–
Az Úr legyen hozzá irgalmas. Kihallgattam egy
beszélgetést, és figyelmeztetni jöttem kelmeteket, hogy a haramiák rajta
akarnak ütni kelmeteken.
A kereskedő elsápadt, és hátratántorodott, leült a
priccsre, behunyta a szemét. Teodícius kérlelhetetlenül folytatta, mert tudta,
hogy a tétlenség ilyenkor csak az ellenségnek kedvez.
– Kihallgatták, hogy holnap merre akar menni, és csak
csapdát kell állítaniuk.
– De hát mitévő legyek?
– Útvonalat kell változtatni, és nyomban útra kelni.
– Éjszaka utazzak? De hát miért?
Teodícius felsóhajtott, és a szemeit az égre forgatta.
– Mert az útonállók, ha elég sokan vannak, és elég
nagy zsákmányra számítanak, könnyen megtámadhatják ezt a fogadót is. Elvégre
minket nem védenek csak ezek a gyenge falak, és mire esetleg a várból a
segítségünkre sietnének, már késő lesz.
A kereskedő előbb felpattant, majd újfent
visszahanyatlott a priccsre, fejét kezébe temette.
– Pedig azért jöttünk erőltetetett menetben Léváig,
mert azt hittük, hogy a vár közelsége megóv minket a rablóktól
– A mai világban bizony már ez se biztosíték semmire –
dörmögte a szerzetes. – Sok esetről hallottam már, amikor éppen a várúr
sarcolta meg az átutazókat.
A kereskedő elgondolkodott, és úgy tűnt, hogy
elfogadja Teodicius érveit, de ekkor a szerzetesre pillantott, és gyanú felhője
suhant át az arcán.
– Mi van, ha te magad vagy a rablók cimborája, és így
akarsz csapdába csalni, és a csuhád is csak álcázza gonosz szándékaid?
Teodicius sóhajtott, de el kellett ismernie, hogy a
kereskedő helyében ő is gyanakodna, ha meglátná sebhelyektől eltorzult arcát.
– Ezeket a sebeket csatákban szereztem, ugyanis,
mielőtt szerzetes lettem, katona voltam, aki azonban belefáradt az öldöklésbe.
A kereskedő arca felderült.
– Akkor te majd megvédsz.
– Fegyver nélkül bajosan – dörmögte Tedicius.
– Akkor mit tanácsolsz?
–Azt, hogy nyomban induljunk, mégpedig titokban,
semmit se hozzál magaddal, mert minden pótolható, kivéve az életed.
A kereskedőt meggyőzték ezek a szavak, és követte
Teodíciust. Kifelé menet azért elvett egy botot, ami ott volt a falnak
támasztva, és arra gondolt, hogy a semminél azért ez is jobb.
…
– Ha valaki azt mondja, hogy nincs Isteni
igazságszolgáltatás, akkor én azt cáfolom. – ezt István mondta, a kereskedő,
aki Teodiciusszal a szekér hátuljában zötyögött, amit akkor bérelt ki, mikor
sikeresen elkerülték a rablók csapdáját, és a szomszédos faluban kerestek egy
szekeres gazdát, hogy gyorsabban célhoz érjenek, István megalkudott vele és
felcihelődtek a szekérre. Azt se bánták, hogy a szekér a lelket rázza ki
belőlük, mert nem tudhatták, hogy a rablók mennyire lesznek dühösek, hogy
kijátszották őket, és nem fogják e üldözni a szökevényeket, ezért ezt a módot
választották, hogy minél előbb maguk mögött hagyják a veszélyt – Lám, még egy
év se telt el Durazzói Károly halála óta, és már Erzsébet is halott, aki a
legfőbb intrikus volt ebben a cselszövényben. Akkor én is Budán voltam, és
amikor a polgárok tudomást szereztek a merényletről, meg akarták ostromolni a
várat, hogy kiszabadítsák Károlyt, mivel őt szerették, Erzsébetet ellenben
gyűlölték, mert ő volt forrása minden bajuknak. Csakhát, a polgárok nincsenek
harchoz szokva, a várat ellenben katonák védték; így aztán elég volt azt a
néhány forrófejűt levágni, hogy a többieknek elmenjen a harctól a kedve.
– Hogyan is történt az a merénylet, én eddig csak
szóbeszédet hallottam – vetette közbe Teodicius, akit most se hagyott hidegen a
história, ésörült, hogy most elsőkézből tudhat meg többet.
– Az álnok nőszemély a lakosztályába csalta Károlyt,
azzal az ürüggyel, hogy beteg, és ezért nem tudja őt felkeresni, ám a merénylők
már lesben álltak, és mikor boldogtalan Károly belépett Erzsébet szobájába,
eltorlaszolták a bejáratot, hogy a kísérete ne tudja őt követni, aztán pedig
nekiestek, mint veszett kutyák a nemes vadnak. Beszélik, hogy Erzsébet miként
biztatta az ifjú Forgách Balázst „vágd fiam, egy vármegyéért teszed” és bizony
nem a merénylőkön múlt, hogy nem ölték meg már akkor Károlyt, hanem kíséretének
azon a tagján, aki fellármázta a budai polgárokat, akik aztán kiszabadították
Károlyt szorult helyzetéből, ám ő a merényletben olyan súlyos sebeket kapott,
hogy ágynak esett, és bizony már mindenki megvolt róla győződve, hogy a halálán
van, talán ezért is engedték meg a merénylők, hogy Károlyt átszállítsák
Visegrádra, ám ott isteni csoda folytán, valamint a gondos ápolás
következtében, gyógyulni kezdett, és mikor már úgy látszott, hogy felépül, a
merénylők ügynöke, aki a kíséretben volt, megfojtotta Károlyt.
Teodicius keserűen megrázta a fejét.
– Én pont ezért hagytam fel a katonáskodással, és
lettem szerzetes, mert mai napság már a saját vérét vágja a katona, nem az
ország ellenségét.
– Bizony, bizony, bolond időket élünk – helyeselt
István Teodicius kifakadásának. – De nem véletlenül kezdtem a mondókámat
azzal, hogy én hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, mert még egy év se telt
el, és az intrikus is áldozatának a sorsára jutott, Horváti János, aki Károly
legfőbb támogatója volt, elfogta anyát és lányát, akik a lázongó
Délvidéket járták, Garai nádort pedig levágták, jóllehet a nádor oly derekasan
küzdött, hogy csak csellel tudták legyőzni, egy vitéz a királynék hintója alá
bújt, és elvágta a nádor lábán az inakat, aztán a földön fekvő nádort
lefejezték. Horváti János pediglen Nova
várában Erzsébetet is megfojtatta, hogy megbosszulja Károly halálát, és talán
azért is, hogy Zsigmond kedvében járjon, aki többször is hangoztatta, hogy
szeretné holtan látni az anyósát, akinek az ármánykodása miatt nem élhetett
együtt a feleségével.
– De azért mégse kellett volna Erzsébetet a lánya
szeme láttára megfojtani.
Istvánnak erre már nem volt válasza, csak a bajusza
alatt dünnyögött valami olyasmit, hogy „ezt aztán tényleg nem kellett volna”.
…
Pirkadt, az ég keleti szélén még csak egy vékony fénycsík
jelezte, hogy hamarosan a nappal veszi át a hatalmat az éjszakától, és
Teodicius már ott térdepelt a feszület előtt. Miután még szombaton valamivel
éjfél előtt a kolostorba értek, a vasárnapot, jó keresztényekhez illően,
pihenéssel szentelték meg.
Teodicius azonban elhatározta, hogy amíg a kolostorban
tartózkodik, ő is a szerzetesek napi ritmusa szerint fog élni, habár ez alól,
mint zarándok, felmentést is nyerhetett volna. A hajnali ima után kérte meg a
perjelt, hogy maradhasson a templomban, mert úgy érezte, hálát kell adnia az
Úrnak és az utazók védőszentjének, Szent Kristófnak, hogy megóvta őket attól,
hogy a rablók kezébe kerüljenek, és hogy annyi veszély közepette célhoz ért,
mert amióta polgárháború dúlt Magyarországon azóta nem volt biztonságos az
utazás. Alig negyedórája elmélkedett, amikor léptek hangzottak fel a
templomban, azonban nem szerzetesi saruk csoszogása, hanem kereskedőcsizma
koppanása. Mikor befejezte a fohászt, és kifelé tartott a szentélyből, az egyik
első padban Istvánt fedezte fel, aki megigézve nézte a freskót, amely a felkelő
nap sugaraitól, mintha megelevenedett volna. Teodicius ugyanúgy, megbabonázva
nézte ezt a megelevenedett csodát, a színek Pazar játékát, mintha Isten, az Ő
végtelen kegyelméből, lehelt volna lelket a képbe.
– Mióta idejárok üzletet kötni, mindig bejövök ide,
csak ülök itt, és nézem a képet, és még ma is, mindig újabb és újabb
részleteket fedezek fel. Tíz évvel ezelőtt festette egy itáliai festő, és én
legalább már százszor ültem itt, előtte. Az a napom valahogy mindig szerencsésebb,
amit itt kezdek, jobb üzleteket kötök.
Teodicius nem tudta, mit mondjon erre, ám István nem
is várt választ, hanem elragadottan folytatta.
– Lehet, hogy én imádkozok, atyám?
Erre még nem is gondolt, de most, hogy a másik mondta…
hiszen, hol van az megírva, hogy csak szavakkal imádkozhatunk? Az Isten éppúgy
örül egy tiszta, őszinte érzésnek, egy jócselekedetnek, mint az ékes szavaknak.
Hirtelen elszégyellte magát, hogy nem tud olvasni, és így nem tudhatja, hogy mi
erről a bölcs egyházatyák véleménye.
– Csak azért kérdezem ezt, mert én nem vagyok
különösebben vallásos, - folytatta István – már szó ne érje a ház elejét.
Eljárok én a templomba az előírás szerint, még adakozom is, de mindezt inkább
csak azért csinálom, mert mások ezt várják el tőlem. Itt viszont eltöltök egy
félórát, és azt hiszem, hogy jobb emberré váltam. Mondja, atyám, hogy van ez?
Teodicius kínban volt, mert érezte, hogy egy
bizonytalankodó lélek tőle várja hitének a megerősítését, amire ő nem érezte
magát felkészültnek. Valamit azért mégis mondani kellett, így hát megszólalt,
először még csak akadozva beszélt.
– Ha így érzi, akkor ez a freskó betölti a hivatását…
Kegyes jeleneteket ábrázoló festmények ugyanis azért is készülnek… hogy az
isteni üzenetet közvetítsék. És ha egy képet felszentelnek, akkor a Szentlélek
már általa is működik.
– Még meg se köszöntem, atyám, hogy megmentett az
útonállóktól. Pedig az első pillanatban azt hittem, hogy maga is a rablók
cimborája, és kelepcébe akar csalni.
– Méghozzá okkal hitte ezt. Ezekben a zavaros időkben
Isten szolgái is haramiák zsoldjába szegődnek.
István felnevetett.
– Azért abban bízom, hogy legalább itt, a kolostorban,
biztonságban vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése