Ebben a pillanatban a nádas újfent zajongani kezdett, mint
hajnalban, mikor a lápi nép azon méltatlankodott, hogy megzavarták reggeli
készülődését. Márton feszülten figyelt, majd pedig eltűnt, és mikor újra
felbukkant, a sámán kérdő pillantására csak bólintott.
– Most indulnunk kell, mert Péter emberei átkutatják a
nádast, és ha rádtalálnak az egyikünknek se lenne jó. Péter ugyanis tudja, hogy
csakis hozzám jöhettél, és mi sem egyszerűbb, mint egy embert eltüntetni a
mocsárban. Mártonra is régóta gyanakodott, hogy napokra eltűnt.
Miközben beszélt azért meglepően gyorsan mentek is, és
csakhamar kiértek a nádas szélére, ahol azonban útjukat állta a víz. Gyerk a
nád közül előhúzott egy rozoga ladikot, amiben Hilariusnak nem sok bizalma
volt, ha arra gondolt, hogy erre a teknőre bízza az életét. Aztán hárman éppen
csak elfértek a ladikban, amit Gyerk egy hosszú bottal hajtott előre. Azelőtt
még sose járt ezen a részen, ahol a patak kisebb tóvá szélesedett, és bár nem
volt túl mély, de akkor is kellemetlen élmény lett volna, ha a lélekvesztő
elsüllyed velük.
Végül, a csónak a meredek partnak ütközött, és miután
kiszálltak, Gyerk és Márton a partra húzták, és egy bokorba rejtették.
…
– Honnan tud Péter rólad, hogy a környéken bujkálsz? –
Hilarius oldalát már régóta furdalta a kíváncsiság. Gyerk megvonta a vállát,
mint aki lényegtelennek tartja a kérdést, de azért válaszolt.
– Onnan, hogy találkoztunk, amikor elővigyázatlanul, a
kolostorban jártam. A templom alatt ugyanis egy alagút húzódik, amit csak
a beavatottak ismernek. Péter is, először azt hitte, hogy szellemet lát,
és ez volt a szerencsém, mert el tudtam szökni. Attól kezdve azonban szabályos
hajtóvadászatot rendezett, hogy kézre kerítsen, amit úgy próbált leplezni, hogy
a régi hit követőit üldözi.
Hilarius innen már ismerte a történetet.
…
Újabb órát mentek, pontosabban kapaszkodtak felfelé a
meredek emelkedőn, ahol a fák is csak alig tudtak megkapaszkodni. Egy idő után
aztán ereszkedni kezdtek, és most az volt Hilarius legfőbb gondja, hogy
valamiképpen talpon maradjon. Végre, megérkeztek a céljukhoz, egy gondosan
álcázott nyíláshoz, amit először el kellett takarítani, hogy feltáruljon a
bejárat. Először Gyerk lépett be, aztán némi habozás után Hilarius követte.
Márton kint maradt, hogy visszarakja az álcázást a helyére. Gyerk elmagyarázta,
hogy még a helyiek közül is csak kevesen ismerik ezt a bejáratot.
– Senki se emlékszik rá, hogy mikor készült ez az alagút, de
már a tatárjárás alatt ide menekültek az emberek, mikor a falut megtámadták. A
támadók nem értették, hogy hova tűntek a falusiak, mígnem egyikük felfedezte a
bejáratot. Be nem mertek menni, mert a védők egyesével levághatták volna őket,
ezért a vezérük azt eszelte ki, hogy kifüstöli a falusiakat a lyukból, ezért
egy nagy máglyát rakatott a bejáratnál. Mikor pedig a bent lévők nem bírták már
tovább, és kijöttek, a kijáratnál lemészárolták őket, mint vágóhídon a
barmokat. Annyian haltak meg akkor, hogy még ma is találni koponyákat. Azóta
hívják ezt a helyet Mordának, azaz Gyilkos hegynek.
A sötétség miatt Hilarius nem tudta szemügyre venni a
folyosót, amiben haladtak, de amikor megérintette a falat, mintha kőbe lett
volna vájva. Az út emelkedett, úgyhogy kezdetben még feltört a talajvíz, de
mikor már vagy száz métert megtettek, a talaj is teljesen száraz lett. Gyerk
folytatta az alagút történetét.
– Azóta a barátok megépítették a templomba vezető szakaszt
is, hogy a falusiak veszedelem esetén oda menekülhessenek. Valeriánt is oda
temették, a mestere mellé.
– Valeriánnak hívták a szerzetest, akinek a nevét Gyula
kitörölte az annalesből?
Gyerk bólintott.
– Honnan tudod?
– Akkor még a kolostorban voltam, és én segédkeztem neki a
munkában. Csakhogy Péterrel ellentétben nekem háborgott a lelkem, hogy egy
ember halálát okoztam. Hiába bizonygatták nekem felváltva, hogy egy eretnek
halála nem bűn, sőt, azt egykor majd javamra fogja írni az Úr. Akkoriban
történt, hogy Zsigmond hamis esküvel elcsalta Husz Jánost a konstanzi zsinatra,
ahol megégették, és ők még ezt az esetet is felhozták példának, hogy lám, most
se történt más, minthogy megégettünk egy eretneket. Mikor azonban látták, hogy
hiába próbálnak meggyőzni, elhatározták, hogy megszabadulnak tőlem. Ugyanis, a
szerzetesek mindaddig abban a hitben voltak, hogy Valeriánnal istenítélet
végzett, de ha én eléjük állnék, és bevallanám, hogy a tüzet mi okoztuk,
megváltozna a helyzet, és úgy kellene eljárniuk velünk, mint a gyilkosokkal.
Gyulának kapóra jött, hogy György újdonsült perjelként akkor hirdetett
hadjáratot a szerzetesek részegeskedése ellen, és megbeszélte Péterrel, hogy
vádoljon be engem, hogy látott engem részegen a saját mocskomba fetrengeni.
György pedig meg se hallgatott engem, úgy űzött el a kolostorból.
…
– Gyula úgy tett, mint aki Valériánnal együtt a könyvet is
eltemeti, csakhogy észrevétlenül kicserélte, így bizonyítva, hogy ő se különb
azoknál az évtizedekkel azelőtti zarándokoknál, akik el akarták lopni a
könyvet. Még akkor se, ha ő nem akarta pénzzé tenni, mint a zarándokok, hanem
csak tanulmányozni szerette volna. Gyula ugyanis mindennél jobban tisztelte a
könyveket, és bűnnek tartotta az elpusztításukat. Ráadásul, ez a könyv túlélte
a tűzvészt, amiben el kellett volna pusztulnia, és ez babonás félelmet keltett
benne, hogy valóban ismeretlen erő védi.
Hilarius szeme valamennyire hozzászokott az éjszakai
sötéthez, de így is csak bizonytalan körvonalakat tudott kivenni. Ezért inkább
sejtette, hogy Gyerk ott van, amerre fordult.
– Honnan tudod, hogy nem temették el Valeriánnal azt a
könyvet?
– Onnan, hogy én is kerestem azt a könyvet a sírban, de nem
találtam.
…
Ebben a pillanatban a sötétség mélyéről egy kellemetlenül nyekergő
hang hallatszott. Mintha két száraz taplót dörzsöltek volna össze.
– Hallom, fiam, eljöttél öreg barátodat meglátogatni, és
vendéget is hoztál magaddal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése