A feskó legendája 11.

…

Helga viskója önmagában se volt nagy, és még az is két helyiségre volt osztva. Ahol ők voltak, az lehetett a konyha, alig fértek el benne ketten, a mennyezetről száradó gyógynövények lógtak, a tűzhelyen valami rotyogott, vélhetően Helga reggelije, és ez barátságos meleget is biztosított, ami a kint fagyos levegő után kifejezetten jól esett Teodiciusnak. A másik, kicsit nagyobb helyiségben állt a szövőszék, amin dolgozott.

– Tíz évvel ezelőtt jöttem ide – kezdett bele Helga a történetébe – nem, nem igaz, menekültem. Azelőtt Németalföldön éltem, Brugge városában. Egy kommunában éltünk, afféle lelki közösségben, amit Johanna nővér vezetett, akit anyánknak neveztünk. Mind fiatal nők voltunk, akiket az utcáról szedett fel, nehogy elzülljünk, hogy ne legyünk se kurvák, se tolvajok. Ő tanított minket, és szakmát adott a kezünkbe. Volt egy vállalkozásunk, amit azonban a céhbe nem vettek fel, mert azt mondták, hogy a vállalkozást csak egy férfi vezetheti, hiszen egy nő alkalmatlan rá, hogy üzleteljen. Aztán, amikor kezdtünk egyre sikeresebbek lenni, és komoly konkurencia a férfiak vezette vállalkozásoknak, elkezdődtek a támadások ellenünk. Riválisaink csavargókat béreltek fel, hogy támadjanak meg minket, zaklassák az üzletfeleinket, csakhogy mi visszavertük a támadásokat, az üzletfeleink mellé pedig testőröket béreltünk. Aztán, egy napon katonák törtek ránk, és bíróság elé hurcoltak. Az ellenségeink azzal vádoltak meg, hogy pénzért fogadtunk férfiakat, Johanna nővér vezetésével erkölcstelen életet éltünk, az ördöggel paráználkodtunk, és még sok hasonló baromságot hordtak össze, amikre persze mind voltak tanúk. Johanna nővért megégették, minket pedig szétkergettek.

– Flórián tehát ezért nevez téged beginának.

– Akkor még nem ő volt a perjel, hanem egy bölcs, öreg, jóságos szerzetes, Gergely, Flórián azonban már akkor gyűlölködött, és az oltár mellől vádolt, hogy eretnek begina vagyok, de én a szemén láttam, hogy közben egész más jár a fejében, mert tudd meg, hogy a drágalátos perjeled egy kéjsóvár alak, aki vizet prédikál és bort iszik, csak a test gyönyöreinek él, és ha ő a mennyországba kerül, istenemre mondom, én pokolra akarok jutni.

– Ebből elég! Nem vagyok kíváncsi, az átkozódásodra.

Helga láthatóan meghökkent erre a parancsoló hangra.

– Mióta ő lett a perjel, azóta hadakozunk, de semmit se mer ellenem tenni, mert túl sokat tudok a viselt dolgairól.

– Azt is mondta, hogy nálad jobban senki se ismeri a gyógynövényeket, és a kolostorban is te gyógyítod a betegeket.

– Nála biztosan jobban gyógyítok, mert ő egy közönséges sarlatán. Valamikor, egy vándor kirurgustól elleste, hogyan kell eret vágni, és azóta ezzel a tudásával hivalkodik. Ki tudja, hogy hány szerencsétlent juttatott már át a másvilágra.

– Te mérgezted meg az öreg Pált?

Helga felkapta a fejét, és megrökönyödve nézett Teodiciusra.  

– Pál meghalt?

– Ezek szerint nem te tetted.

Helga reagálása minden szónál ékesebben bizonyította az ártatlanságát, mert ő, akinek az arcizma se rándult István halálhírére, most könnyezett.

– Az öreg Pál volt az egyetlen a kolostorban, akivel beszélni tudtam, amíg el nem ment az esze. Szerettem a lábánál ülni, és csak hallgatni, ahogy mesél a régi időkről, ő pedig a hajamat simogatta. Flórián mindig dühbe gurult, amikor meglátta, hogy velem beszél, végül kitiltott a kolostorból.

– Szerinted Flórián mérgezte meg Pált?

Helga nem válaszolt, csak bólintott.

…

– Mikor ide jöttem, nem volt senkim, és már tovább akartam állni, aztán találkoztam Örzsével, aki itt élt, ebben a viskóban. Örzse özvegyasszony volt, akinek a férje, gyerekei egy rejtélyes betegségben haltak meg, azután költözött ide, távol minden embertől, és az életét a gyógyításra tette fel. Ő tanított meg mindenre, hogy melyik gyógynövény mire jó. Egy napon, mikor hazajöttem, Örzsét itt találtam, felakasztotta magát. Utána már magányosan éltem.

– És István?

– Errefelé szegény emberek élnek, akik nem tudnak fizetni a gyógyításért, és hát nekem is kell élni valamiből. Ezért elkezdtem újból szőni, és István vásárolta fel a szöveteket, amikor évenként itt járt prémeket venni.

– Mégse rendített meg István halálának a híre.

Helga megvonta a vállát, mintha azt mondaná, hogy tőle akár az egész férfinemzetség is kipusztulhatna a világból.

– Olyan volt, mint a többi férfi, különleges bánásmódot várt el csak azért, mert üzleteltünk. Azzal hencegett, hogy egy hatalmas urat szolgál, úgyhogy nekem is ajánlatos vele jóban lennem, és közben fogdosott. Utoljára is csak úgy tudtam tőle szabadulni, hogy megszereztem azt a tőrt, amit a ruhája ujjában rejtegetett, és azzal fenyegettem meg.

– Szóval, ezért nem találtam meg nála… Az előbb említetted, hogy az öreg Pál a régmúlt időkről beszélt neked.

– Igen.

– Beszélt neked egy kisfiúról, aki titokban érkezett a kolostorba?

Helga megrázta a fejét.

– Ő már azelőtt is zavarosan beszélt, és én igazából a felét se értettem annak, amit mondott. Valami Konstantinról beszélt, aki titokban él köztünk, és ha kiderülne a titok, mindnyájan nagyon nagy bajba kerülnénk.

– Constantinusról, a szerzetes remetéről beszélt?

– Lehet.

– Te már láttad ezt a Constantinust?

– Egyszer kétszer. Őt Flórián gyógyítja, ezért is csodálatos, hogy még mindig él.

…

Teodicius maga mögött hagyta Helga kunyhóját, mert úgy gondolta, hogy már mindent elmondott, amit tudott neki mondani, vagy pedig önszántából el akart neki mondani, habár nem volt azaz érzése, hogy a begina titkolna valamit előle.

Még abból az időből, mikor katona volt, elég jó érzékkel meg tudta mondani, ha valaki nem őszinte hozzá, vagy éppenséggel félre akarja vezetni, most azonban nem szólalt meg benne a vészharang, ami ilyenkor figyelmeztetni szokta.

Egyre inkább kialakult benne a meggyőződés, hogy ebben az ügyben kulcsfigura ez a titokzatos Constantinus nevű szerzetes remete, és éppen azon törte a fejét, hogy ismerheti e valahonnan ezt a Constantinust, mert a lelki szemei előtt minduntalan egy szikár, meggyötört, szakállas arc képe rémlett fel.

Azt már tapasztalatból tudta, hogy az agya néha különös játékokat játszik vele, vagy az is lehet, hogy ez már „szakmai” ártalom, amitől egy életen át se tud szabadulni? A katonáé, aki megszokta, hogy olyan dolgokat is megfigyeljen, amik fölött másnak elsiklik a figyelme, de neki az élete múlhat rajta. Ezeket aztán idővel persze elfelejti, de megesik, hogy valamilyen arc csak úgy a semmiből felmerül előtte, aztán, mikor találkozik vele, rájön, hogy igen, ez volt azaz arc, és persze elkezd nyomozni, hogy honnan ismerheti, kérdezősködik, és rájön, hogy hiszen látta ő ezt az arcot már azelőtt is, csak akkor nem figyelt fel rá, mert például egy vásári tömegben jött vele szemközt, és a következő pillanatban ő már el is feledkezett róla, csakhogy az agya, Istennek ez a tökéletes alkotása a megfelelő pillanatban felidézte ezt a képet.

Elgondolkozott azon, hogy történhetett e most is ez? Szemét lehunyva megpróbált visszaemlékezni az elmúlt napokra, és hirtelen az eszébe villant egy álma, legalábbis eddig azt hitte, hogy álom volt, de most egyszerre ebben is kételkedett.

Az álom az volt, hogy az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy erős vizelési kényszere van, úgyhogy ki kellett mennie az udvarra, hogy könnyítsen magán, és amíg így fel-le bolyongott, hogy megfelelő helyet találjon, ahol könnyíthet magán, egyszerre csak egy vékony fénypászmát vett észre, ami a konyha felől világított, ő pedig elindult a fény irányába, mert kíváncsi volt rá, hogy mi lehet az, ám az ablak most el volt fedve, ami csak még inkább felkeltette az érdeklődését, ezért belesett a résen, és a legnagyobb megdöbbenésére Flóriánt pillantotta meg, egy alakkal társalgott, aki a szerzetesek ruhájába volt öltözve, azonban nem élt a kolostorban, ezt hátulról is meg tudta állapítani.

A gesztusokból ítélve ők ketten vitatkozhattak, főleg Flórián beszélt dühös ábrázattal, a másik csak néha szólalt meg, mintha védekezne, és csillapítani akarná a szerzetest, rajtuk kívül még valaki volt a konyhában, aki a háttérben dolgozott.

Teodicius mindeddig meg volt győződve, hogy ez csak egy álom volt, most azonban már korántsem tartotta ezt annyira bizonyosnak, hiszen annyi mindent képes volt felidézni abból az „álomból”, hogy még a fagyos levegő marását is érezte bőrén, ha jobban megerőltette az agyát.