A freskó legendája 16.

Bikád úr magára maradt, ahogy a saruk csoszogása elhalt, és az ajtót kívülről rázárták. Az oltár előtt volt elterülve, a földön feküdt, kereszt alakban, hogy ujjai kis híján érintették kétoldalt a falakat. Vagy egy fél óráig feküdt mozdulatlanul, homlokát a hűs kőpadlónak nyomta, és ajka hangtalanul mozgott, ahogy bocsánatért könyörgött. Igen, bocsánatért, mert hisz tudta, hogy az Úr a bűnei miatt sújtja ezzel a rejtélyes betegséggel, amire a földi orvosok nem találnak gyógymódot. Az a cigányasszony Nándorfehérvárban megmondta, hogy azért fáj a feje, mert a születésével megölte az anyját, aki belehalt az erőlködésbe, hogy őt a világra hozza.

Azt mondják, hogy még a bába se látott akkora csecsemőt, mint ő volt, pedig fogatlan vénasszony létére már a sír szélén tántorgott. Nem győzte hányni magára a keresztet, mert meggyőződése volt, hogy csakis a pokol küldötte lehet, aki már a születésekor is öl. Aztán az apja bejött, és kikergetett mindenkit, babonás vén szipirtyónak nevezte a bábát. Ő boldog volt, hogy végre megszületett az, aki nevének az örököse lesz, és nem érdekelte, hogy egy idomtalan, alig embert tart a karjában. Hogy közben a felesége meghalt? Hát istenem, ez az asszonyok sorsa.

Rövidesen azonban az apja újra megnősült, és a mostoha, aki hallotta a pletykákat, hogy ő a pokol küldötte, nem volt könyörületes a csecsemőhöz. Nem szívelte, és addig ravaszkodott, amíg elérte, hogy adják őt oda az egyik cselédnek, hogy nevelje fel. Azt mondta, szül majd ő különb fiakat neki, nem ilyen szörnyszülöttet, de addig nem kerül áldott állapotba, amíg ez a pokolfajzat egy fedél alatt él velük. Így került ő ki az istállóba, ahol a cselédekkel élt együtt, és ha megéhezett, hát a kecske tőgyéből szopott, amíg a jámbor állat meg nem unta.

Később, mikor már járni tudott, felfedezte a katonákat, akik az udvaron gyakorolták a tudományukat. Elbűvölte őt a kardok pengése, az összecsapó acél szikrázása, hogy milyen furmányosan ökleli fel egyik vitéz a másikat. A katonák tanácstalanok voltak, mert hát mégiscsak az úr fia, és nem kergették el, mikor ott lábatlankodott körülöttük. Egy kiszolgált vitéz, Vajk vette a gondjaiba, aki már öreg volt harcolni, és tőle vette az első leckéket is. Ő volt, aki felfigyelt bámulatos erejére, mert már három éves korában fél kézzel emelte fel azt a buzogányt, amit felnőtt férfiak is csak két kézzel bírtak megtartani.

Végül megszületett a várva várt örökös, sőt mindjárt kettővel ajándékozta meg új felesége az apját. Ettől kezdve világos volt, hogy ő nem maradhat otthon. Végül az apjának támadt az a gondolata, hogy elküldi őt a király udvarába, hogy tanulja a lovag életet. Bár még alig múlt öt éves, de bárki nyugodtan nézhette akár tízéves fiúcskának is.

…

A szerzetesek azért hagyták magára szentélyben, hogy a hajnali zsolozsmáig hátralévő pár órát elmélkedéssel töltse. Mint a perjel mondotta, egy szent töprenkedés minden jó kereszténynek az üdvösségét elősegíti. Aztán, ha hajnalban visszajön, feloldozza a bűnei alól – aztán már bizton várhatja a gyógyulást. Mert hiszen tudvalevő, hogy mindenféle betegséggel a bűneink miatti büntetésül sújt minket az Úr.

Bikád úr feltápászkodott a földről, miután elmondta az összes imát, ami az eszébe jutott, mert hát egy két év óta az emlékezete se volt a régi, könyvből pedig nem imádkozhatott, lévén, hogy se írni, se olvasni nem tudott. Ezért aztán úgy segített a baján, hogy udvari papot tartott maga mellett, aki együtt imádkozott vele. Most azonban ő is lebetegedett, és otthon kellett hagyni, a szerzeteseket pedig valahogy restellte megkérni, hogy maradjon egyikük vele egész éjszakára. Pedig az a Hilarius rögvest a szívéhez nőtt, mert nem olyan bumfordi szerzetes, mint azok, akikkel eddig dolga volt, akik a harmadik falunál tovább életükben nem jártak, hanem ő tanult, világlátott ember volt. Talán még a király udvarában is járt, töprengett Bikád úr.

Igen ám, csak melyikében? Merthogy Magyarországnak most két királya is volt. Az egyik, a törvényes, a megboldogult király utószülött fia, akivel akkor volt áldott állapotban a királyasszony, mikor a király a halálos ágyán feküdt. Az orvosok sokáig el se merték a királynénak mondani, hogy mi történt a királlyal, mert aggódtak, hogy mi lesz a méhében fejlődő magzattal, aki immár Magyarország törvényes uralkodója volt, és attól a pillanattól kezdve, hogy világra jött, a korona is megilleti.

Végül ő vállalta magára a feladatot, hogy megmondja a királynénak a férje halálhírét. Azonban úgy alakult, hogy nem is volt szükség szavakra, mert a királyasszony csak ránézett könnyáztatta arcára, és mindent tudott, olyannyira, hogy egymás vállán sírták el bánatukat. A könnyek pedig tudvalevőleg ugyanazt a szerepet töltik be az asszonyoknál, mint a bor a férfiaknál, elveszi a bánat élét.

Pár nap múlva azonban hívatja az özvegy királyné, és ő lóhalálában rohant, mert azt hitte, hogy a magzatnak esett valami baja, de a királynénak csak a tanácsára volt szüksége. Az imént volt nála a szívtelen főurak küldöttsége, még ki se hűlt a király hullája, a hitvesi nyoszolya, de már új férjet kommendálnak neki, mondván, egy csecsemő azért mégse kormányozhatja a hazát, egy asszony gyönge vállának pedig megterhelő a kormányzás. Hiába kérlelte őket, hogy legalább hadd gyászolja el illendően az urát, azt válaszolták, hogy amit megtehet egy közrendű ember, azt nem teheti meg egy királyi sarj, mert a haza üdve mindennél előbbre való, és megfenyegették, hogyha kell, ellenében is királlyá teszik Ulászlót, hiszen csak az kell hozzá, hogy megkoronázzák István koronájával. De nemcsak ettől fél ő, mondta könnyezve az özvegy, mert Ulászló fiatal, életerős férfi, aki még akármeddig is elélhet, és esze ágában se lesz átengedni a koronát az ő fiának, ha betölti azt a kort, amikor már alkalmas lesz az uralkodásra. Neadj Isten, még merényletet is elkövet ellene, mint ahogy az annalesekben erre is van példa, hogy a királyok így szabaduljanak meg a riválisaiktól, ezzel pedig magva szakadna Zsigmond királynak, az ő szeretett atyjának.

Szegény özvegy vigasztalhatatlanul zokogott, őt pedig a lelke gyökeréig felháborította a főuraknak ez a méltánytalan eljárása, és az elkövetkező éjszakákat végighánykolódta, hogy egy tervet fundáljon ki, amivel majd az özvegy elé állhat. Akárhogy is forgatta azonban a fejében a dolgot, mindig csak arra jutott, hogy az özvegy csak akkor lenne igazán szerencsés, ha az ő kezében volna a szent korona. Hiszen Magyarország királyait ősi szokás szerint ezzel a koronával koronázzák meg, és az, akinek a fejét nem érinti a szent korona, nem is lehet elismert királya Magyarországnak. Könnyű azonban mindezt elgondolni, de hogyan megvalósítani? A koronát Visegrádon őrzik, erős katonai fedezettel, erővel elvinni lehetetlen. Még ha sikerülne is olyan sereget toborozni a megboldogult király híveiből, aminek az élére állhatna egy vezér, meg kellene ostromolni a várat, ami eltarthat akár hónapokig is, és ezalatt a nyakukba zúdulna a felmentő sereg.

Mindezt elmondta az özvegynek, és nem értette, hogy egyszerre miért derül fel az ábrázata, több napi búskomorság után, mindenesetre ennyit legalább elért. Később azonban az özvegy azt is elárulta, hogy miért lett egyszerre annyira bizakodó. Mi, asszonyok a férjeink igájában megtanultuk, hogy az erő nem mindig célravezető, olykor bölcsebb asszonyi furfanggal élni. Úgy hiszem, ez most is hasznosabb lesz.

E szavakkal magához intett egy ugyancsak szemrevaló vászoncselédet, udvarhölgyét Kottanner Ilonát, aki végrehajtotta a korona elrablását, és a hasába rejtve kicsempészte a visegrádi várból, miután várandósnak tettette magát. Ő volt, aki egy fogadóban várakozott rá, hogy aztán a Duna jegén együtt szökjenek egészen Komáromig, ahol az özvegy várta őket, és alig kéthetesen királlyá koronázták a csecsemőt V. László néven.

Csakhogy a főurak, akik a szent korona elrablását hadüzenetnek értelmezték, találtak megoldást, és szent István halotti koronájával koronázták meg Ulászlót, ezután pedig Luxemburgi Erzsébet ellen fordultak, akinek az országból is menekülnie kellett. Hanem Bikád úr nem tartott az özveggyel, ígéretet tett neki, hogy tovább fogja képviselni az ő és fia érdekeit Magyarországon.