Szerecsen mester gyorsan beterelte a társaságot a
templomba, hogy megmutassa messere Nicolónak, hova tervezi a faliképeket, és
mik az elképzelései, jóllehet a falakon már látszott néhány rajz, amelyeket
nyilván az egyik ügyes kezű szerzetes pingált oda szent buzgalmában, aki azonban
láthatóan még a festészet alapjaival sem volt tisztában, nem is beszélve a
perspektíva tudományáról, ami nélkül nem lehet élethű egy kép, hiszen egy
távolban lévő tárgyat arányaiban kisebbnek kellett ábrázolni, mint az előtérben
lévőt, így adva mélységet a képnek, különben a szemlélőben az a benyomás
alakulhat ki, hogy egymás hegyére-hátára van dobálva minden, és ebben az
esetben is így járt a kontár művész.
A templom belsejében félhomály uralkodott, a
fáklyáktól már vékony réteg korom rakódott le a falakra, Szerecsen mester
elfogta messere Nicolo elégedetlen pillantását, és elértette, mire magyarázólag
hozzátette, szegény a klastrom, ezért használtak fáklyákat, de létesítettek
egy méhest, és az ott megtermelt viaszból készült gyertyákkal fognak eztán
itt világítani.
Ezt pedig, intett a falakon
látható rajzokra, a kőművesek majd levakolják, és föléje kerül a messere
freskója.
A perjel, akit szemmel láthatóan önérzetében sértett,
hogy ezek ketten itt úgy egyezkednek az ő templomáról, mintha ő jelen se volna,
most felhorkant, ez itt az ájtatosság helye, és nem a hivalkodásé, és az a
kép már generációk óta van ott, és látja el jól a feladatát, és én kétlem, hogy
egy új kép, amelyre bíbor színnel festenék rá a mi Urunk vérét, ugyanilyen jól
szolgálná az elmélyülést.
Biztosíthatlak atyám,
fordult a perjelhez messere Nicolo, aki jól láthatóan hozzá volt már szokva,
hogy okvetetlenkedő szerzeteseket szereljen le, hogy nem ez az első templom,
amelynek a freskóját én festem, és eddig még mindenütt elégedettek voltak a
munkámmal.
…
Messere Nicolo immáron második hónapja festette a
templom faliképeit. A szerzetesekkel máig se sikerült rendeznie a viszonyát,
ami főleg a perjel miatt volt rossz, aki már azért is orrolt rá, mert nem tudta
a templomát használni, és így kénytelen volt a rendszeres ájtatosságokat a
refektóriumban tartani, de folyton panaszkodott, hogy az a hely nem alkalmas az
elmélyülésre és a szemlélődésre.
Az, hogy a templomában remekmű készül, ami hosszú
századokra a templom éke lehet, nem érdekelte, mert ezt csak „hivalkodásnak”
tartotta, ami csak a világiakat izgatja, de Isten emberét nem érdekelheti, és
nem is tűrte volna, hogy messere Nicolo a holmijával egyetemben lefoglalja a
kolostor vendégházát, ha nem félt volna Szerecsen mester haragjától, hogy
megvonja adományait a kolostortól, amire rá volt szorulva, ezért aztán inkább
eltűrte a kellemetlenségeket.
…
Egy nap a szokásosnál is jobban belemerült a
munkájába, mert különösen kényes részhez ért, amikor élethű vonásokkal kellett
elevenné tenni a szent arcát. Piszlicsáré munka volt, ám most dőlt el, hogy
művészet lesz, amit alkot, vagy kontármunka. Már órák óta magába feledkezve
pingált, amikor hangos veszekedésre figyelt fel.
Feltűnően szép, fiatal lány szidott egy tízéves forma
kisfiút. Habár a szavakat nem értette, a beszéd ugyanolyan dallamos volt, mint
az ő olasz anyanyelve, és az arcok játéka mindent elárult. Rájuk szólt, egy
kissé bosszankodva, hogy megzavarták a munkájában. Meglepetésére a kisfiú
folyékony latinsággal válaszolt.
– A nővérem szidott le, hogy mért bámészkodom itt. Ha
Ireneus atya rajta kap, megfenyít, és penitenciát ró ki rám.
A lányra nézett, aki örökölte tatár őseinek szilaj
szépségét, akik a sztyepén, szőrén ülték meg lovaikat. Önkéntelenül is egy
barbár hercegnő jutott az eszébe, akit Dzsingisz kán sátrába hurcolnak, hogy az
asszonyává tegye. Kényszeríteni kellett magát, hogy ne induljon be a
fantáziája.
– Hogy hívják a nővéredet?
– Csengének.
A név úgy zengett, mint ősi, barbár zene.
– Mondd meg neki, hogy nagyon szép lány.
Ám a fiúnak nem kellett lefordítani a szavakat, mert
nővére női ösztönével megérezte, hogy miféle hatással van a férfira, és
zavarában elpirult.
…
Messere Nicolo hajnali öt órától dolgozott, amikor a
nap első sugarai beragyogták a templom belsejét, és napi tizennégy órát
dolgozott megállás nélkül, még az alapozást is maga végezte, igaz Jancsi a
segítségére volt, akinek a szülei a kolostorban szolgáltak. Jancsi elárulta
neki, hogy már az első nap beszökött a templomba, és érdeklődve nézte,
hogy mit is csinál az idegenből jött maestro, hogy tünteti el azokat a régi
rajzokat, amiket amúgy se szeretett, mert a különféle szörnyek csak arra voltak
jók, hogy ijesztgessék az embereket, és a helyükre a messere szép, színes
képeket fest, amelyek a szenteket ábrázolják. Azt is beismerte, hogy emiatt
bizony sokat mulasztott az oskolában, és ha rájönne Ireneus, a tanító testvér,
hogy ő itt van, megtáncoltatná a hátán a pálcáját… most tehát ő keverte
lelkesen a meszet a festékkel, hogy megmaradjon a falon.
Vele járt a mezőre festéknek való növényt gyűjteni, és
rácsodálkozott, hogy egy kis hozzáértéssel közönséges növényekből miféle
színeket lehet nyerni, sose gondolta volna, hogy az aranyvesszőből, amelynek
ismerte a gyógyító hatását, mindjárt háromfajta festék is lehet, aszerint, hogy
melyik részét használjuk fel.
Ahogy messere Nicolo a munkával haladt, és mind többet
lehetett látni a készülő műből, úgy jelentek meg a kíváncsiskodók, akik egy
pillantást akartak vetni a készülő képekre. A szerzetesek megálltak az ajtóban,
onnan vették szemügyre az elkészült képeket, eljátszva a szakértőt, akik már
számtalan hasonló freskót láttak, homlokukat ráncolják, végül pedig
ajkbiggyesztve, mintegy sajnálkozva távoztak, messere Nicolo pedig tudta, hogy
ez Hieronymus perjel hatása, aki telebeszélte a fejüket, de ő nem is a
szerzetesek véleményére volt kíváncsi, hanem a hívekére.
Vasárnaponként Hieronymus perjel tartott misét a
falusiaknak, ilyenkor a képek le voltak takarva, de messere Nicolo megfigyelte,
hogy titkon azért bepillantanak a leplek mögé, aztán sugdolóznak, és Jancsitól
megtudta, hogy ilyenkor azt találgatják, vajon kinek a fejéről mintázta meg egy
szentnek a fejét, ugyanis tudták, hogy a „majsztró” mindig modellekkel
dolgozik, állt már neki modellt szerzetes ugyanúgy, mint falusi jobbágy.
…
Ireneus atya jelentkezésére nem is kellett soká várni,
már másnap megjelent, felfújt képpel, mint akit borzasztó méltánytalanság ért.
Fülön fogta Jancsit, hogy visszavigye az oskolába. Messere Niccolo az utolsó
pillanatban vette észre, és állította le a szerzetest, mire az méregbe gurult,
mint a pulyka.
– Netán azt akarja messere, hogy ez a fiú buta
maradjon, mint az ökör?
– A fiú csöppet se buta, sőt, fürge észjárású.
Már most többet tud, mint némely atya itt, a kolostorban. Egyébként, atyám
helyében én elmélyülnék a grammatikába, ha már arra vállalkoztam, hogy
tanítsak.
Ireneus elvörösödött, remegett a dühtől, amikor Niccolo
felé bökött.
– Ezt jelenteni fogom a perjel atyának!
– Jelentsd, kedves Ireneus, én pedig Jakab
mesternek fogom jelenteni, hogy mindenféle csipp-csupp gáncsoskodásokkal
akadályoztok a munkámban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése