A fiúcska nem lehetett több tizenkét évesnél, aki most ott
állt Hilarius előtt, és remegett. Nem is csoda, gondolta ő, hiszen eddig mindig
rossz vége volt annak, ha egy „atya” maga elé rendelte. Biztos lehetett benne,
hogy valami szidás fog következni, ha nem egyenesen fenyítés.
Most pedig egyenesen a perjel jött el a konyhába, és azt
kereste, aki a tűzre vigyázott azon a napon, amikor az a tűzvész
történt. Merthogy a tűzhely kövekkel van körülrakva, és valakinek táplálni kell
a tüzet, de vigyázni is rá, hogy a lángok ne legyenek túl magasak, és ne
kapjanak bele valamibe, és ne gyújtsa fel a kolostort. Felelős munka volt tehát
az övé, büszke is volt rá, hogy segíthetett az anyjának, aki a szakács keze alá
dolgozott. Most mégis meg volt szeppenve, pedig az atya nem is látszik
dühösnek, de hát náluk ez nem számít semmit.
Hilarius, hogy oldja a feszültséget, barátságosan egy
barackot nyomott a fiú fejére, majd megkérdezte.
– Mi a neved?
– Lackó.
– Hát mondd meg nekem Lackó, hogy te őrizted e a tüzet akkor
is, amikor György perjel megégett?
Lackó rosszat sejtve sandított az anyja felé, aki egy répa
megtisztításával volt elfoglalva, és csak futólag pillantott feléjük.
– Beszélj fiú, bátran, ne félj semmitől!
Lackó elvörösödött, és Hilarius látta, hogy a fiú mindjárt
zokogásba tör ki.
– Valaki megfenyegetett, hogy nem szabad beszélned?
A fiú bólintott, és a keze fejével letörölte arcáról pergő
könnyeit.
– Kicsoda?
– Hát az, az atya, aki a perjellel volt.
– Azt mondod, hogy a perjel nem egyedül volt a konyhán?
Lackó buzgón bólogatott, mert most már biztos volt benne,
hogy megússza a verést. Hilarius szívverése felgyorsult.
– Péter! Péternek hívták
azt a szerzetest, aki vele volt?
– A nevét, azt nem
tudom – vonta meg a vállát a fiú.
Hilarius leírta Péter külsejét, mire a fiú arca
felragyogott, és bólintott.
– Ő volt az.
– És mivel
fenyegetett meg?
– Hogy a pokolra
kerülök, ha beszélek arról, amit láttam.
– És mit láttál?
A fiú összeharapta a száját, mintha csak azt mondta volna,
hogy belőle aztán többé egy szót ki nem szed. Hilarius felsóhajtott.
– Ugye tudod, hogy én
is szerzetes vagyok? Én pedig azt mondom neked, hogy az atya nem mondott
igazat.
Lackón látszott, hogy meg van zavarodva, mivel egész idáig
azt hallotta, hogy a szerzetesek szent emberek, akik sose hazudnak. Végül aztán
úgy döntött, hogy mégis hisz Hilariusnak.
– Az ebédet
készítettük éppen, amikor azok ketten megjelentek. Senki se tudta, hogy mit
akarnak, de ők se szóltak senkihez. Hátramentek a kamrához, ahol a húsokat
tartjuk, és mi azt hittük, most is csak ellenőrizni fogják, megvan e mind, de
nem ellenőrizték, hanem veszekedtek. Aztán, amikor kijöttek, és itt mentek el,
a tűzhely mellett, azaz atya…
– Péter.
– Meglökte az öreg
perjelt, hogy a csuhájába belekapott a láng, amit ő nem vett észre. Én szólni
akartam, de az atya akkor megfordult, és megfenyegetett, hogy elnémultam.
A visszaemlékezés láthatóan megrázta a fiút, mert egész
testében remegett. Hilarius megsajnálta, és a fiú fejére tette a kezét, aki
most már zokogott.
– Mikor a perjel
észrevette, hogy tüzet fogott a ruhája, semmit se tett, hogy eloltsa, hanem
kirohant az udvarra, azt kiabálva, azt kiabálva, hogy a tűz minden bűnünktől
megtisztít.
…
Péter a vacsoránál se jelent meg a refektóriumban, és így
Hilarius Mihályt bízta meg azzal, hogy nézzen utána, mi van vele. Gyanús volt
neki, hogy Péter valami rosszban sántikál, hiszen a vadállat is akkor a
legveszélyesebb, amikor sarokba szorítják, és egy utolsó, kétségbeesett
kísérletet tesz, hogy kitörjön. Péter is tudhatja, hogy leleplezték, és hogy ő
ezt a leleplezést meg fogja osztani a többiekkel. Azonban nemcsak ezért készült
most beszélni a szerzetes testvérekhez, hanem az érsek levelét is most akarta
ismertetni. Egyúttal pedig arra is javaslatot készült tenni, hogy Mihályt
válasszák meg perjelnek, mert fiatalsága ellenére is ő a legrátermettebb.
Mihály visszatért, de Péter nem volt vele, amit láthatóan ő
se tudott mire vélni, és az arcáról lerítt a zavarodottság. Aztán odament
Hilariushoz, és a füléhez hajolva, suttogva mondta, hogy mindenhol kereste
Pétert, de nem találta. Sőt, szerinte már nincs is a kolostorban, mert minden
holmija hiányzik. Beszélt egy asszonnyal is, aki elmondta, hogy még délelőtt
látta őt az erdőn. Még csodálkozott is, mert egy batyu volt a hátára kötve, és
szinte futott. Hilarius csak annyit válaszolt Mihálynak, hogy jól van, és most
már térjen vissza a vacsorájához, de azt, hogy miféle gondolatok
foglalkoztatják, nem árulta el, bár látta a fiatal szerzetesen, hogy szeretné,
ha őt is beavatná.
A szerzetesek ebből a párbeszédből semmit se vettek észre,
mert a vacsorájukkal voltak elfoglalva, vagy egymással beszélgettek. Hilarius
máskor nem tűrt volna ilyen lazaságot, de most kifejezetten kapóra jött neki.
Péter hiányzása senkinek se tűnt fel, hisz máskor is
előfordult már, hogy késett egy szerzetes a vacsoráról. Vagy éppen napokig meg
se jelent, mint az Márton esetében gyakran előfordult.
Azonban a vacsora végeztével, az áldást követően Hilarius
megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Nem egész egy évvel
ezelőtt érkeztem közétek, testvérek, hogy az érsek úr megbízásából kivizsgáljam
az eretnekgyanús eseteket, és az azóta eltelt hónapok során megismerhettetek,
hogy elődöm tragikus halála után perjellé választottatok. Csakhogy az elmúlt
hetek történései alaposan megbolygatták lelkem nyugalmát, mivel egy olyan
összeesküvés nyomára bukkantam, amelynek a szálai a kolostorból indultak ki, és
gyilkosságok szegélyezik.
Hilarius rutinos orátorhoz illően elhallgatott, hogy
hallgatóságának legyen ideje megemészteni a hallottakat. A hatás nem is maradt
el, és a szerzetesek vérmérsékletük szerint reagáltak. Akadt, aki nem állhatta
meg, hogy meg ne ossza a véleményét társaival. Úgyhogy, Hilariusnak csendet
kellett parancsolni, mielőtt folytathatta volna.
– Elsőként Rajnald
testvérünknek kellett meghalnia, túlzott kíváncsisága miatt, azután annak a
falubéli lánynak, aki megpróbálta velem elhitetni, hogy Rajnald szerelmi
gyilkosság áldozata lett. Ez pedig annál is szomorúbb, mert mindezen gaztettek
mögött két társunk áll, Gyula és Péter!
A pokol elszabadult, a jelenlévők egymás szavába vágva
kiabáltak, és voltak olyan elvakult hívei Péternek, akik az öklüket rázták
Hilarius felé, úgyhogy már tettlegességtől lehetett tartani. Mihály ezért
közelebb húzódott Hilariushoz, ami láthatólag kijózanítóan hatott, mivel a
fiatal szerzetes tekintetében annyi elszántság volt, hogy a forrófejűek
csakhamar kijózanodtak. Folytatta.
– Gyulát olyannyira
furdalta a lelkiismerete, hogy felakasztotta magát, így az ő ügyében az Úr
ítélkezik, akinél az oldás és a kötés. Péter pedig elszökött a felelősségre
vonás elől.
Most Gianni testvér lépett elő, aki Itáliából származott, és
máig nem tanulta meg az itteniek nyelvét, amit barbár gagyogásnak tartott,
ezért latinul beszélt. Péter elkötelezett híve volt. Most is sírásra görbült a
szája, ahogy Hilariust vádolta.
– Arról beszélj, hogy
hol voltál az elmúlt három napban.
Meglepte ez a nyílt támadás, ugyanakkor azt is belátta, hogy
a többieknek joguk van tudni, hogy hol járt és mit csinált az elmúlt napokban a
perjelük. Nyelt egyet, mielőtt válaszolt.
– Az elmúlt három
napban, testvérek, nyomozást folytattam, hogy felgöngyölítsem ezt az
összeesküvést a maga valóságában, és akkor jutottam ezekre a megdöbbentő
felfedezésekre, amiknek ti még a felét se ismeritek.
Gianni azonban most már nem hagyta magát, és mindenkit
meglepett, hogy mennyi indulat van ebben a jelentéktelen, kicsi emberben, akit
eddig jóformán észre se lehetett venni. Szinte már rikácsolt.
– Szóval, azt
állítod, hogy nem konspiráltál eretnekekkel, a régi hit képviselőivel, akik
föld alatt bujkálnak, mert az Isten szabad ege nem tűrné meg őket!
Hilarius megdöbbent, hogy honnan tud a másik ezekről a
dolgokról, majd eszébe jutott, hogy nyilván Péter beszélt neki róla, mielőtt
elment. Hilarius Orentészre nézett, akinek az arcából kiszaladt a vér.
– Bikád úr kirurgusának a kódexében fedeztem fel véletlenül
azt a könyvet, amiről tudtam, hogy egy eretnek könyvből való, amit kétszáz éve
egy ánglus ferencrendi szerzetes, bizonyos Roger Bacon írt. Vallatóra fogtam a
kirurgust, aki elmondta, hogy tudomása szerint a könyv ebben a kolostorban van,
és ő azért vette rá urát, hogy villa Zaazd kolostorába zarándokoljon, hogy itt
a könyv után kutasson.
Hilarius a következő két órában elmondta mindazt, amit
nyomozása során megtudott, mivel hallgatósága sűrűn félbeszakította a
kérdéseivel. Elbeszéléséből gondosan kihagyta Orentészt valamint Gyerk sámánt,
de Valerianról beszélt, akinek a történetét, elbeszélésekből, többen ismerték,
mint Hilarius gondolta volna. De, hogy akkor, ott a föld alatt, mást temettek
el helyette, és ő ezek alatt végig a titkosírást tanulmányozta, amivel a könyv
írva van, azzal általános megdöbbenést váltott ki. Hilariusnak beszélni kellett
Mártonról is, akinek a révén Valerian mindenről tudott, ami a kolostorban
történt.
Majd rátért az érsek levelére, amit csak ma tudott átadni
neki Bikád úr udvari papja, és amelyben az érsek nem bocsátja el őt a
szolgálatából, sőt, felszólította, hogy intézze el hátralevő ügyeit, és térjen
vissza udvarába. Ezeket mondva, Hilarius pillantása Mihályra esett, aki úgy
nézett rá, mintha elárulta volna.
Hilarius azonban nem hagyta magát kizökkenteni a
nyugalmából, és folytatta, hogy ez a fordulat szükségessé teszi, hogy új
perjelt válasszanak a kolostor élére, amit akár most is megtarthatnának, hisz
jelen van mindenki, aki szavazásra jogosult, és ő, mint az érsek képviselője, aki
a kolostor hűbérura, Mihályt javasolja erre a tisztségre, akinek a
rátermettségéről, fiatal kora ellenére is megvan győződve.
A váratlan bejelentés olyannyira meglepte Péter híveit, hogy
zavarodottságukban azt se tudták, mitévők legyenek. Habár Gianni testvér
megpróbált protestálni, mondván, hogy a választást Péter távollétében nem lehet
megtartani. Hilarius azonban azzal fojtotta belé a szót, hogy Péter megszökött,
hogy ne kelljen a tetteiről egyházi bíróság előtt számot adni, és ha neki nem
hisz, győződjön meg róla a saját szemével. Ezzel, Mihállyal együtt elküldte őt,
hogy nézzenek szét Péter szállásán. Az egész nem tartott fertály óránál tovább,
Gianni lógó orral jött vissza, és többé már meg se szólalt. Úgyhogy, Mihályt
még azon az éjszakán megválasztották perjellé.
…
Bikád úr szállásán hajnaltól nagy volt a sürgés-forgás, a
szolgák készülődtek az utazásra, és bár Bikád úr Hilariusnak is felajánlotta,
hogy magukkal viszik, de ő ezt udvariasan elhárította. Úgy érezte, szüksége van
a magányra, hogy átgondolja a történteket. Mindazt, amit az elmúlt pár napban
Villa Zaazd kolostorában átélt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése