2016. október 22., szombat

A freskó legendája 8.




Teodicius még aznap délután talált rá módot, hogy beszéljen Flórián perjellel, arról, amit Vilmos mondott neki, és a különös viselkedéséről. A perjel reakciója olyan volt, amilyet Teodicius várt tőle, dühösen nézett rá.
– Testvérem is meggyőződhetett róla, hogy Vilmos csak egy félkegyelmű, aki számtalan kalamajkát okozott már az állandó fecsegésével. A szerzetesi csuhát is csak az elődöm kegyelméből viselheti, de sose lehet felszentelt szerzetes, hisz olyan gyermeteg, hogy még magáról se tud gondoskodni.
– Akkor tehát az se igaz, amit a remetéről mondott?
Teodiciusnak úgy tűnt, hogy a perjel habozik, mielőtt válaszolt volna.
– Mindenki tudja, hogy az egyik szerzetestársunk, Constantinus testvér fogadalma szerint, remeteségben él az erdő mélyén. Nincs ebben semmi titok.
– István is tudott Constantinus remeteségéről, atyám?
Flórián meglepetten nézett rá.
– Hogy kerül ide István?
– Követtem a nyomait a hóban, és a barlangtól vezettek a kolostorig, a jelek szerint onnan menekült a kolostorig.
– Szerintem, pedig egyszerűen a farkasok kergették idáig. Itt aztán belefutott a rablók karjaiba, akik végeztek vele.
– Lehet – hagyta rá Teodicius – de atyám még nem válaszolt a kérdésemre.
– A helyiek Kőlyuknak nevezik azt a barlangot, és ilyenkor, télvíz idején farkasok ólálkodnak a környéken. Lehetséges, hogy Istvánt elkezdték üldözni a kiéhezett farkasok, és ő itt belefutott a rablók karjába, akik a kolostor körül ólálkodtak.
Teodicius úgy döntött, hogy nem árulja el a perjelnek, hogy szerinte nem farkasok üldözték Istvánt, hiszen egy ember lábnyomát megtudta különböztetni egy farkasétól. Azonkívül, az az érzés se hagyta nyugodni, ami a barlangban tört rá, hogy figyelik. Mindezt nem kötötte Flórián perjel orrára, ehelyett inkább hangosan morfondírozott.
– Számomra az is rejtély, hogy mit keresett István az erdőben.
Ezen Flórián perjel is elgondolkozott, legalábbis úgy tett, mint aki töri a fejét, majd felragyogott az ábrázata.
– Lehet, hogy Helgánál volt, aki az erdő túlsó felén lakik, vele is üzletelni szokott. Hozzá pedig a legrövidebb út épp arra vezet.
– És ki az a Helga?
Flórián perjel babonásan keresztet vetett, mielőtt válaszolt a kérdésre, mintha legalábbis magáról az ördögről kellene szólnia, vagy a sátán egyéb teremtményéről.
– Egy átkozott begina1, aki a szóbeszéd szerint a Németalföldről szökött ide, az inkvizíció igazságos ítélete elől, de eddig még semmilyen istentelenséget nem sikerült rábizonyítani. Ő szövi azokat a kelméket, amiket István vásárolt meg tőle.
A perjel elhallgatott, olyan képet vágott, mintha azt akarná mondani, hogy ezek után ne is csodálkozzon, hogy Istvánnak ez lett a végzete, ha egyszer ilyen emberek voltak az üzletfelei.
Teodicius ezen az éjszakán István mellett virrasztott, aki a templomban volt felravatalozva, saját kérésére hagyták a templomban, hogy a kalmár lelki üdvéért imádkozzon, akiről megtudta, hogy a kolostorban senki se ismerte őt jobban, mint a perjel – legalábbis, neki ezt mondták. Ami merőben szokatlan. Valaki öt éven át jár egy helyre, és üzletel, gyakran hetekig tartózkodik a kolostorban/ezt is Vilmostól tudta meg, ami már önmagában is gyanúra adott okot, hogy a perjel mért nem beszélt erről, amikor rákérdezett/, de kiderül, hogy senki se ismerte igazán. Vagy csak valaki megtiltotta, hogy beszéljenek róla?
Azonban volt egy másik oka, amiért egyedül akart maradni István holttestével, egy olyan ok, aminek a szerzetesek egészen biztosan nem örültek volna, ha tudják, éspedig az, hogy Teodicius átvizsgálja a hullát, ugyanis gyanakodott, hogy amikor Istvánt megtalálták, valami elkerülte a figyelmét.
Teodicius megfigyelte, hogy egyszeriben a szerzetesek se olyan közlékenyek, ha vele beszélnek, mint azelőtt pár nappal, és gyanította, hogy ebben Flórián perjel keze volt, aki nem akarta, hogy olyan dolgokba „üsse bele az orrát”, amelyek nem rá tartoznak. Ezért aztán újabban kitérő válaszokat adtak a kérdéseire, ha egyáltalán hajlandóak voltak vele szóba állni, akkor is kínosan kerülve a tekintetét, nehogy valamit kiolvasson a szemükből.
Még Pállal, a teljesen vak és félig süket szerzetessel se tudott beszélni, akinek a pontos korát senki se tudta, de mindenki úgy gondolta, hogy már száz éves is elmúlt, mostanában már ő se volt olyan beszédes, mint azelőtt, és Teodicius gyanította, hogy ebben is Flórián keze van benne, aki valamit nagyon titkolni akart előle. Távol állt tőle, hogy őt gyanúsítsa a gyilkossággal, de azt el kellett ismerni, hogy roppant gyanúsan viselkedik.
Pál, a vénséges vén szerzetes hajnaltól napestig ott ült a székén, már csak az emlékezésnek élt, összekeverte a valóságot a régmúlt történéseivel, alakjaival, gyakran ismert rá egy, egy szerzetesben rég meghalt társára, mert az emlékezete tökéletesen működött, és úgy emlékezett évtizedekkel ezelőtti dolgokra, mintha azok csak tegnap történtek volna. Teodiciust például bizonyos Elizeus testvérként emlegette, és olyan dolgokat beszélt el neki, amiket minden bizonnyal közösen éltek át. Egyszer belekezdett egy történetbe egy titokzatos kisfiúról, aki éjszaka érkezett, és arról érdeklődött, hogy vajon Gergely perjel jól elrejtette e őt, hogy az üldözői ne találjanak rá. Ekkor lépett be Flórián, aki az utolsó mondatot még elcsípte, Teodiciusnak úgy tűnt, hogy az arca egészen szürke lett, és sietve közbevágott, felvilágosítva Pált, hogy nem Elizeusszal beszél, hanem Teodiciusszal. Pállal elég nehéz volt szót érteni, mivel teljes erőből kellett ordítani, hogy a nagyothalló szerzetes megértse, így az egész kolostorudvar hallotta, mikor beszélt vele valaki, ezért aztán lehetetlen volt valamit titokban mondani neki.
Teodicius befejezte a halott lelki üdvéért mondott imákat, és keresztet vetett, majd visszaült a padba, ahonnan jól rálátott a ravatalra, amin István feküdt, a fejénél kétoldalt két mécses égett. Hirtelen kiszállt a padból, és odament a ravatalon fekvő holttesthez, hogy megvizsgálja a rajta található sérüléseket, István nyakán tényleg ott volt a zsinór nyoma, amivel megfojtották, ám Teodicius tovább vizsgálódott, átkutatta István ruháját, mivel tudta, hogy a kalmár mindig hordott magánál egy tőrt, zekéjének az ujjában, amit direkt erre a célra képeztek ki, most azonban hiába kereste, nem volt a helyén! Arra viszont tisztán emlékezett, hogy amikor a nyomait követte a hóban, semmilyen fegyvert nem talált. Tehát, csak előtte veszthette el, esetleg elvették tőle!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése