Hilarius a
napot azzal kezdte, hogy átnézze a kolostor régi annaleseit, amelyekben a
legapróbb esemény is fel volt jegyezve, ami a kolostor életével volt
kapcsolatban. Ugyanis nyugtalanította őt az éjszakai felfedezése, hogy még a
zsolozsmákon is, amikor pedig teljes szívből az istent kellett volna dicsérni,
és te deumot énekelni, szüntelenül elkalandoztak a gondolatai. Vadabbnál vadabb
lehetőségek fordultak meg a fejében, amikről utólag ő is kénytelen volt
beismerni, hogy képtelenségek. Végül úgy döntött, legjobb lesz, ha végére jár a
dolognak. Annál is inkább, mert időközben eszébe jutott egy egészen kézenfekvő
lehetőség is. Mi van, ha egyszerűen csak egy javításról van szó? A freskó
valamiképpen megsérült, és ezt javították ki? Akkor pedig semmilyen rejtélyről
nincs szó. Abban reménykedett, hogy így is lesz, és lezárhatja az ügyet, van
neki így is elég dolga, hogy csitítsa a kedélyeket a kolostorban, és
összebékítse az ellenfeleket. Ezt tekintette most a fő feladatának, hogy
visszaállítsa az utolsó évben megbomlott összhangot a szerzetesek között.
Épp ezért
senkinek se említette az éjszakai felfedezést, Bikád úr kirohanását, és eszelős
viselkedését pedig úgy magyarázta, mint akit összezavart a szentség, amit
a szerzetesek készséggel elhittek. Annál is inkább, mert jobb magyarázatuk
nekik se volt. Mikor pedig a fiatal Rajnald, aki Gyulának segédkezett a
könyvtár rendben tartásában, és vörös haja szinte lángolt, rákérdezett, hogy
miért kellenek neki a régi annalesek, emlékeztette őt, hogy eredetileg miért is
van itt, és a vizsgálatot még nem zárta le. Az annalesekben biztos vannak
feljegyzések a régi eretnekpörökről, amiket az elődje tartott, és neki felül
kell vizsgálnia, vajon minden jogszerűen zajlott e le? Mert, ha nem, akkor ki
kell mondani, hogy önkényeskedés történt, és az ítéleteket meg kell
semmisíteni. Rajnaldot ez a válasz kielégítette, és hozzálátott, hogy
előkerítse a régi annalest, ahova a kezdetektől volt minden feljegyezve, ami
nem is volt olyan egyszerű, Gyulának ugyanis elég sajátos fogalmai voltak a
rendről, úgyhogy Rajnald nem is boldogult, és Gyulát kellett megkérdezni, aki
csak hosszas gondolkozás után tudott visszaemlékezni, hogy hol is látta
utoljára a könyvet.
Végül mégis
majdhogynem véletlenül került elő az annales, ugyanis Rajnald a Gyula mondotta
helyen se találta, és végső kétségbeesésében már a kolostor lomtárát kutatta
át, ahova azok a fölösleges holmik kerültek, amiket a szerzetesek már nem
használtak, de egyszer még szükségük lehet rá. Itt talált rá az annalesre,
olyan siralmas állapotban, amely árulkodott arról, hogy milyen mostoha sorsa
volt a könyvnek az elmúlt évkben. Az egerek megrágták, mindenféle állati
ürülék szennyezte, szakadozottak voltak a lapaji, utoljára pedig egy pók
szőtt hálót köréje. Rajnald a fejét csóválta, miközben a könyvet tisztogatta.
–
Hihetetlen, hogy pont Gyula testvér idejében történik mindez, aki úgy szereti a
könyveit, mintha a meg nem született gyermekei lennének, és nincs olyan könyv a
kolostorban, amit ő ne olvasott volna. Ezért is olyan nagy tudású… igaz, sok
kódexet tart szigorúan elzárva, még én se olvashattam mindet, mert azt mondja,
hogy sok olyan eretnekség van bennük, ami könnyen megtévesztheti azokat, akik
kellő felkészültség nélkül olvassák. Gyula testvér kérlelhetetlen ellensége
mindenféle eretnekségnek.
Hilarius nem figyelt Rajnald fecsegésére, az ő fejében
egész más gondolatok jártak, mégpedig, hogy ez az eset is bizonyítja, az elmúlt
időszakban mennyire gyenge kézzel irányították ezt a helyet, épp ideje, hogy
egy erélyes vezető kerüljön
a kolostor
élére.
…
Az annales
bejegyzései az 1400-as szentévben kezdődtek, amelyet az egyház minden harmincharmadik
évben tart meg, emlékezetéül annak, hogy a mi Urunk is harminchárom évig járt a
földön. A pápa őszentsége teljes körű búcsút rendelt el minden hívőnek, aki a
szentévben Rómába zarándokolt, és egyébként is, a szentévben gyakoribbak a
csodák, mint a közönséges években.
A
kolostorban is abban az évben kezdődtek a csodálatos gyógyulások. Egy szegény
özvegyasszony, aki a faluban lakott, és egyetlen fia fekete himlőben feküdt
otthon, naponta eljárt a templomba, hogy a szentek képe előtt imádkozzon, és a szentek
közbenjárásáért könyörögjön. A szentek pedig meghallgatták a könyörgéseit, mert
a tizedik napon a fiú meggyógyult, pedig már mindenki lemondott róla.
Ezután az
eset után egyre többen járultak a szentekhez a faluból és a környékről, hogy
betegeik gyógyulását kérjék tőlük, majd mikor néhány csodálatos gyógyulásnak
híre ment, egyre többen jöttek távolabbról is.
Bár a
könyvet megrágták az egerek, úgyhogy néhol egész mondatok váltak
olvashatatlanná, és néha meg kellett állnia, hogy a lapokról lekaparja a
rárakódott szennyeződést, de Hilarius mindig is a kitartásáról volt híres, hogy
még a legnagyobb nehézség se riasztotta vissza, ha kapott egy feladatot, így
aztán most se hátrált meg.
A következő
pár oldalon kimutatást készítettek, hogy mit jelentett a kolostor számára
gazdaságilag a zarándokok érkezése, és a számadásból kiviláglott, hogy ezekben
az években széles környéken nem volt gazdagabb kolostor Villa Zaazd
kolostoránál.
…
Néhány oldal
olvashatatlanul szét volt rágva, majd egy üres oldal következett, és egy másik
gyerekes krikszkrakokkal. Hilarius először azt gondolta, hogy ezek az
ákombákomok csak egy ügyetlen kezű barát rajzai, de ahogy tovább akart lápozni,
még egy utolsó pillantást vetett az ábrára, és egy H betűt ismert fel. Sőt,
alaposabban tanulmányozva az ábrát, rádöbbent, hogy az ábécének szinte
valamennyi betűje jelen van, igaz, alaposan eltorzított formában. Mintha egy
gyakorlatlan kéz próbált volna meg betűket rajzolni, amiket még összekötni se
tudott, így aztán egyszerűen egymás mellé írta őket.
Először arra
gondolt, hogy csupán egy novícius gyakorolta az írás mesterségét, és találomra
rajzolta egymás mellé a betűket, de jobban odafigyelve, mintha rendszert
fedezett volna fel a betűk csoportosításában, és arra is rájött, hogy azok
bizony szavak. Jobban mondva nevek, mégpedig a kolostorban élő szerzetesek
listáját készítette el valaki, talán éppen gyakorlásképpen.
A listán
tizenhét név szerepelt, és a nevek a latin formájukban voltak leírva:
S t e f a n
i c u s p e t r u s H o r a t i u s w i l h e l m u s L a z a r u s G r e g o r
i u s P a u l u s L e v i t a c u s L a
d i s l a u s c a r l u s A l
p i u s l e v i d i u s b a c h u s h e l i u s c a t u s p o l o n i u s m a r
c u s…
A névsor
véget ért, de Hilarius felfigyelt valamire, mégpedig arra, hogy egy név helye
ki volt hagyva, és a pergamenen világosan kivehető volt a kaparás nyoma, mintha
valaki eltüntette volna a nevet. Máskor is találkozott már ilyesmivel, amikor
régi könyveket tanulmányozott, csakhogy akkor azért kaparták le egy külön erre
a célra használt dörzskővel a rendszerint pogány időkből származó szöveget,
hogy helyet csináljanak az új, kegyes szövegnek. Ebben az esetben azonban semmi
ilyesmiről nem volt szó, mert ezt egyértelműen büntetésnek szánták.
Ez igen
komoly büntetésnek számított egy keresztény közösségben, sőt, a
legsúlyosabbnak, hogy kitörölték a nevét az élők könyvéből. A büntetés arra az
ősi hagyományra utal, hogy Istennél van az Élet Könyve, amiben minden
teremtmény fel van jegyezve, és akinek a nevét onnan kitörlik, azt kvázi
a teremtésből is kitörlik. Ez a büntetés általában csak az eretnekeket
sújtotta, és Hilarius kíváncsi lett volna rá, hogy a titokzatos szerzetes
miféle bűnnel érdemelt ki egy ilyen súlyos büntetést?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése