A freskó legendája 3.

Női énekhang ütötte meg a fülét, primitív, ősi dallam, ami az ő kifinomult hallásának akár kellemetlen is lehetett volna, ehelyett azonban furcsa módon élvezte. Az éneket monoton hang festette alá, mintha kifeszített állatbőrt vernének. Eszébe jutott Szent Gellért legendája, szóval, ez a magyarok szimfóniája? Jancsi is hegyezte a fülét, így tehát rákérdezett.

–  Tudod, hogy ki énekel?

Jancsi büszkén válaszolt.

–  A nővérem az, nagyon szépen énekel, mikor kicsi voltam, mindig az énekével ringatott álomba.

Messere Niccolo félbehagyta a munkáját, amit éppen csinált, hogy meglesse a lányt, aki egy kézimalmot hajtott, és ez adta azt a különös hangot. A lány a munkájába feledkezve énekelt, majd hirtelen megérezte, hogy figyelik, és kihívóan viszonozta a pillantást, hogy szinte őt hozta zavarba.   

…

Messere Nicolo dühöngött, és olyan szavakat használt, amiket Jancsi még csak nem is ismert, bár a szerzetesektől jópár latin szót ellesett már, de még hasonló szavakat se hallott tőlük, vagy ha mégis kicsúszott egy szerzetes száján ilyen szó, rögtön rohant a perjelhez gyónni, de a most elhangzott szavakat nem ismerte, pedig Jancsi rendkívül büszke volt magára, hogy a falusiak közül egyedül csak ő érti meg, ha a szerzetesek latinra fordítják a szót, mikor azt akarják, hogy az együgyű falusiak ne értsék meg, hogy miről beszélnek.

Mikor Jancsi úgy gondolta, hogy a messere kidühöngte magát, félénken megszólalt, és megkérdezte – „mi baj” –  semmit se értett, csak azt tudta, hogy már egy hete állt a munka, és Hieronymus perjel is lázította a szerzeteseket, mondván, lám, nekünk nem szabad használni a templomot, de a maestro se dolgozik.

Messere Nicolo háttal állt Jancsinak, most megfordult, és önkéntelenül is elmosolyodott, látva a fiú megszeppent arcát, felmutatott a napra.

„Nem tudom kikeverni a sárgának azt az árnyalatát, pedig Szent János köpenyéhez a nap színére, és ragyogására lenne szükségem.”

Jancsi a tekintetével követte messere Nicolo mozdulatát, és hunyorogva nézett bele a napba, neki eddig eszébe se jutott, hogy a nap színével fessen meg valamit, ő egyszerűen természetesnek vette, hogy a nap minden hajnalban felkel keleten, aztán este lenyugszik nyugaton, de hát a messere nyilván azért olyan nagy művész, hogy az ő eszébe jussanak ilyenek.

„Talán Búr sámán tudna segíteni” – bökte ki végül.

„Ki az a Búr sámán?” – a messere furcsán ejtette ki a számára idegen szavakat, és most Jancsin volt a sor, hogy mosolyogjon.

„Búr sámán a nádasban él, és a papok nem szeretik, de az emberek igen, mert ingyen gyógyítja őket és az állataikat, már többször feljelentették az inkvizíciónál, de az emberek szeretik, és ezért nem is hajlandók ellene tanúskodni, engem is ő gyógyított meg, amikor kicsi voltam, és nagy lázam volt, pedig a papok megtiltották anyámnak, hogy elvigyen hozzá, azt mondták, az Úr adta, az Úr veszi el, és neki lesz még fia, de az anyám titokban mégis elvitt Búr sámánhoz, és nekem még azon az éjszakán lement a lázam, és a papoknak nem is lett igazuk, mert én vagyok az anyámnak az egyetlen fia.”

„No és miből gondolod, hogy a te Búr sámánod tudna segíteni?” – kérdezte a messere.

Jancsi megütközve nézett rá, mint az olyanra, aki egészen nyilvánvaló dolgokat se képes felfogni – „mert Búr sámán mindent tud.”

…

A dob hangja úgy vezette őket, mint egykor Ariadné fonala Thézeuszt a labirintusban, nekik is vigyázniuk kellett minden lépésükre, mert a következő végzetes lehetett, és magába szippanthatta őket a láp, de Jancsi ismerte a nádast, és ő vezette messere Nicolót, aki végül hagyta magát rábeszélni, hogy látogassák meg Búr sámánt.

Jancsi végig szóval tartotta messere Nicolót, aki kifejezetten örült ennek, hisz addig se arra gondolt, hogy mekkora veszélyben van az élete, hogy elég egy rossz mozdulat – „van egy barátom Herva, ő megvakult, mert túl sokáig nézett a napba, és azóta a jóemberek könyöradományaiból él, mert az apja elkergette otthonról, hogy a háznál épp elég éhes száj van, nem fog még egy semmirekellőt is etetni.”

„Először elhozta őt ide, hogy majd beleveszik a lápba, de Herva csodálatosképpen úgy járt a lápban, mint Krisztus urunk a vízen, és épségben keveredett ki innen, ezt azok a halászok mondták, akik látták őt, úgyhogy a nép azóta is szentként tiszteli Hervát, és még a papok is adnak neki adományokat… jó dolog lehet szentnek lenni.”

Ráléptek egy úszószigetre, amely alig volt nagyobb, mint a gunyhó, ami rajta állt, úgyhogy az, aki nem kereste, el is ment volna mellette, de Jancsi tudta, hogy itt lakik a sámán, most azonban senki se volt a szigeten, hiába járták körül a gunyhót, csak a sámándob hevert a bejáratnál a földön, úgy látszik a szél játszott rajta.

Aztán hirtelen, mintha a földből, pontosabban a vízből nőtt volna ki, előttük termett Búr sámán, és ők egyszerre hőköltek hátra, a pontos életkorát nehéz lett volna megállapítani annak a torzonborz alaknak, akinek az arca ráncos volt, mint egy száz éves öregemberé, de ebből az arcból egy újszülött szemei néztek ki.

Búr sámán hatalmas termetével úgy tornyosult föléjük, hogy a nap fényét is eltakarta előlük, végül Jancsi kapott észbe, és elmondta, hogy messere Nicolo festő, aki a napfény színét keresi.

„A napnak sok színe van, hajnalban, mikor az első sugaraival megfesti a tájat, délben, mikor a zenitjén van, és a fénye olyan, mint a folyékony arany, vagy este, mikor búcsúzik a világtól, sőt, egy vízcseppen megcsillanva, a szivárvány összes színében ragyog.”

Jancsi töprengett egy kicsit, eddig eszébe se jutott ez, de most, hogy utánagondolt, igazat kellett adni neki, hiába no, mégiscsak okos ez a Búr sámán, mondjanak bármit a papok… majd megszólalt – „azt hiszem, a messerének a napnak arra a színére van szüksége, ami hasonlít a folyékony aranyhoz.”

A sámán bólintott – „holnap légy itt ilyen időben, megkapod, a festéket.”

…

Messere Nicolo a lefekvéshez készülődött a cellájában, ahova a harmadik hónap végén átköltöztették, és ő ehhez kénytelen volt jó képet vágni, ugyanis nem akarta a viszonyát a szerzetesekkel még azzal is rontani, hogy panaszkodó levelet ír Szerecsen mesternek, és így kénytelen volt elfogadni a perjel magyarázatát, hogy nem nélkülözheti a vendégházat, amely a legnagyobb bevételt hozta a kolostornak, azzal, hogy a vásárra érkező kereskedők ott szálltak meg, Szerecsen mester ugyanis kiharcolta Lajos királynál, hogy Villa Zaazd nevű birtoka vásárjogot kapjon, ahol minden hónap első vasárnapján a környék lakosai elcserélhették fölös áruikat, de mindig érkeztek kereskedők is, akik prémeket vásároltak fel a vadászoktól.

Egyszercsak csoszogó léptek hangzottak fel a folyosón, amelyek kétségkívül a cellája felé tartottak, kisvártatva pedig Hieronymus perjel zömök alakja tűnt fel az ajtóban, ami őszintén meglepte messere Nicolót, hisz az elmúlt hónapokban sértetten elnézett a feje fölött, ha véletlenül összefutottak a folyosón, most pedig ő jön hozzá, nyilván csak valami roppant nyomós ok vehette rá erre.

Úgyis volt, mert a perjel arca egész vörös volt zavarában, „nagy megtiszteltetés érte szerény rendházunkat, messere Nicolo, mert holnap magasrangú látogató érkezik hozzánk, mégpedig Ladislaus Demandiensis nagyváradi püspök úr, aki hallomásból értesült róla, hogy miféle képeket készítesz a templomunkban, és úgy döntött, hogy személyesen akar meggyőződni róla, vajon igaz e a szóbeszéd, és valóban olyan remekműveket alkotsz e, ahogy mondják.”

„A freskók kilencven százalékban már elkészültek, a jövő hónapban jön Szerecsen mester átvenni őket, úgyhogy a püspök úr már a majdnem kész alkotást veheti szemügyre” – nyugtatta meg a perjelt messere Niccolo.

„No igen” – aggodalmaskodott tovább a perjel fontoskodva – „de Ladislaus Demandiensis magasrangú egyházi méltóság, aki különleges bánásmódhoz van szokva, vajon tud e majd kelmed illendően viselkedni vele?”

Messere Nicolo kishíján azt válaszolt, hogy több püspökkel beszélt már ő, mint ahány körmenetet tartott a perjel, de végül lenyelte, és alázatosan csak annyit válaszolt, „majd igyekszem.”

…

A püspök közelebb lépett a képhez, és elragadtatásában felkiáltott, messere Nicolóra nézett, aki ott állt mellette, és feszülten várakozott az ítéletre, mint mindig, ha olyasvalaki mondott szentenciát a művéről, akinek a hozzáértésében megbízott, márpedig a püspök műértő volt, ez abból is látszott, hogy a freskót több szögből is szemügyre vette, de a végén elragadtatottan mondta, „bevallom, azt hittem, hogy túloz a szóbeszéd, mikor szuperlatívuszokban dicsőítették ezeket az alkotásokat, de most már látom, hogy nem volt túlzás, amiket hallottam, sőt…

Mennyei zene füleimnek, amiket eminenciád mond, hiszen a magamfajta kézműves mesteremberek abból élnek, hogy elnyeri mások tetszését, amit csinálnak, és esetleg még rendelnek is tőlük képeket.”

„Hiába, Szerecsen mester nagyon ért hozzá, hogy megválogassa az embereit, akiket fontos megbízásokkal láthat el” – folytatta a püspök, láthatóan meg se hallotta messere Nicolo megjegyzését –  „rólad is nyilván egy itáliai üzletfelétől hallott, hogy te vagy a legjobb freskófestő Itáliában, és pénzt nem kímélve a szolgálatába fogadott, és megbízott ezzel a munkával.”

„Hízelgő számomra a véleményed, eminenciás uram…”

„Bizonyára tudod, hogy én is rendelkezem itáliai gyökerekkel, csakhogy az én apám még boldogult Károly király kíséretében érkezett ebbe az országba, akkor még Damian volt a családunk neve, ami később Demjénre változott, amikor pedig nagyváradi püspök lettem, felvettem a Demandiensis nevet” – elhallgatott, és közelebb lépett az egyik szenthez, hogy alaposabban szemügyre vehesse, és közben valamit dünnyögött, de hogy mit, azt Nicolo nem értette, talán magyarul volt.

„Gondolom, tudod, hogy Nagyvárad egyike a királyság legfontosabb püspökségeinek, talán, mert a gazdag Transsylvániában van, de a keletről támadó pogányok is itt törnek rá az országra, és a régi királyok is sok dicső csatát vívtak meg azon a földön, és az egyik legdicsőbb király, László, akit egyházunk szentjeinek a sorába emelt, mivel annyit csatázott a pogánnyal, nálunk van eltemetve.”

„Mégpedig isteni beavatkozás folytán került Nagyváradra, hisz őt is, miként az összes nemzetségéből származó királyt előtte, Székesfehérváron akarták eltemetni, ám az ökrök megmakacsolták magukat, és Nagyvárad felé indultak el a szekérrel, úgyhogy mindenki számára világossá vált az isteni jel, hogy a megboldogult király ott akar nyugodni, ahol a pogánnyal harcolt, én pedig püspökségem legfontosabb teendőjének tekintem, hogy méltó freskókkal díszítsem azt a székesegyházat, ahol László király testét őrzik, amíg az utolsó ítéletkor Gábriel harsonája őt is fel nem támasztja, és azt hiszem most megleltem a megfelelő maestrót, aki megfestheti ezt a freskót.”

„Nos, az itteni munkám a végéhez közeledik, és bár eredetileg haza akartam menni, de egy megbízás még marasztalhat.”

„Legyen így, messere, és nem fogsz csalódni a bőkezűségünkben.”

Nicolo meghajtotta magát, az egyezség megköttetett.

…

A két pár ökör vonta szekér elkezdett kapaszkodni a domboldalban. Messere Nicolo, aki a fuvaros mellett kuporgott a bakon, még mielőtt végképp eltűnt volna a szeme elől, egy utolsó pillantást vetett a templomra, amely immár örök időkre magán viseli az ő keze nyomát.