Gyilkosság a kolostornál
1385 Villa Zaazd
A szerzetes szerény vacsoráját fogyasztotta el, ami
egy cipóból és egy szál hagymából állt, amit majd vizezett borral öblít le.
Jóízűen falatozott, éhét alig verte el ez a sovány estebéd. Már három éve volt
úton, és ezalatt az idő alatt csak ritkán lakott jól, ma egyébként is péntek
volt, amikor egy rendes keresztény böjtöl… ezzel vigasztalta magát.
Mióta kitört a polgárháború Mária királynő és a megboldogult
király őfelsége trónkövetelő unokaöccse között, azóta ez a virágzóan gazdag
ország is egyre jobban szegényedett – tavaly még ugyanezért a pénzért egy sült
galambot is kapott volna, sőt, Lajos király idejében még egy egész ökröt húztak
volna neki nyársra.
Csakhogy, Lajos immár ötödik éve halott, és a lányát
is valahol Dalmáciában tartják fogva a pártütők, és a férje, az a tejfölösszájú
Zsigmond most gyűjti a sereget a kiszabadítására. Hej, de rosszul van az
elrendezve, hogy két gyámoltalan asszonyszemélynek egy ilyen nyikhaj cseh
legyen a gyámolítója, aki még az asszonyok között se képes rendet tenni…
merthogy a pártütő főuraknak az a legfőbb gondjuk Lajos király lányával, hogy a
Szent Korona még sose volt asszony fején, és vajon egy törékeny, női nyak elbír
e ekkora terhet? Bár mindenki tudja, hogy az igazi gond Mária anyja Erzsébet, a
boszniai király lánya, akit mindenki Mária rossz szellemének tart, és mivel a
királynő épp abban a korban van, amikor a lányok még túlontúl anyjuk befolyása
alatt állnak, mindenki attól fél, hogy Mária helyett majd az anyja, és annak
kegyencei fognak uralkodni.
…
A szomszéd asztalnál ketten borozgattak vidáman,
ruhájuk alapján kereskedők lehettek. Üzleti ügyeiket tárgyalták meg, és amiért
a szerzetes felfigyelt a beszélgetésükre, az volt, hogy többször is elhangzott
köztük annak a helységnek a neve, ahova ő is igyekezett. Az egyik kereskedő
prémeket vásárolt fel, és most is a villa Zaazd nevű faluba készült, ahol a
héten lesz vásár. Teodicius pedig /így hívták a szerzetest/ a falu kolostorába
iparkodott, hogy eleget tegyen a fogadalmának, miszerint elzarándokol
Magyarország összes kolostorába, hogy feloldozást nyerjen bűneire. Remélte,
hogy a kereskedőben útitársra találhat, hiszen ezekben a polgárháborús időkben
nem volt tanácsos egyedül róni az utakat, csak a rablók dolgát könnyítették
meg, akik csak könnyű prédát láttak a magányos utasban, kivált, akinél sok pénz
volt, mintahogy vélhetően a kereskedőnél is sok pénz van.
Fülét megütötte egyikük öblös hangja, aki vidáman
mesélt egy tréfás történetet.
– Hallotta kegyelmed Makó vitéz esetét, aki hajóra
szállt, hogy a Szentföldön harcoljon a pogánnyal, de a kikötőben annyira
berúgott, hogy már Velencében azt hitte, Jeruzsálemben van. Nohát, azóta járja
a mondás, hogy messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.
Ezen aztán jóízűen nevettek, és koccintottak.
Teodicius is elmosolyodott a tréfán, de már a két
kereskedő is felcihelődött, és elindultak az ajtó felé. Ám más valamire is
figyelmes lett Teodicius – ahogy azok ketten kiléptek az ajtón, egy rosszarcú
alak eredt a nyomukba, akinek az egyik karja hiányzott, és eddig úgy tett,
mintha a falnak dőlve aludna, ám ő észrevette, hogy lehunyt szemhéja mögül
egész idő alatt az asztalnál ülőket figyelte, mert nyilván rájött arra, amire ő
is, hogy azok ketten kereskedők, akiknél sok pénz van. Teodícius azonnal
kapcsolt, ösztöne megsúgta neki, hogy a rosszarcú csakis egy rabló bandának
lehet a „figyelő” embere, akinek az a dolga, hogy kifigyelje a módosabb
utazókat, akiktől gazdag zsákmányt lehet remélni, és a tippet leadja a
társainak, akik aztán alkalmas helyen kifosztják a szerencsétlent. Vélhetően a
kezét is büntetésből vágták le, hogy ne tudja fosztogatni a becsületes
utazókat.
Miután pedig mindezt végiggondolta, nem tétovázott,
hanem a rosszarcú nyomába eredt, gondosan vigyázva, hogy a másik ne vegye
észre, mindig az árnyékban maradt, mivel az éjszaka csillagos volt, ráadásul a
hó is világított.
Gyanújában nem is csalatkozott, mivel megkerülték a
fogadót, ahol a rosszarcút társai várták az istállónál, akikkel hosszan
tárgyalt. Hogy miről, azt nem tudta, mivel halkan beszéltek, ő pedig nem mert
közelebb lopózni, mivel tartott tőle, hogy észreveszik, de a rosszarcú nyilván
a kihallgatott beszélgetésről számolt be a cimboráinak, majd nemsokára elvált
tőlük, és visszament a fogadóba.
…
Teodicius csak rövid ideig törte a fejét, hogy mi tévő
legyen, azt tudta, hogy figyelmeztetni kell a kereskedőket, hogy miféle veszély
fenyegeti őket. A szállás az emeleten volt, ahova egy külső lépcsőn lehetett
feljutni, és az egész egy nagyobb terem volt, ahol az utazók a földre szórt
szalmán aludtak. Rajtuk kellett átverekedni magát, hogy eljusson a szobáig, ami
a jobban fizető vendégeknek volt fenntartva, akik kényesebbek voltak annál,
hogy másokkal együtt aludjanak, vagy egyszerűen csak attól féltek, hogy meglopják
őket. Teodicius erélyesen megzörgette az ajtót, semmi, újra megzörgette, mire
egy félénk hang szólt ki a szobából, mire ő visszaszólt, hogy csak egy
szerzetes, aki beszélni szeretne vele. Amaz félreértette a szándékát, és azt
mondta, hogy nem tud neki alamizsnát adni. Teodicius kezdett ingerült lenni,
mert nem volt az ínyére, hogy zárt ajtón keresztül tárgyaljanak, és az összes
vendég hallja, amit mond, ezért azt felelte, hogy nagyon komoly mondandója van
a számára, és vagy most kinyitja az ajtót, vagy pedig elmegy, de akkor vessen
magára a következmények miatt. Ez hatott. Hallotta, ahogy bent elhúzzák a
reteszt, és ő a szobába lépett. A figyelmét nem kerülte el, hogy a kereskedő
egy tőrt rejteget a zekéje ujjában, de nem törődött vele, körbepillantott a
szobában.
– A társa hol van?
– Sürgős dolga van, és úgy döntött, hogy éjszaka is
utazik.
Teodícius keresztetvetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése