…
Mikor kint egy kicsit felmelegedett Teodicius megint
kiment a gyilkosság helyszínére, de okulva a tapasztalatokból, ezúttal a
konyhában kért egy felhevített követ, amit rongyokba bugyolált, és úgy rakott a
csuhája alá, hogy ily módon tartsa magát melegen. Ezt a módszert egy hegyi
kolostorban tanulta, ahol a barátok a legnagyobb télben is ily módon tartották
magukat melegen.
Miután ekképp felvértezte magát a hideg ellen, visszament
a helyszínre, amit a bámészkodók ugyan összetapostak, de azért tisztán kivehető
volt, hogy István a támadóival dulakodott, merthogy ketten voltak, ahogy a
nyomokból kiolvasta. Teodicius még katona korából tudott nyomot olvasni, amikor
a legapróbb jelekből kellett megállapítani, hogy a gondjára bízott csapatot nem
csapdába vezeti e. Mert bizony egy felderítő katonának gyakran kellett az
ellenség tőrvetésétől félni, ő pedig gyakran vállalkozott efféle feladatokra,
mert már tíz éves korától vadorzásból volt kénytelen eltartani a családját, és
ott megtanulta a vadállatok nyomát követni, az erdőkerülők elől pedig
bújkálni..
Így aztán most Teodicius úgy olvasott a nyomokból,
mint azok a tudós barátok a kódexekből, akiket titokban annyira csodált, mivel ő
nem tudott olvasni. Betűk helyett azonban nyomokat olvasott, aminek most
nagyobb hasznát vette, és visszafelé követve István lábnyomait, egész dráma
bontakozott ki Teodicius előtt, ahogy az üldözői becserkészték a szerencsétlen
kalmárt, olyan volt, mint mikor a vadászok bekerítik a vadat, és két irányból
közelítik meg. Ez volt az a pillanat, amikor Teodiciusban gyanú ébredt, hogy
István gyilkosai nem is rablók voltak, hanem katonák, mert ők alkalmazták ezt a
taktikát, mikor üldöztek valakit, amihez Teodicius is gyakran folyamodott, amíg
katona volt. Az egyik katona űzőbe vette, és egy előre megbeszélt helyre
„terelte” a szerencsétlent, míg társa egy rövidebb úton elébe vágott, így aztán
egyenesen a karjaiba hajtotta az ellenséget, akit aztán megöltek, vagy
elfogtak, hogy kivallassák. Azok, akik nem ismerték ezt a trükköt, és nem is
vadásztak, még csak nem is gyanakodtak, hogy egyenesen belefutnak a csapdába.
A nyomokból ítélve, az üldöző katona egyáltalán nem
sietett, hiszen tudta, hogy áldozata társának a karjaiba szalad, neki csak arra
kell vigyázni, hogy István nehogy „kitörjön” valahogyan, és más irányba kezdjen
el menekülni. Ám a mit sem sejtő István nyílegyenesen szaladt bele a végzetébe,
Teodicius úgy átélte a hajszát, mintha ott, a szeme előtt játszódna le a
becserkészés, legszívesebben rákiáltott volna Istvánra, hogy térjen ki, mert
így a gyilkosa karjába rohan. István azonban csak egy egyszerű kalmár volt,
akit két, munkanélküli zsoldos szemelt ki, a gazdagzsákmány reményében. Gyakori
eset volt ez az anarchiába züllött országban, ahol gazdátlan zsoldosok
garázdálkodtak.
István, nemegyszer több tucat lépéssel is lehagyta az
üldözőjét, de eszébe se jutott, hogy irányt változtasson, mert úgy gondolta,
hogy a kolostornál már biztonságban lesz. Amikor pedig rádöbbent, hogy csapdába
esett, már késő volt, és üldözői végeztek vele.
Teodicius visszafelé követte a nyomokat, és egy
barlanghoz jutott, ahol egyszerre megszaporodtak, a lábnyomok, mintha valami
találkozó zajlott volna ott. Belépett a barlangba, amiről első pillantásra
megállapítható volt, hogy csak félig a természet alkotása, félig azonban emberi
kéz munkája, hogy lakhatóvá tegye, és a legszükségesebbekkel felszerelje.
Akárkinek is volt ez a barlang az otthona, tűzszerszámok híján nem tudta
szemügyre venni, mivel bent olyan volt a sötétség, mint a legsötétebb éjszakán,
hogy csak a tárgyak körvonalát tudta kivenni. Hirtelen az a rossz érzése
támadt, hogy nincs egyedül a barlangban, és az a másik, akinek a jelenlétét
csak érzi, pont őt figyeli, de hiába meresztgette a szemét, túl nagy volt a
sötétség, úgyhogy végül kimenekült a barlang elé, ahol mélyeket szívott a friss
levegőből. Arra is rájött, hogy ismeretlen terepen van, és az ellenfele, akárki
is az, bármelyik bokor mögött megbújhat, és rá is támadhat, úgyhogy okosabbnak
vélte, ha visszamegy a kolostorba.
…
Szerény ebédjét a többi szerzetessel együtt, az
ebédlőben fogyasztotta el, és azt már az első nap után tisztán látta, hogy a
tíz parancsolat közül egyben egész biztos vétlenek az itt élő szerzetesek,
mégpedig a torkosságban, ugyanis a szerzetesek étrendje annyira szerény volt,
hogy akkor is böjtöltek, amikor épp nem volt böjti időszak. A kolostor
szegénysége miatt is volt olyan szerény az étel, a helyi patakban fogott hal,
kirántott hagyma, lépes méz volt az étrend, de a szerzetes szakács még ezeket a
szegényes ételeket is olyan bűn rosszul készítette el, hogy a szerzetesek olyan
keserves ábrázattal rágták meg a falatokat, hogy Teodiciusnak úgy kellett
elfojtania a mosolyt, valahányszor rájuk nézett. Nem is állhatta meg, hogy ne
említse Flórián perjelnek, talán fontolóra kellene vennie, hogy lecseréli a
szakácsot, mielőtt még a gondjaira bízott szerzetesek éhen halnak, ő azonban
rezzenéstelen arccal válaszolta: legalább nem esnek kísértésbe, hogy a
falánkság bűnébe essenek.
Teodicius nem étkezett ugyanannál az asztalnál, mint a
többi szerzetes, hanem egy külön asztalon osztozott meg Vilmossal, aki, habár a
szerzetesek öltözékét viselte, és velük is élt, de mégse volt felszentelve,
mert mindenki félkegyelműnek könyvelte el, aki még arra se képes, hogy a
regulát megtartsa, ami pedig a szerzetesek életét vezérelte. Ezért aztán ahhoz
se volt joga, hogy a szerzetesek asztalánál étkezzen, egyébként pedig a
felfuvalkodott szerzetesek rendkívül lenézően beszéltek róla, mint „nem közéjük
valóról”, ami bántotta Teodicius igazság érzetét.
Mikor meglátta, hogy Vilmos egyedül ül egy hatalmas
asztalnál, ahol máskor a novíciusokkal együtt szokott étkezni, most azonban nem
voltak a kolostorban novíciusok, Teodicius úgy döntött, hogy a szerzetesek
asztalától átül hozzá, Vilmos pedig boldogan csinált neki helyet maga mellett.
Ez még az első nap történt, és azóta Vilmos úgy hozzá szokott, mint a kóbor
kutya ahhoz, akitől simogatást kapott.
Fogatlan szájával most is rámosolygott, amikor
meglátta, és intett felé, hogy jelezze, elkészítette a helyét maga mellett.
Vilmos rendkívül közlékeny volt, és rendszeresen beszámolt mindarról, ami a
kolostorban történt, azalatt, amíg ő távol volt, csakhogy most hirtelen támadt
ötlettel Teodicius is beszámolt neki arról, hogy hol járt, és milyen
felfedezést tett, de a hatás, amit elért, meglepte, mert Vilmos a szája elé
kapta a kezét, és a szemeit forgatta jelentőségteljesen.
– Psszt!
– De hát, mi van? – kérdezte a meghökkent Teodicius
– Titok! A perjel atya megtiltotta, hogy beszéljek
róla.
– Kiről?
– A remetéről! Nem szabad beszélnem róla.
A beszélgetés fojtott hangon zajlott, hogy még a tőlük
pár méterre ülő szerzetesek se hallják, és Teodicius ebből rájöhetett, hogy
tényleg súlyos titokról van szó. Egy remete, akiről nem szabad beszélni, mert
titokban él a barlangban. Nocsak, vajon miféle titkokat rejteget még a
kolostor?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése