atyámnak – szabadkozott a szerzetes. –
Ezért aztán a nyomába eredtem. Az már messziről látszott rajta, hogy valamiért
retteg, mert percenként nézett hátra, és mikor a talpam alatt megreccsent egy
száraz gally, felsikoltott, és azt kiabálta, hogy ő mindent úgy mondott el,
ahogy azt neki elmondták, semmi többet. Ezután futásnak eredt, és nekem
ugyancsak erőlködnöm kellett, hogy a nyomában bírjak maradni. Még a patakot is
egy lendülettel szökellte át. Ha a saját szememmel nem látom, nem hiszem.
Hilarius kétkedve vette szemügyre a patakot, ami itt
legalább tíz láb széles volt. Tudta azonban, hogy végszükségben olyan dolgokat
is képes megtenni az ember, amiket ő se feltételezett volna magáról,
tapasztalatból ismerte ezt az állapotot.
– Folytasd!
– A viskóban találtam rá a halálra rémült lányra, aki azt
hitte, hogy én vagyok a gyilkosa, akit azért küldtek, hogy hallgatassa őt el.
Könyörgött az életéért, és azt ígérte, hogy inkább elbujdokol a környékről, és
senki se fogja őt megtalálni. Csak nehezen sikerült szegény teremtést
meggyőznöm, hogy nem kell félnie, én nem akarom őt megölni.
– Szóval, nem hiszed, hogy öngyilkos lett. De hiszen tanú is van rá, aki látta, hogy a víznek
ment.
Márton legyintett, ami elárulta, hogy nem nagy véleménnyel
van a tanúról.
– Mindenki tudja, hogy ez az asszony a legnagyobb
pletykafészek, aki bármiről hajlandó tanúskodni, ha előtte lement a gigáján egy
meszely bor.
Hilarius szigorú pillantást vetett a fiatal szerzetesre.
– Remélem, tudod, hogy ami köztünk elhangzott, arról nem
beszélhetsz senkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése