…
Úgy tűnt neki, mintha a padló megmozdult volna egy ponton,
előbb csak néhány centit mozdult el a kőkocka, majd egy kéz nyúlt ki, és
egészen odább csúsztatta. Ekkor, legnagyobb megdöbbenésére ördög fiak másztak
elő a föld alól. Szeretett volna felállni, de beleszorult a padba, amiben ült,
és hiába erőlködött, csak kimerítette magát. Az ördögök pedig, akik között
nőstény ördögök is voltak, eközben köréje gyűltek csúfolni kezdték, és megfogva
egymás kezét, táncolni kezdtek, miközben csúfolódó énekeket énekeltek. A dalocskák
arról szóltak, hogy a pokolban már fortyog az üst, ami az ő lelkére vár.
Ott fog majd főni, közetlenül az ura mellett, mert a földön nincsenek
üdvözült lelkek, és aki ebből a halál völgyéből megszabadul az
a pokolra jut.
Halálra volt rémülve, hiszen megvolt róla győződve, hogy
ezek a rusnya férgek most őt is magukkal viszik a föld alá, és akkor ő is a
pokolra kerül, mert meg sincs gyónva, és bűnbánón gondolt arra, hogy mikor is
volt az utolsó alkalom, mikor bűneire feloldozást kapott. Gyorsan elhadart egy
Úrangyalát, érdekes módon, most minden szóra tisztán emlékezett, ám az ördög
fiak csak tovább viháncoltak, mintha azon mulatnának, hogy imával próbálja meg
őket elüldözni. Ekkor valahol megszólalt egy kakas, amelyik az éjszaka végét
adta hírül, és az ördögök halálra rémülve, hanyatt homlok rohantak a lyukhoz,
hogy visszabújjanak a föld alá, az utolsó még a kőkockát is visszahúzta.
Ekkor Bikád uram is felriadt, és megkönnyebbülve vette
tudomásul, hogy nincs a padba szorulva, minthogy bele se fért. Az egyik falba
vágott fülkében ült, ahol a szerzetesek foglaltak helyet az ájtatosságok alatt.
A Nap első sugarai ebben a pillanatban törték át az éjszaka
sötétjét, és pont az egyik szent glóriájára estek, amely ettől, mintha
megelevenedett volna, de nem ez volt az, ami Bikád úr figyelmét magára vonta,
olyannyira, hogy még a szemeit is megdörzsölte, mintha az álom maradékát akarná
belőle kiűzni. Aztán hitetlenkedve közelebb is lépett, de még mindig nem akart
hinni a szemének, ezért a kezével is végigsimította.
…
Hilarius a szerzetesek csoportját vezette a nap első
zsolozsmájára, amely tudvalevően minden szerzetes legfőbb feladata volt,
officium divinum avagy isteni kötelesség. Éppen ezért Hilarius egyetlen
alkalmat se mulasztott volna el, nyomós ok nélkül, igaz, a fiatalabb
szerzetesek most is álomittasan, ásítozva támolyogtak utána, és élt benne a
gyanú, hogy egész idő alatt szundikálni fognak. Elnéző volt velük, amit Péter
rosszallva vett tudomásul, mert ő már nem emlékezett arra az időre, amikor még
ő volt fiatal szerzetes, gondolta Hilarius. Vele ellentétben neki még élénkek
voltak az emlékei, hogy novícius korában pont ezt tartotta a szerzetes élet
leginkább embert próbálóbb oldalának, az éjszaka többszöri kelést, és
fogadkozott, hogy képes volna akár egy egész hetet is végigaludni, ha hagynák,
persze, sose hagyták.
Ehhez hasonló gondolatokkal próbálta magát ébren tartani,
mert bizony be kellett vallania, hogyha nem lenne résen, az ő szemei is
lecsukódnának, és az mégis hogy venné ki magát, hogy épp a perjel állva aludjon
el? De meg nem is kellett már sokáig erőlködni, hogy ébren maradjon, mert az
elkövetkezendő pillanatok történései nemcsak őt, de minden szerzetest
felráztak, és éberré tettek. Mert az éjszaka sötétjéből egy hegy rohant
feléjük, mintha a közeli Börzsöny indult volna meg, és közben még mennydörgött
is. A szerzetesek úgy rebbentek szét, mint a csibék az udvaron, ha lecsap
közéjük a héja, úgyhogy Hilarius egymaga nézett szembe a heggyel, akiben
felismerte Bikád úr vonásait. De micsoda zilált vonások voltak ezek! Alig
ismerte meg, mintha magával az ördöggel találkozott volna szemtől szembe. Azon
is elgondolkodott, hogy ő az este bezárta Bikád urat a templomba, aminek jól
megerősített ajtaja volt, hogy még a fejszecsapásokat is kibírja, és akkor
hogyan jutott Bikád úr mégis ki?
Azonban nem jutott sok ideje a töprengésre, mert Bikád úr
grabancon ragadta, és úgy sziszegte az arcába.
– Nincsen csoda,
nincsen csoda, én Istenem, nincsen csoda!
Majd látva értetlenkedő kifejezését, felkapta, mint
rongybabát, és vitte magával, be a templomba. Hilarius megpróbált nem pánikba
esni, és logikusan gondolkodni. Hallott már olyat, hogy valaki megháborodott,
mert nem megtisztulva könyörgött az égiekhez, és amikor a bűn találkozik a
szentséggel, akkor a lélek megzavarodik, és a halandókon kitör az őrület. Ilyen
esetet ír le a Biblia is, mikor az Úr Jézus kiűzte a tisztátalan lelkeket, mire
azok beleköltöztek egy disznócsordába, és beleölték magukat a Genezáret tóba.
Most tehát Bikád úrral is ez történt, gondolta Hilarius, és
egy kicsit lelkifurdalást is érzett, hogy nem figyelmeztette őt erre a
veszélyre. Azért remélte, hogy az ő esete nem fog hasonlóan végződni, mint ama
tisztátalan lelkeké. Nem érezte még érettnek magát ahhoz, hogy elnyerje a
mártírium glóriáját.
Berohantak a templomba, és Bikád úr letette őt a fallal
szemközt, és remegő kezével a freskó egy pontjára mutatott, miközben eszelősen
egyre csak hajtogatta.
– Nincsen csoda, nincsen csoda!
Hilarius a tekintetével követte, ahova az ujj mutatott, de
hiába erőltette a szemét, nem látott semmit, de ahogy egyre csak erőltette a
szemét, és az magába fogadott minden apró részletet, halvány árnyalatot, és már
nem egészként látta a képet, hanem külön egy fülcimpát, a köntös szegélyét, az
égre meredő szemeket… és akkor, igen akkor, meglátta, amit Bikád úr szeme is
felfedezett. Valóban, alig észrevehető szépséghiba volt, és aki nem kereste
kifejezetten azt a hibát a képen, az észre se vette, mert a szépséghibát
ügyesen kijavították, csakhogy mégse sikerült ugyanazt az árnyalatot kikeverni,
amit a maestro használt, és így a hiba mégis bántó volt annak, aki egyszer
felfedezte. Szent Ferenc glóriáján volt a javítás, egy akkora darabon, mint egy
újszülött tenyere. Végigsimított a falon, miként Bikád úr az imént, mintha
bizony a puszta érintése is gyógyító volna, ami begyógyítja ezeket a barbár
sebeket, de a hamisító kiváló munkát végzett, a fal felülete tökéletesen
egyenletes volt.
– el vagyok átkozva, mert most nem fog megtörténni a csoda,
- jajdult fel Bikád úr, és a haját tépte kétségbeesésében. – Pedig nekem minden
bizodalmam a csodában van, mert az én bajomon emberi tudomány úgyse segíthet.
Hilarius szánakozva nézett erre az emberre, aki olyan, mint
egy hegy, és lám mégis úgy meg van riadva, akár a kisgyerek, ha eltévedt a
sötét erdőben. Azon gondolkozott, hogy valami vigasztalót kéne neki mondani.
– Higgye meg kegyelmed, képes ez a kép ilyen állapotában is
csodát tenni, hiszen isten tudja, mióta van ez a hibája, aztán csodák mégiscsak
vannak.
Bikád úr, mint a kisgyerekek, rögtön megvigasztalódott
ezektől a szavaktól, és annyira hálás volt, hogy a legszívesebben a keblére
ölelte volna Hilariust, ha a perjel szigorú arca meg nem gátolja őt ebben.
Hilarius a szeme sarkából látta, hogy a kolostor népe a templom előtt
gyülekezik, a szerzetesek kíváncsian tekingetnek befele, hogy Bikád úr agyon e
ütötte a perjelüket? Ugyanis, akkor
megvan szentségtelenítve a templom, és újra kell szentelni.
Mekkora volt azonban a meglepetésük, amikor a várt borzalmas
kép helyett két barátságosan beszélgető embert láttak, és Hilariusnak ugyancsak
a nehezére esett eldönteni azt, hogy kinek az arcán látott megkönnyebbülést,
kinek pedig csalódást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése