A freskó legendája 1

Előszó helyett 

 2012-ben jelent meg harmadik kötetem "A freskó legendája", amiben a százdi freskók középkori történetét dolgozom fel - szabadjára engedve a szerzői fantáziát! Az elkövetkező hetekben ezt a történetet osztom meg a blog olvasóival. Kívánok hozzá kellemes időtöltést!

A freskó

1380, Villa Zaazd

A két pár ökör vonta szekér leért a völgy aljára, és miután átgázolt a sekély patakon, amelynek a vize ebben az aszályos évben még tengelyközépig is alig ért, ugyanabban a lomha tempóban elkezdett felfelé kapaszkodni a dombra, amelynek a tetején a templom állt. A templom mellett több gazdasági épület is látható volt, és egy nagyobb építmény, amelyben a szerzetesek laktak, jelenleg épp heten.

A fuvaros egykedvűen ült a bakon, időnként meglegyintette az ökröket, jóformán csak megszokásból, a kezében lévő ostorral, amelyek ezt föl se vették, hanem ugyanolyan lomhán bandukoltak tovább.

A templomnál már egy kisebb küldöttség várta a szekeret, és a rajta utazót. A csoport közepén a bennszülötteknél egy árnyalattal sötétebb bőrű férfi állott, akinek széles mosolyra futott a szája, mikor megpillantotta az érkezőt, és karjait üdvözlésre tárta, hogy hatalmas mellkasára ölelje. Ő volt Szerecsen Jakab, aki egyenest Itáliából jött Lajos király udvarába, őfelségét szolgálni, és lett az ország leghatalmasabb ura. És mint ilyen, kötelességének érezte, hogy az ájtatos művészeteknek minden formáját támogassa adományaival. Templomokat építtetett a birtokain, kódexmásoló szerzeteseket támogatott, és freskók festésének volt a mecénása. Most épp itt, a Villa Zaazd nevű birtokán, ami a felesége hozományaként került a tulajdonába, még tizenöt évvel ezelőtt.

Mellette állt legifjabb kuzinja, Franciscus, testvérének, Jánosnak a fia, akit a magyarok nyelvén csak Ferencnek hívtak, egy pelyhedző állú kamasz, aki az anyja lágy vonásait, és szőke fürtjeit örökölte. Szerecsen mester ugyanis, legnagyobb bánatára, magtalan volt, pedig most járt a legszebb férfikorban, és már a második feleséget fogyasztotta, de hát, úgy látszik, az Úr akarata, hogy a magja terméketlen földbe hulljon.

A felesége szerfelett ájtatos fehérnép volt, és hát Szerecsen mester is azt gondolta, hogy nem árt a fennebbvalókkal ápolni a jó viszonyt, tán még áldást is hozhatnak erre a frigyre, egy fiúgyermek formájában. És, hát hogy lehet egy szentet másként megvesztegetni, mint egy róla készült freskóval? Szerecsen mester megkonzultálta ezt egyházi férfiakkal, legelsőben is gyóntatójával, Fredrikkel, aki minden szavára buzgón helyeselt, mint ahogy a többiek is, és dicsérték jámborságát, mondván, a mennyországban, közvetlenül az Úr trónusa mellett áll egy tábla, ahova a királyok és a nagyurak kegyes cselekedetei vannak feljegyezve, aranybetűkkel lesz feljegyezve az ő jámbor cselekedete.

Már éppen aktuálissá vált, hogy teljesítse egy fogadalmát, amit még húsz évvel ezelőtt tett, amikor Páduában járt egyetemre, úgyhogy most ezt a két fogadalmát akarta egyszerre beváltani, mert hát mindenekelőtt mégiscsak kalmár volt, aki mindig ügyel rá, hogy könyvelésében a kiadás és a bevétel rubrikák közül mindig az utóbbiban legyenek a nagyobb számok, és hiába ő Magyarország egyik leghatalmasabb nagyura, egy ekkora vállalkozás még az ő pénzes erszényét is megapasztotta.

Egyenesen szülőhazájából hozatta a mestert, mivel úgy gondolta, erre a munkára csakis a legjobb a megfelelő. Elvégre, hogyan nézne az ki, hogy pont a mennybéli szentekkel fukarkodjon? Kalmárfővel úgy okoskodott, hogy ha ő a legjobbat várja el, akkor neki is a legjobbat kell cserébe adni. Ezért aztán nem kis fáradság árán felkutatta messere Nicolót, aki a legjobb itáliai műhelyben tanulta ki a mesterséget, és akiről dicshimnuszokat zengett mindenki, akivel csak beszélt, de a legjobb ajánlólevél mégis az volt, hogy személyesen a nagy Giottótól tanulta a mesterséget.

…

Az olvasóban felmerülhet most a kérdés, hogy miért lehetett Szerecsen mester annyira biztos benne, hogy a felesége annyi meddő év után megfogan, és születendő gyermeke éppen fiú lesz, hogy már a védőszentjét is odafestette a freskóra? Nos, mondhatnánk azt, hogy természetesnek vette, hogy megannyi kegyes cselekedet formájában befektetett tőkéjének meg kell térülni, csakhogy a dolog ennél azért komplikáltabb volt, ugyanis Szerecsen mester olyan hatalmas úr volt Magyarországon –  Lajos király apotékáriusa, egyfajta pénzügyminiszter, aki az adókat és a vámokat szedte be királya nevében, és a kereskedelmet felügyelte, akinek az akarata törvény volt ezen a földön, és nemigen akadt, aki ellen mert volna mondani neki  – hogy úgy gondolta, a másvilágon sincs ez másként.

Meggyőződése volt, hogy a másvilágon a szentek is csak azt lesik, mikor tehetnek neki szívességet, és ebben a meggyőződésében mindezidáig senki se rendítette meg, hiszen minden eddigi vállalkozása, amibe csak belevágott, sikerrel járt, ezért aztán azt vallotta, hogy neki csupán a szentekkel kell a jó viszonyt ápolni, amihez hozzátartozott, hogy a kegyes művészeteket is támogatta.

Messere Nicolo lekászálódott a szekérről, és máris elveszett a hatalmas test mellett, amely úgy kapta fel, mint kutya a kölykét, csakhogy ő nem a pofájában, hanem a karjaiban tartotta, amelyek abroncsként fonódtak köréje, habár a látvány azt sugallta, hogy a jólét elpuhányosította Szerecsen mestert, aki szélességében alaposan meggyarapodott az elmúlt években, de most meggyőződhetett róla, hogy azokban a karokban van azért erő.

Erre, úgy látszik, Szerecsen mester is rájött, hogy könnyen összeroppanthatja ezt a madárcsontú művészt, mert a viharos fogadtatás után óvatosan letette, majd a másik kettő felé fordult, és dicsekedve mondta, ugye megmondtam, hogy a legjobb talján piktort fogom prezentálni erre a munkára, a messere pedig kétségkívül a legjobb, aki a legkiválóbb műhelyben sajátította el mesterségének a fogásait, habár Szerecsen mester immáron húsz esztendeje szolgálta Lajos királyt, a szavakat még mindig olyan dallamosan ejtette, mintha olasz anyanyelvén beszélt volna.

Szerecsen mester a csuhás alakra mutatott, aki a kuzinja mellett állt fancsali ábrázattal, kezeit csuhája bő ujjában melengette, pedig az áprilisi nap szokatlanul melegen sütött, ő Silentio atya, a kolostor perjele, Szerecsen mester nyomban rájött, hogy mekkora baklövést követett el, amint kimondta a perjel gúnynevét, ahogyan a novíciusok a háta mögött szokták emlegetni nevelőjüket, zavarát csak tetézte a perjel lesújtó pillantása, úgyhogy Szerecsen mester fejéből kiröppent a valódi neve, végülis Franciscus segítette ki a keresztapját, és közben elnyomott egy félmosolyt, Hieronymus perjel.