…
Reggel mindhiába keltegették Pál testvért, ő már
megfürdött az örök ifjúság forrásában, és mindentudóan mosolygott, hogy lám, én
már megszabadultam ebből a siralom völgyéből. Miklós, a legifjabb szerzetes,
akinek a feladata volt a magatehetetlen szerzetes gondozása, most könnyes
szemmel szaladt Flóriánhoz, hogy közölje vele a halálhírt. A perjel épp
Teodiciusszal tárgyalt, mikor megpillantotta a fiatal szerzetest, akinek az a
furcsa érzése volt, hogy már előre tudja, mit fog a fiú mondani, és szinte
közömbösen hallgatta végig, ahogy a szerzetes beszámolt a reggel eseményeiről,
majd ridegen rászólt Miklósra, hogy törölje meg az arcát, hiszen nekik, Isten
szolgáinak inkább örülniük kellene, mikor egyik társuk megtér a Teremtőjéhez,
Pál testvér pedig épp elég ideig szolgálta Istent, hogy előre elkészített hely
várja őt a mennyben.
Teodicius közbe akart vágni, hogy legyen megértőbb
Miklóssal, aki mégiscsak a húszas évei elején jár, de lenyelte, amit mondani
akart, ehelyett engedélyt kért rá, hogy segédkezhessen Miklósnak a halott
körüli teendőkben, aki ezt egy hálás pillantással köszönte meg neki. Teodicius
célja azonban nemcsak az volt, hogy Miklóson segítsen, hanem az is, hogy Pál
közelébe kerüljön, és alaposan szemügyre vehesse a holttestet. Az utóbbi
napokban túl sok haláleset történt a kolostorban, és most szörnyű gyanú ébredt
benne, amitől nem tudott szabadulni. Úgyhogy, utána kellett járnia. Gyanús volt
neki, hogy Pál testvér egy nappal azután halt meg, hogy elkezdett arról a
titokzatos kisfiúról fecsegni, aki egy éjszaka érkezett a kolostorba … de hisz
ennek már jópár évtizede, aminek ma már valószínűleg semmi jelentősége,
különben is ki adna egy szélütött öregember fecsegésére? – próbálta magát
meggyőzni, hogy csak ő lát rémeket, és szó sincs itt gyilkosságról.
Azonban alig pillantott a hullára, már tudta, hogy
egyáltalán nem látott rémeket, mivel a természetellenesen lila bőr a
tapasztalatai szerint mérgezésre utalt.
…
– Bizonyára megterhelő feladat volt Pál testvér
ápolása.
Teodicius úgy döntött, hogy kifaggatja a mit sem sejtő
Miklóst.
– Egyáltalán nem, - tiltakozott a fiatal szerzetes –
hiszen magad is tapasztalhatod, hogy alig van súlya. Szoktunk is a többiekkel
viccelődni, hogy Pál testvér már életében átváltozik angyallá. Igaz is
Teodicius, az angyaloknak tényleg nincs súlyuk?
Teodicius kénytelen volt bevallani, hogy erre a
kérdésre nem tudja a választ. Habár zarándoklata során járt már olyan
kolostorban, ahol az egyik szerzetes testvér éppen arról írt értekezést, hogy
vajon hány angyal fér el egy tű hegyén, de erre a kérdésre talán még ő se tudna
válaszolni.
– Szóval, azt mondod, hogy Pál testvér ápolása nem
volt megterhelő feladat – terelte vissza a beszélgetést az eredeti medrébe.
– Nem, egyáltalán nem. Inkább mulatságos.
– Mulatságos?
Miklós felkuncogott, ahogy felidézte az emlékeit.
– Engem például sose hívott Miklósnak, hanem Borkának
nevezett. Mint kiderült, az a Borka egy egykori novíciustársa volt, és engem
vele kevert össze.
– Bizonyára, gyakran beszélt a régmúltról.
– Az igazat megvallva, csak arról beszélt. Ő már a
múltban élt.
– Sose beszélt egy kisfiúról, aki egy éjszaka érkezett
a kolostorba?
Miklós próbált visszaemlékezni, majd felragyogott az
arca.
– De, beszélt. Flórián testvér azonban nagyon dühös
lett, amikor elmondtam neki, hogy miről beszéltünk, és megfenyegetett, hogy a
saját érdekemben felejtsek el mindent, amit mondott, különben nagy bajba
kerülhetek.
Teodicius legszívesebben tovább faggatózott volna, de
tartott tőle, hogy ez még a kissé együgyű Miklós gyanúját is felkeltené.
– Úgy tudom, Pál testvérről úgy kellett gondoskodni,
mint valami csecsemőről.
– Igen. Ez azonban nekem semmiféle nehézséget nem
jelentett, mivel otthon nyolc testvéremről kellett gondoskodnom. Flórián
testvér is éppen ezért bízott meg engem a feladattal.
– Nyilván, etetni is kellett.
Miklós bólintott.
– Tegnap este is te etetted?
Miklós furcsán nézett rá, hogy miért pont ezt kérdezi,
de azért válaszolt.
– Nem, tegnap este Flórián testvér etette meg. Azt
mondta, hogy beszélnivalója van Pál testvérrel, és ő majd megeteti.
– Máskor is előfordult már, hogy Flórián testvér
etette meg Pál testvért?
– Néha, mikor belemerültek egy beszélgetésbe,
megesett, hogy Flórián testvér azt mondta, hagyjam ott az ételt, ő majd
megeteti Pál testvért.
…
Ebédnél a refektóriumot a szerzetesek izgatott
sugdolódzása töltötte meg, úgyhogy már a szerzetes hangját is csak alig
lehetett hallani, aki az alkalomra rendelt kegyes szöveget olvasta fel, és a
végén Flórián perjel volt kénytelen felemelni a hangját, és rendreutasítani a hangoskodó
szerzeteseket.
Persze, a szerzetesek izgatottságának is megvolt az
oka, mégpedig a legújabb fejlemények a polgárháborúban, hogy Zsigmond befejezte
a sereg toborzását, és nyomban megindult a Délvidékre, Mária királynő
kiszabadítására. Azok, akik szerettek a jól értesültek szerepében tetszelegni,
már azt is tudni vélték, hogy Horváti Jánosnak, Dalmácia urának semmi kedve
sincs bevárni a sereget, hanem Máriával Zsigmond elé megy, hogy átadja őt a
hites urának. Persze, el kell majd számolnia, Mária anyjának, Erzsébetnek a meggyilkolásával,
de senki se gondolja, hogy ez komoly gát lenne a megegyezés útjában, hiszen
mindenki tudja, hogy Zsigmond nem rajongott az anyósáért, aki a legfőbb
akadálya volt annak, hogy Zsigmond nem foglalhatta el a magyar trónt, a férj
jogán, ugyanis Erzsébet állandóan újabbnál újabb férjjelölteket talált a
lányának, de már mindenki tisztában volt vele, hogy ez csak taktikázás a
részéről és valójában egyik kérőjéhez se akarja Máriát hozzáadni, hanem rajta
keresztül ő akar uralkodni a kegyenceivel.
Így állt a helyzet alig öt évvel Lajos király halála
után, aki három lányt hagyott hátra örökösül. Hedviget, a legidősebbet
kikövetelték maguknak a lengyelek, hogy legyen a királynőjük, Margit, a
másodszülött fiatalon meghalt, így aztán Máriára maradt a feladat, hogy a
magyar trónra üljön, csakhogy a rendek sose fogadnának el egy nőt Magyarország
trónján, aki még csatába se tudja őket vezetni, így aztán sürgősen találni
kellett neki egy megfelelő férjet. Sokáig úgy is tűnt, hogy a megfelelő férj a
cseh Luxemburgi Zsigmond személyében, akivel még gyerekként jegyezték el
Máriát, adva van, csakhogy alig hűlt még ki Lajos teste, Erzsébet már
taktikázni kezdett, és ebben hű szövetségesre lelt Garay nádor személyében,
akivel szövetkeztek, hogy együtt fognak uralkodni Magyarországon. Egyszerre már
Zsigmond nem felelt meg Máriának, mint férj, és a francia király fiát akarták
megnyerni férjnek, csakhogy a főurak közül sokan emlékeztek Lajos király
kifejezett akaratára, hogy Zsigmond legyen Mária férje, hiszen még életében eljegyeztette
vele a lányát, azonban a halál megakadályozta, hogy véglegesítse a házasságot.
Mára pedig odáig jutottunk, hogy jószerivel minden
főúrnak megvan a saját jelöltje a trónra, akit kész akár katonai erővel is
támogatni, és mindez azzal a következménnyel jár, hogy Magyarország a bőség
évtizedei után anarchiába süllyedt. A nagyon öregek még emlékeztek rá, hogy az
Árpádok nemzetségének a kihalása után volt hasonló a helyzet, amikor
Magyarországban kiskirályok uralkodtak, akik közül a leghatalmasabb Csák Máté
volt, csakhogy ekkor a nápolyi Anjou Károly lépett fel trónkövetelőként, Mária
nagyapja, és megszerezve a királyi címet, visszaadta annak a tekintélyét,
sorban legyőzve a kiskirályokat, vagy pedig kiegyezett velük. Uralkodása
azonban még sokáig bizonytalan maradt, amit merényletek sora jelzett, közülük a
legnagyobb Zách Feliciáné volt, amiben a királyné, fiai életét védve, három
ujját vesztette el, és ami után a kegyetlen megtorlás még a kegyetlenségekhez
amúgy hozzászokott főurakat is megbotránkoztatta, de meg is félemlítette őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése