Az öreg Gyula, a szerzetesek doyenje szinte hetek alatt
vénült meg, és lett életerős férfiból rozoga aggastyán. Kezdődött azzal, hogy
szinte teljesen megvakult, aztán elkezdett magában motyogni, ám senki nem
értette, hogy mit is beszél. Az ijedelem azonban akkor következett be, amikor
elkódorgott, és egy teljes napon át, aki élt és mozgott a kolostorban, mindenki
csak őt kereste. Aztán egy falubeli jobbágyfiú hozta őt vissza, aki a fészkeket
fosztogatta a környéken, és a kolostortól sok, sok kilométerre találkozott
vele. Senki se értette, hogy hogyan tudott olyan messzire eljutni, ami egy életerős
férfinak is félnapos megerőltető gyaloglás. Tőle nem várhattak magyarázatot,
mert csak összefüggéstelenül motyogott. A szerzetesek ekkor kezdtek el
egymás közt arról pusmogni, hogy Gyula eszét vesztette, és Péter, György perjel
helyettese ekkor rendelte melléje Rajnaldot, az ifjú szerzetest. Formailag
azért, hogy segítsen neki a munkában, de mindenki tudta, hogy azt a kevés
teendőt, ami a könyvtárral van Gyula még ebben az állapotában is el tudná
látni. A szerzetesek ugyanis nem nagy buzgalmat mutattak a szent szövegek
tanulmányozásában. Megelégedtek azokkal a kegyes szövegekkel, amiket az
étkezések alkalmával a refektóriumban olvastak fel, vagy a közös elmélkedéseken
hallgattak meg. Bár ők ezt tagadták, de néhányuknak még az olvasás is komoly
nehézséget okozott.
Pedig a kolostor birtokában értékes kódexek voltak, amiket
azok a tehetősebb zarándokok adományoztak a kolostornak, akik a freskónak
köszönhették a gyógyulásukat. Idővel aztán annyira elszaporodtak az ilyen
adományok, hogy a környék leggazdagabb könyvtárával Villa Zaazd kolostora
rendelkezett. Fájdalom, azonban a szerzeteseket ez hidegen hagyta, ők inkább a
részegeskedésben jeleskedtek. Olyannyira, hogy a kolostor pincéjébe szinte
hetente törtek be, és a hordókból leszívták a misebort.
Ekkor lett György a perjel, aki erélyesen látott hozzá a
munkához, hogy az istentelen részegeskedésnek véget vessen. Első intézkedése az
volt, hogy a pincére súlyos tölgyfa ajtót csináltatott, ami még a faltörő
kosnak is ellenállt, és éjszakára őrséget állított a pince elé. A részegeskedők
mámorának forrása azonban valami rejtélyes oknál fogva nem apadt el, de
legalább már nem a kolostor pincéjét dézsmálták. Ekkor a perjel drákói
intézkedéseket hozott. Két javíthatatlan részegeskedőt kicsapott a kolostorból,
mire a többiek megszeppentek, és mintha késsel vágták volna el a részegeskedést.
A kódexek pedig ezalatt ott feküdtek a perjel szobájában,
senki se mutatott irántuk érdeklődést csak Gyula, aki sorban kiolvasta
mindegyiket, és olyan gondoskodással bánt velük, mint szerető apa a
gyermekeivel. A perjel persze kapva kapott az alkalmon, hogy megszabadulhat egy
gondtól, és megtette Gyula testvért könyvtárosnak.
Ennek immár húsz éve, de a szerzetesekkel azóta se sikerült
megszerettetni az olvasást, és a kódexeket egészen ellepte volna a por, ha
Gyula időnként elő nem veszi őket, hogy letörölje róluk a port. Néha azért
elvetődött a kolostorba egy, egy tudós férfiú, aki valahol hallott róla, hogy
egy ritkaság Villa Zaazd kolostorában tekinthető meg, és ilyenkor a
könyvtárszobában hajnalig égett a mécs.
…
Ezek után könnyen belátható az is, hogy Rajnaldnak, mikor
Gyula testvér mellé osztották be, nem is annyira az volt a feladata, hogy a
könyvtárt takarítsa, a kódexekről letisztítsa a rájuk rakódott port, hanem
inkább az, hogy Gyula testvért szemmel tartsa, nehogy újból elkóboroljon. Ez
okból pedig bizonyos időközönként Péternek kellett jelentenie, akit feltűnően
érdekelt a könyvtáros testvér sorsa, hogy mennyit romlott az állapota. A
kolostorban mindenki úgy magyarázta ezt az érdeklődést, hogy Péter az atyjaként
tiszteli Gyulát, mivel kicsi volt még, amikor az övé meghalt.
…
Hilarius ezt a reggelt is a könyvtárban kezdte, hogy még
egyszer átnézze azt az annalest, amit a Rajnald halála előtti utolsó napon
olvasott. Hátha talál benne mást is azon a kitörölt néven kívül. Valamiért az
volt az érzése, hogy a mai kérdésekre a múltban kell keresni a válaszokat.
Márpedig azt megtanulta, hogy hallgasson a megérzéseire, mert azok általában
igaznak bizonyulnak. Mintha a túlvilágon lenne egy pártfogója, aki súg neki.
Talán éppen szent Hilarius, aki Krisztus urunk születése után a harmadik
században szenvedett mártíromságot Diocletianus császár uralkodása alatt.
Hilarius a császár testőrségének volt a parancsnoka, aki leleplezett egy, az
uralkodó ellen szőtt összeesküvést. Ám az ellenségei bevádolták, hogy Hilarius
titokban keresztény, és éppen hogy ő készül merényletre a császár ellen,
Diocletianus pedig a testőrparancsnok ellenségeinek hitt, mivel ők magasabb
rangban voltak az udvarban. A legendája szerint Hilarius valójában nem is volt
keresztény, hanem csak az utolsó éjszakán lett azzá, mielőtt a vadállatok elé
lökték. Hilarius tehát az ő nevét választotta, mikor a jogi pályára lépett, és
remélte, hogy egyszer majd neki is hasonló kegyelemben lehet osztályrésze, és
az igazságért szenvedhet mártírhalált.
Most azonban más dolga van, fényt kell derítenie egy
hármasgyilkosságra, és hogy ki mérgezte meg Bikád urat, ha ugyan igaza van a
kirurgusnak, és az ő gazdáját ugyanazok mérgezték meg, akik a másik hármat
meggyilkolták.
Csakhogy ehhez előbb újra át kell olvasnia az annalest,
amiben hite szerint a válasz, vagy annak egy része benne volt. Az annales
azonban nem volt a helyén, ahova Rajnald tegnapelőtt tette, habár Hilarius
akkor még a saját szemével látta, mikor a megboldogult Rajnald eltette az
annalest!
Persze, az is lehet, hogy egyszerűen Rajnald vette el a
könyvet, és nem tette vissza a helyére, amit azonban nem tartott valószínűnek.
No, nem mintha Rajnald nem lehetett volna kíváncsi, hogy Hilarius mit is kutat
az annalesben. Az a magyarázat, amit adott, hogy régi eretnekpöröket keres,
amiknek valószínűleg ma már egyetlen szereplője se élt, nemigen győzhette meg
őt. Rajnald azonban szinte már mániákusan pedáns volt, aki az állandó
rendcsinálásával az amúgy jámbor testvéreket is kihozta a sodrukból, épp ezért,
ha ő veszi el a könyvet a helyéről, valószínűleg ugyanoda teszi vissza.
…
Mindez pedig azt jelenti, hogy valaki elvitte onnan az
annalest, mert nem akarta, hogy szem előtt legyen, és talán Rajnald halálának
is ez volt az oka. Ez viszont azt is jelenti, hogy ahogy rátaláltak a
holttestekre, az meg volt rendezve, és valaki el akarta vele hitetni vele, hogy
Rajnald egy féltékenységi dráma áldozata lett. Maga se tudta, hogy miért, de
megkönnyebbült erre a gondolatra.
A lelkifurdalásra riadt fel, hogy nem a szent szövegre
figyel, amit egy szerzetes monoton hangon kántál, hanem engedi, hogy a
gondolatai elkalandozzanak. Pedig most a szívének egyik legkedvesebb szövegből
olvastak fel, Szent Margit zsolozsmájából.
Novo sacrata gaudio
caeli concors laetitiae
votivo laudem studio
depromat vox Ecclesiae.
Sub natali novitio
novi festi solemnia
candenti vernans lilio
invexit virgo regia.
A szavak dallama visszhangzott a fülében, mielőtt az
értelmüket felfoghatta volna, hogy ez az ima egy királylány ujjongása, aki
Krisztusért lemondott a földi hívságokról.
Novíciusként ezért szigorú büntetést kapott volna, ha a
nevelője észreveszi, hogy a zsolozsmán elkalandoztak a gondolatai. Máig élénken
él az emlékezetében Rodrigo testvérnek, a novíciusok tanárának maszkszerű
ábrázata, aki a zsolozsmákon árgus szemekkel figyelte, hogy melyikük szunyókál
el, esetleg a gondolatai kalandoznak rossz irányba, és annak a hátán
könyörtelenül csattant a nádpálca. Azt szokta mondani, hogy a sátán csakis erre
a pillanatra vár, hogy a gondolataikba férkőzzön, és rosszra csábítsa őket. Mi
tehát egy nádpálcával megcsapatás, ahhoz képest, hogy az üdvösségüket menti
meg? Hilarius ilyenkor keserűen gondolt rá, hogy egy megcsapatás az semmi, de
az ő háta már sajog.
Az emlékezés hatására elmosolyodott, hisz az ember egy kort
elérve már vágyakozva gondol vissza az ifjúságára, még akkor is, ha az, amit az
emlék megidéz, abban a pillanatban csak keserűséget okozott is neki. Azután
gyorsan körbe is nézett, vajon szerzetestársai közül észrevette e valaki az
illetlen viselkedést? Szerencsére azonban a többségnek be volt csukva a szeme,
és akinek nyitva volt, az se őt figyelte, hanem a beszélőt. Illetve, mégis volt
valaki, aki őt figyelte, az arcán leplezetlen gyűlölettel és rosszindulattal.
Hilarius egy pillanatra behunyta a szemét, mint mindig, ha a lelki békéjét
akarta visszanyerni, aztán mikor újra kinyitotta már Péter is a beszélőt nézte.
Úgyhogy meggyőzte magát, hogy az egész nem is volt egyéb puszta látomásnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése