…
A kolostor vendégházában ilyenkor vásár idején vagy
húszan zsúfolódtak össze, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, eladók ugyanúgy,
mint vevők, akik a környező falvakból jöttek, abban a reményben, hogy jó vásárt
csinálhatnak. Természetesen, a vásárra érkeztek urak is, akik azonban külön
szálláson laktak.
A vásárt minden hónap első hetének utolsó három napján
tartották, de ez a tél végi különösen jelentős volt minden évben, hiszen a
vadászok és más erdei népek ilyenkor adtak túl a portékáikon, amit a tél
folyamán felhalmoztak. És ezek az emberek mind itt aludtak, a kolostor
vendégházában.
Teodicius is itt volt köztük, bár aludhatott volna a
szerzetesek hálótermében is, ami azért tisztább is volt, meg hát mégse
huszadmagával lett volna kénytelen osztozkodni, hanem csupán öt szerzetessel. Ő
azonban visszautasította ezt a nagylelkű ajánlatot, azzal, hogy már megszokta,
hogy vendégfogadókban, az egyszerű néppel aludjon, elviselje testszagukat, és
az volna a szokatlan, ha egyszer nem ilyen körülmények közt aludna.
Mindazonáltal, ő igyekezett beilleszkedni a kolostor életébe, megtartotta a
szerzetesek kötelezettségeit, és a kolostor regulája szerint élt, jóllehet, neki,
mint zarándoknak ez nem lett volna kötelessége.
Így aztán, amikor kint megszólalt a kolomp, ami a
szerzeteseket hajnali zsolozsmára szólította, Teodicius felkelt a földre szórt
szalmáról.
Kilépve az udvarra, kifújta a szeméből a maradék álmot
a friss hajnali levegő, a hideg pedig jólesőn felpezsdítette a vérét, és ő
beállt a templomba tartó szerzetesek sorába. Az ajtó becsukódott mögöttük, és a
szerzetesek beültek a körben a falba vágott fülkékbe, és a perjel belekezdett
az imába, és a többiek utána mormolták, akadt, aki csak félálomban mondta a
szöveget, ugyanis a monotónia pont arra volt alkalmas, hogy elálmosítsa a még
épphogy csak felébredt szerzeteseket.
Teodicius gondolatai minduntalan elkalandoztak, hiába
igyekezett egész lényével a szent szövegre koncentrálni. Aggódott István miatt,
akit egész nap nem látott, de még este is hiába keresett a többi vásározó közt,
sőt, nyugtalanul vette észre, hogy még akkor se feküdt a helyén, mikor a
hajnali imára indult.
…
Mikor visszafelé tartott a szállására egy árnyékot
látott szaladni, a következő pillanatban pedig valaki nekiütközött, hogy
kishíján ledöntötte a lábáról. Lenézett, és egy rettegő arcú kisfiú nézett
vissza rá, Teodicius megsimogatta a szőke fejet, hogy megnyugtassa, és
bátorítóan rámosolygott.
– Mi történt, fiam, mitől rémültél meg?
– Ott, – nyögte a kisfiú, és az erdő felé integetett –
ott…
– Mi van ott?
A fiúcskán látszott, hogy halálra van rémülve.
Bizonyára a szükségét volt elvégezni, amikor valami megijesztette.
– Egy halott ember – mondta végül, és sírva fakadt.
Teodicius rosszat sejtve szaporán szedte a lábait,
hogy eljusson oda, ahova a fiú mutatott, de még a tegnap hullott friss hó is
akadályozta a futásban. Végül azonban odaért, és lerogyott a holttest mellé,
akinek a nyelve kilógott, és arcának kék színe jelezte, hogy megfulladt, a
nyaka köré tekeredett zsinór pedig azt is jelezte, hogy megölték. Reménykedve
hajolt föléje, hátha még parázslik benne az élet, de tudta, hogy hiú a reménye,
István annyira halott, hogy az utolsó ítélet harsonája előtt semmi se keltheti
életre. Az is megfordult a fejében, hogy lám a sorsát senki se kerülheti el, a
minap még megmenekült a rablóktól, de itt utolérte a végzete. Sőt, egy
pillanatra még azaz őrült gondolat is átsuhant a fején, hogy a rablók jöttek utána,
hogy bosszút álljanak.
Időközben köréjük gyűltek a kolostor lakói, akiket a
fiú fellármázott, és páran a vendégek közül is, akik most felváltva
szörnyülködtek szegény István sorsán, és rémüldöztek azon, hogy a jelek szerint
rablók garázdálkodnak a környéken, és ők is lehetnek a következő áldozataik.
Mert azt mindenki tényként kezelte, hogy István rablóknak esett áldozatul,
hiszen mindenki tudta, hogy magánál hordja a pénzét, amit most nem találtak meg
nála, hiába kutatták át a holttestet. Nyilvánvaló tehát, hogy csakis rablók
támadhatták meg, vagy legalábbis egy rabló, neki azonban ez korántsem volt
annyira nyilvánvaló.
Energikus léptekkel megérkezett a kolostor perjele,
Teodicius számítása szerint vele egykorú lehetett, már erősen őszült, és
szemmel láthatóan nem volt az ínyére, hogy az ő kolostorának a közelében
találták meg a hullát, mert ez elriaszthatta a vendégeket, rögvest utasított is
két szerzetest, hogy szállítsák el a holttestet, és illendően ravatalozzák fel
a templomban, majd pedig a bámészkodókat hessegette el. Ezekután őhozzá
fordult.
– Mint testvérem is láthatja, rablógyilkosság történt
– Nem vagyok benne bizonyos atyám.
A perjel, akit egyébként Flóriánnak hívtak, felvonta a
szemöldökét.
– Mit jelentsen ez, testvérem?
– Felteszem, errefelé a rablók is ugyanolyan
ágrólszakadtak, akárcsak az itt élő nép.
– Jól hiszi, testvérem.
– Istvánon pedig jó ruha volt. Namármost, ha tényleg
ágrólszakadt rablók voltak, akkor István öltözete legalább akkora kincs
kellett, hogy legyen a számukra, mint a pénz, amit nála találtak. István
öltözetéből viszont semmi se hiányzik.
Flórián perjel elgondolkodott, mint aki fontolóra
veszi, amit Teodicius mondott.
– Lehet, hogy sietniük kellett.
– A gyilkosság nem történhetett pár óránál régebben,
mivel egész nap hullott a hó, de mégis legalább egy órája, mert szegény István
teste már egészen át van fagyva.
– Ezek szerint, testvérem azt hiszi, hogy nem
rablógyilkosság történt.
Teodicius nem válaszolt, csak bólintott.
…
– Atyám, bizonyára jól ismerted Istvánt, hisz minden
évben egyszer megjelent itt, hogy felvásárolja a prémeket.
Ezt Teodicius mondta a perjelnek, miközben visszafelé
mentek a kolostorba, hogy felmelegítsék magukat, mivel a hajnal túlontúl
zimankós volt, és ők egészen elgémberedtek.
– Habár öt éve járt ide, akár hiszed, akár nem, az
üdvözlésen kívül ritkán jutottunk tovább, testvérem.
– De csak tud mondani olyasvalakit a kolostorból,
akivel bőbeszédűbb volt, atyám.
– Nemigen tudok ilyet mondani, testvérem, az a
helyzet, hogy mi rendkívül zárkózottnak ismertük meg Istvánt.
– Igen, említette is nekem, hogy nem különösebben vallásos,
talán az Úr szolgáival szemben voltak fenntartásai.
Flórián perjel feddő pillantást vetett Teodiciusra, de
néma maradt, végül Teodicius vette fel a beszélgetés fonalát, mikor már beértek
a fűtött kolostorba.
– De azt csak tudod, atyám, hogy volt e családja?
A perjel úgy tett, mintha elgondolkodna.
– Egy fivérét emlegette, akinek halászbárkája van, és
Dalmáciában él.
– Semmi többet nem tudsz róla, atyám?
– Csak azt, amit te is tudsz, testvérem, hogy
lenyűgözte őt a freskó, órákig képes volt előtte ülni. Nemegyszer, engem is
megkért, hogy hadd töltse a napfelkeltét a templomban, mert mint mondta, a
mester úgy alkotta meg a freskót, hogy napkeltekor teljes pompájában ragyogjon.
Őszintén szólva, testvérem, én semmi különöset nem látok abban a freskóban, és
nem értettem az elragadtatását. Azt hiszem, István egy kicsit hóbortos ember
volt.
Teodicius úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a perjel
legutolsó megjegyzéséről.
– Nekem is mondta, hogy jobb embernek érzi magát, ha
egy kis időt eltölt a freskó társaságában. Meg még azt is mondta, hogy úgy
érzi, szerencsésebb az a napja, amit a freskó előtt kezd el.
– Hát a tegnapi napja nem volt szerencsés – jegyezte
meg Flórián perjel, és Teodicius figyelmét nem kerülte el az a mosoly, ami ott
bujkált a szája sarkában, és benne felmerült a gyanú, hogy talán jobban ismerte
Istvánt, mint mondja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése