…
Teodicius még aznap délután talált rá módot, hogy
beszéljen Flórián perjellel, arról, amit Vilmos mondott neki, és a különös
viselkedéséről. A perjel reakciója olyan volt, amilyet Teodicius várt tőle,
dühösen nézett rá.
– Testvérem is meggyőződhetett róla, hogy Vilmos csak
egy félkegyelmű, aki számtalan kalamajkát okozott már az állandó fecsegésével.
A szerzetesi csuhát is csak az elődöm kegyelméből viselheti, de sose lehet
felszentelt szerzetes, hisz olyan gyermeteg, hogy még magáról se tud
gondoskodni.
– Akkor tehát az se igaz, amit a remetéről mondott?
Teodiciusnak úgy tűnt, hogy a perjel habozik, mielőtt
válaszolt volna.
– Mindenki tudja, hogy az egyik szerzetestársunk,
Constantinus testvér fogadalma szerint, remeteségben él az erdő mélyén. Nincs
ebben semmi titok.
– István is tudott Constantinus remeteségéről, atyám?
Flórián meglepetten nézett rá.
– Hogy kerül ide István?
– Követtem a nyomait a hóban, és a barlangtól vezettek
a kolostorig, a jelek szerint onnan menekült a kolostorig.
– Szerintem, pedig egyszerűen a farkasok kergették
idáig. Itt aztán belefutott a rablók karjaiba, akik végeztek vele.
– Lehet – hagyta rá Teodicius – de atyám még nem
válaszolt a kérdésemre.
– A helyiek Kőlyuknak nevezik azt a barlangot, és
ilyenkor, télvíz idején farkasok ólálkodnak a környéken. Lehetséges, hogy
Istvánt elkezdték üldözni a kiéhezett farkasok, és ő itt belefutott a rablók
karjába, akik a kolostor körül ólálkodtak.
Teodicius úgy döntött, hogy nem árulja el a perjelnek,
hogy szerinte nem farkasok üldözték Istvánt, hiszen egy ember lábnyomát
megtudta különböztetni egy farkasétól. Azonkívül, az az érzés se hagyta
nyugodni, ami a barlangban tört rá, hogy figyelik. Mindezt nem kötötte Flórián
perjel orrára, ehelyett inkább hangosan morfondírozott.
– Számomra az is rejtély, hogy mit keresett István az
erdőben.
Ezen Flórián perjel is elgondolkozott, legalábbis úgy
tett, mint aki töri a fejét, majd felragyogott az ábrázata.
– Lehet, hogy Helgánál volt, aki az erdő túlsó felén
lakik, vele is üzletelni szokott. Hozzá pedig a legrövidebb út épp arra vezet.
– És ki az a Helga?
Flórián perjel babonásan keresztet vetett, mielőtt
válaszolt a kérdésre, mintha legalábbis magáról az ördögről kellene szólnia,
vagy a sátán egyéb teremtményéről.
– Egy átkozott begina1, aki a szóbeszéd
szerint a Németalföldről szökött ide, az inkvizíció igazságos ítélete elől, de
eddig még semmilyen istentelenséget nem sikerült rábizonyítani. Ő szövi azokat
a kelméket, amiket István vásárolt meg tőle.
A perjel elhallgatott, olyan képet vágott, mintha azt
akarná mondani, hogy ezek után ne is csodálkozzon, hogy Istvánnak ez lett a
végzete, ha egyszer ilyen emberek voltak az üzletfelei.
…
Teodicius ezen az éjszakán István mellett virrasztott,
aki a templomban volt felravatalozva, saját kérésére hagyták a templomban, hogy
a kalmár lelki üdvéért imádkozzon, akiről megtudta, hogy a kolostorban senki se
ismerte őt jobban, mint a perjel – legalábbis, neki ezt mondták. Ami merőben
szokatlan. Valaki öt éven át jár egy helyre, és üzletel, gyakran hetekig
tartózkodik a kolostorban/ezt is Vilmostól tudta meg, ami már önmagában is
gyanúra adott okot, hogy a perjel mért nem beszélt erről, amikor rákérdezett/,
de kiderül, hogy senki se ismerte igazán. Vagy csak valaki megtiltotta, hogy
beszéljenek róla?
Azonban volt egy másik oka, amiért egyedül akart
maradni István holttestével, egy olyan ok, aminek a szerzetesek egészen
biztosan nem örültek volna, ha tudják, éspedig az, hogy Teodicius átvizsgálja a
hullát, ugyanis gyanakodott, hogy amikor Istvánt megtalálták, valami elkerülte
a figyelmét.
Teodicius megfigyelte, hogy egyszeriben a szerzetesek
se olyan közlékenyek, ha vele beszélnek, mint azelőtt pár nappal, és
gyanította, hogy ebben Flórián perjel keze volt, aki nem akarta, hogy olyan
dolgokba „üsse bele az orrát”, amelyek nem rá tartoznak. Ezért aztán újabban
kitérő válaszokat adtak a kérdéseire, ha egyáltalán hajlandóak voltak vele
szóba állni, akkor is kínosan kerülve a tekintetét, nehogy valamit kiolvasson a
szemükből.
Még Pállal, a teljesen vak és félig süket szerzetessel
se tudott beszélni, akinek a pontos korát senki se tudta, de mindenki úgy
gondolta, hogy már száz éves is elmúlt, mostanában már ő se volt olyan
beszédes, mint azelőtt, és Teodicius gyanította, hogy ebben is Flórián keze van
benne, aki valamit nagyon titkolni akart előle. Távol állt tőle, hogy őt
gyanúsítsa a gyilkossággal, de azt el kellett ismerni, hogy roppant gyanúsan
viselkedik.
Pál, a vénséges vén szerzetes hajnaltól napestig ott
ült a székén, már csak az emlékezésnek élt, összekeverte a valóságot a régmúlt
történéseivel, alakjaival, gyakran ismert rá egy, egy szerzetesben rég meghalt
társára, mert az emlékezete tökéletesen működött, és úgy emlékezett
évtizedekkel ezelőtti dolgokra, mintha azok csak tegnap történtek volna.
Teodiciust például bizonyos Elizeus testvérként emlegette, és olyan dolgokat
beszélt el neki, amiket minden bizonnyal közösen éltek át. Egyszer belekezdett
egy történetbe egy titokzatos kisfiúról, aki éjszaka érkezett, és arról
érdeklődött, hogy vajon Gergely perjel jól elrejtette e őt, hogy az üldözői ne
találjanak rá. Ekkor lépett be Flórián, aki az utolsó mondatot még elcsípte,
Teodiciusnak úgy tűnt, hogy az arca egészen szürke lett, és sietve közbevágott,
felvilágosítva Pált, hogy nem Elizeusszal beszél, hanem Teodiciusszal. Pállal
elég nehéz volt szót érteni, mivel teljes erőből kellett ordítani, hogy a
nagyothalló szerzetes megértse, így az egész kolostorudvar hallotta, mikor
beszélt vele valaki, ezért aztán lehetetlen volt valamit titokban mondani neki.
Teodicius befejezte a halott lelki üdvéért mondott
imákat, és keresztet vetett, majd visszaült a padba, ahonnan jól rálátott a
ravatalra, amin István feküdt, a fejénél kétoldalt két mécses égett. Hirtelen
kiszállt a padból, és odament a ravatalon fekvő holttesthez, hogy megvizsgálja
a rajta található sérüléseket, István nyakán tényleg ott volt a zsinór nyoma,
amivel megfojtották, ám Teodicius tovább vizsgálódott, átkutatta István
ruháját, mivel tudta, hogy a kalmár mindig hordott magánál egy tőrt, zekéjének
az ujjában, amit direkt erre a célra képeztek ki, most azonban hiába kereste,
nem volt a helyén! Arra viszont tisztán emlékezett, hogy amikor a nyomait
követte a hóban, semmilyen fegyvert nem talált. Tehát, csak előtte veszthette
el, esetleg elvették tőle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése