A freskó legendája 10.

…

Flórián perjel épp Teodicius előtt lépett ki a refektóriumból, aki épp egy felettébb érdekfeszítő eszmecserét folytatott Vilmossal, az angyalok családi életéről. Ekkor látta meg Flórián perjelt, és Teodicius egy mondat közepén hagyta faképnél Vilmost. A perjelt az udvaron érte utol, amint ő a kora tavaszi napsütést élvezte, arccal a nap felé fordulva. Az utóbbi napokban szokatlanul felmelegedett az idő, és a pár nappal előbbi hólepel már csak nyomokban maradt meg.

– Laudetur Jesus Christus, perjel atyám!

Flórián meglepetten fordult feléje.

– Laudetur, Teodicius testvér!

– Beszéltem Miklóssal, aki Pál testvért ápolta.

– És?

– Elmondta, hogy tegnap este te adtál enni Pál testvérnek.

Flórián várakozva nézett rá, így hát folytatta.

– Megvizsgáltam Pál holttestét, és a bőr lila színét vettem észre, ami tapasztalatom szerint mérgezésnek a jele.

– Bizonyára nagy tapasztalatod lehet a mérgekkel…

– A jelek szerint azonban nem én vagyok az egyetlen. Ki szokta gyógyítani a szerzeteseket, amikor megbetegszenek?

– Én, és esetleg még Helga, mert annál az átkozott boszorkánynál senki se ismeri jobban a gyógynövényeket a környéken.

– Most azonban Helga nincs a kolostorban.

– Nincs.

– Most te vagy az egyedüli a kolostorban, aki ért a mérgekhez.

Flórián nem válaszolt.

– Ezek szerint, engem gyanúsítasz azzal, hogy megmérgeztem Pál testvért?

Teodicius nem válaszolt, csak bólintott.

– Élénk a fantáziád. Nyugodtan írhatnál akár egy mostanság divatos verses történetet, amit az úri dámák előszeretettel olvasnak, biztosan nagy sikere lenne. És mégis mi okom lett volna rá, hogy Pált megmérgezzem?

– Azzal lehet összefüggésben, amit Pál tegnap mondott nekem. Te nem akartad, hogy esetleg többet is mondjon, és ez látszott a legegyszerűbbnek, elhallgattatni őt.

Sokáig nem szólt egyikük sem, csak farkasszemet néztek.

– Tudom, hogy a kötelező vendégbarátság mást kívánna, ráadásul most egy szerzetes testvérről van szó, de nem szeretnélek tovább marasztalni a kolostoromban.

…

A hajnal még alig virradt, amikor ő már úton volt, nem akarta megvárni a reggelt, hogy esetleg összefusson Flóriánnal, mivel tudta, hogy ez a találkozás mindkettejüknek kínos volna azok után, hogy a perjel tegnap világosan az értésére adta, nem szívesen látott vendég a kolostorában.

Mindazonáltal, eddig még soha életében még sose futamodott meg, ha valamibe belekezdett, azt szerette befejezni, és úgy döntött, hogy most se fog félbehagyott munkát hátrahagyni, mert azon az éjszakán, mikor István mellett virrasztott, megfogadta, hogy kideríti, miért kellett meghalnia, ezért még az este kifaggatott egy kolostori szolgát, hogy hol lakik az a bizonyos Helga, és hogyan lehet oda eljutni, mert Helga volt az utolsó, aki beszélt Istvánnal, és Teodicius gyanította, hogy pár kérdésre csakis tőle kaphat választ. Valahogy felelősnek érezte magát a haláláért, és ettől a lelkére nehezedő tehertől csak úgy szabadulhatott, ha végére jár ennek a históriának. Valahol hallott egy mondást, hogyha egyszer megmentünk valakit, azért életünk végéig felelősek leszünk. Ő pedig a rablók karjaiból mentette meg a kalmárt.

A kolostorszolga szavaiból kiderült, hogy nagyon jól ismeri Helgát, aki gyakran járt a kolostorba, hogy az embereket gyógyítsa, sőt, néha még a szerzetesek is igénybe veszik a szolgálatait, ha már Flórián tudománya is csődöt mond, mert az ő tudománya abban merül ki, hogy eret vág a szerencsétleneken, aztán imádkozik a betegért, de néha még ez a gyógymód sem elég, és ilyenkor üzennek Helgáért, akinek a legtöbbször még azt a kárt is helyre kell hoznia, amit Flórián okozott                                                                                  

Így aztán sok betege nem is gyógyult meg, amit Flórián persze nem is mulasztott el a szemére vetni, mire Helga azzal vágott vissza, hogyha nem gyötörte volna halálra az érvágásaival, akkor a beteg is biztosan meggyógyult volna, ezt azonban már Flórián se hagyhatta válasz nélkül, ezért már nemegyszer megesett, hogy parázsveszekedés alakult ki a halott mellett. A kolostor nagyobb dicsőségére.

Az erdőben még éjszakai sötétség volt, mikor elindult a kolostorból, a cókmókját egy batyuba kötötte, amit a nyakába akasztott, kezében a botnak igencsak jó hasznát vette, mert nemcsak a haladásban segítette, de mint a vakok, arra is felhasználta, hogy a terepet kitapogassa, ahova lép.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha figyelnék, az a minapi rossz érzés tért vissza, bár meglehet, hogy csak egy állat, de lehet, hogy valami rossz szándékú ember, ezért erősebben markolta a botot, és a fejét forgatta, hogy megkeresse rossz érzésének az okát, a szeme sarkából pedig azt látta, hogy megmozdul az egyik ág, vagy csak neki tűnt úgy? Mindenesetre megszaporázta a lépteit.

Egy csatában szerzett sérülés miatt nem tudott futni, ezért esélye se volt rá, hogy akárki is legyen az, el fog tudni előle elmenekülni, ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy ne térjen le az ösvényről, amit elmagyaráztak neki, mert akkor eltévedne.

Fellélegzett, amikor végre megpillantotta Helga házát.

…

A ház egy tisztáson állt, mikor Teodicius a közelébe ért, Helga pont akkor lépett ki az ajtón, és mikor megpillantotta az idegent, egy pillanatra lemerevedett. Teodicius pedig tudta, hogy máris azt keresi, hogy merre menekülhetne, hisz nagyon is jól ismerte a kiszolgáltatott nőknek ezt a reakcióját. De Helga nem az a nő volt, aki kimutatja, ha fél, ezért aztán gyorsan visszanyerte a magabiztosságát, és szinte dacosan viszonozta a pillantását, Teodicius pedig nem tudta palástolni meglepetését, mert egy kócos boszorkára, csúf öregasszonyra számított, ehelyett azonban Helga egy vonzó, fiatal teremtés volt, aki bátran lehetett volna bármelyik jómódú polgár felesége.

Helga figyelmét nem kerülte el Teodicius zavara, szemében pajzán fény csillant, ahogy gúnyosan megszólalt, érezni lehetett az akcentusát, ajkáról keményen koppantak a szavak.

– No, mi van csuhás, becsukod a szád?

– Te vagy Helga, a begina?

– Szóval, azzal a barom Flóriánnal beszéltél.

– Több tisztelettel beszélhetnél Isten szolgáiról.

– Isten szolgái – bántóan felnevetett, középső ujját felmutatta. – Flóriánnak minden nő begina, és eretnek boszorkány, aki nem teszi szét neki a lábát. Mesélhetnék neked arról, hogy mi zajlik a gyóntatószékben.

Ekkora arcátlanság hallatán a fejébe szökött a vére, és ráripakodott a beginára.

– Nem azért jöttem, hogy a te istenkáromló sületlenségeidet hallgassam!

– Hát akkor ki vele, miért jöttél?!

– Úgy tudom, pár napja nálad járt István a kereskedő.

– Na és, mi közöd hozzá!

– István meghalt.

Helga reakciója meglepte, mert meg se lepődött, mintha már várta volna ezt a hírt.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Senkiről sincs egy jó szavad se.

– Mit csináljak, ha a férfiak mind disznók.

Helga Teodicius lába elé ürítette az éjjeliedény tartalmát, ami a kezében volt, hogy a szerzetesnek úgy kellett elugorni az útból. Helga folytatta.

– Ismered Kirké történetét, aki disznóvá változtatta Odüsszeusz társait? Ha valóban boszorkány lennék, én bizony disznóvá változtatnék minden férfit.

Teodicius tudta, hogy ezzel a módszerrel semmit se fog megtudni Helgától, ezért aztán hangot változtatott.

– A kiejtésedről érezni, hogy nem vagy idevalósi.

Ezúttal Helgán volt a sor, hogy meglepődjön, nem számított erre a szelíd hangra, azt várta, hogy a másik kiabálni kezd, és a pokollal fenyegetőzik, ahogy a többiek. Megenyhülve mondta.

– Gyere be, mindent elmondok, amit tudni akarsz.