A freskó legendája 27.

Az egész másnapja ráment az annales keresésére. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő emlékezett rosszul, és Rajnald mégse odatette az annalest, ahová ő gondolta, hogy tette, vagy pedig később mégis valamely egészen természetes okból máshova tette el. Habár kevés valószínűséget adott ezeknek a lehetőségeknek, de tudta, hogy a hivatásának egyik buktatója, hogy túlságosan könnyen ítélkezik, és hajlamos ott is felfedezni a bűnt, ahol nincs is bűn. Ez pedig veszélyes, ha valaki olyan hatalommal rendelkezik, mint egy inkvizítor. Erre még egy bölcs, öreg professzora figyelmeztette. Ezért aztán legelőször is bizonyosodj meg valakinek az ártatlanságáról, és csak ha minden más lehetőséget kizártál, akkor kezdj el vádolni, csengettek fülébe a szavai. El kellett ismerni, hogy fárasztó volt mindig ehhez a szabályhoz tartani magát, de ennek köszönhette, hogy még ennyi év bűnnel való foglalkozás után se vált cinikussá. Voltak inkvizítortársai, akik az eléjük hurcolt szerencsétlenekben már csak a bűnöst látták, és mindössze az volt a kérdés, hogy súlyos vagy kevésbé súlyos büntetést szabjanak ki rájuk. Ő ellenben meglátta ezekben a szerencsétlenekben a halálra rémült embert, akiknek fogalmuk sincs, hogy miért hurcolták őket az inkvizíció elé, csak azt tudják, hogyha eddig az urakkal kerültek kapcsolatba, az nekik semmi jót nem hozott.

Hilarius nem törődött szerzetestársainak a furcsállódó pillantásaival, akik nem értették, hogy mi ütött a perjelbe, hogy tűvé teszi a kolostor legapróbb zugát is, és emberemlékezet óta elhagyatottan álló épületekből űzi ki az ott fészket rakó tyúkokat, akik méltatlankodó kotkodácsolással röppenek ki az ajtón. Végül is Mihály ment oda hozzá, hogy megkérdezze, mit keres ilyen lázasan, de őt is elhajtotta. Úgyhogy végül Mihály is furcsán nézett rá.

Hilarius tudta, hogy úgy tűnhet most a társainak, mintha megőrült volna, mint ahogy ő is ezt gondolná másról, ha látná, hogy lázasan tevékenykedik – oktalanul. Mindazonáltal, inkább vállalta ezt a kockázatot, mint azt, hogy a gyilkos időnek előtte tudomást szerezzen róla, ő már gyanakszik, nem esett a csapdájába. Hiszen, ha igaz, hogy gyilkos van a kolostorban, akkor az egy lépéssel előtte jár, hisz mindenről tudomása van, amit ő csinál, ő viszont semmit se tud róla. Ezért inkább vállalta, hogy őrültnek nézik, minthogy olyasvalakit fogadjon a bizalmába, akit nem kellene.

Habár azt is tudta, hogy a végtelenségig ezt a játékot se játszhatja, mert Péter előbb utóbb megpróbálja majd felhasználni ellene ezt is, alkalmatlanságára hivatkozva leváltani a perjelségről. Mi sem lenne egyszerűbb, mint bizonyítani, hogyha nem is őrült, de hiányzik belőle a tisztségéhez szükséges józan belátás.  Mi mással lenne különben magyarázható, hogy egy közönséges szerelmi drámában és egy öngyilkosságban is összeesküvést fedez föl? És mindezt alapozza egy talán nem is létező könyv lapjairól kitörölt névre. Hát nem ez a legjobb bizonyíték az őrületre?

Rádöbbent, hogy szüksége van egy szövetségesre, aki adandó alkalommal bizonyítaná, hogy nem őrült meg, mert igenis történnek gyanús dolgok a kolostorban. Igen ám, csakhogy kiben bízhatna meg, akinek a hűségében biztos lehet, hogy nem árulja el? Gondolatban végigvette a lehetőségeit, az összes szóba jöhető szerzetest, aztán megállapodott Mihálynál. Ők ketten egykorúak, barátok is voltak, és látszott rajta, hogy nem esik jól neki, hogy ilyen gyalázatba keverték a barátját. Igen, ő lesz a megfelelő választás. Amíg kereste a fiatal szerzetest, egyre jobban erősödött benne a meggyőződés, hogy Mihály a legjobb megoldás. Vagy csak magát csapta be?

Aztán az eredmény lehangolta, mivel nemcsak Mihály szemében fedezte fel a kétkedés szikráját, de ő is belezavarodott a mondókájába, és elkezdett összefüggéstelenül beszélni. Így hát mi sem természetesebb, mint az, hogy a fiatal szerzetes úgy nézett rá, mintha máris meg lenne őrülve. Aztán villámként hasított belé a felismerés.

–  Ugye, te se hiszed, hogy Rajnald egy féltékenységi drámának lett az áldozata?

Mihály kínosan kerülte a tekintetét, és ez Hilariusnak mindent elmondott, de még a fiatal szerzetes szavait is hallania kellett.

–  Mindenki tudta, hogy Rajnaldot hajtja a vére.

…

Ezt a kínos felsülést követően Hilarius sürgősen felhagyott a kutatással az annales után. Ha már azok is úgy gondolják, hogy elment az esze, akiket a legszorosabb szövetségesei közé számított, akkor talán itt az ideje, hogy ő is felhagyjon ezzel az őrült nyomozással. Ki tudja, talán ő is csak hivatásának lett az áldozata, ami arra inti az inkvizítorokat, hogy mindig legyenek résen és gyanakodjanak. Mindeddig azt hitte, hogy ő megmenekült ettől, de lám most az Úr megleckéztette, és bebizonyította, hogy ő se különb, mint a többiek.

Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a gyengélkedő felé igyekezett, ahol Bikád urat ápolta a kirurgusa, és remélhetőleg Orentész testvér is velük volt. Várakozásában nem is csalódott, mert mikor belépett, az első, amire a tekintete esett, az kettejük háta volt, ahogy egy kódex fölé hajoltak. Vélhetően most is a titokzatos mérget keresték, amivel Bikád urat megmérgezték. Bikád úr az ágyon feküdt, láthatóan gyötrődve, minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie.

Okulva a tegnapi tapasztalatból, Hilarius már az ajtónál köhintett, hogy felhívja magára a figyelmet. Egyszerre fordultak feléje mindketten. Orentész testvér szemén nagyítóüveg volt, amit olvasásra használt, és nagy csodának számított, mert rajta kívül egyetlen szerzetesnek se volt ilyen a kolostorban. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért, de mindig nevethetnékje támadt, ha meglátta, hogy ez az üveg kétszer akkorára növeli Orentész testvér szemét. Pedig ennek is megvan a maga természetes oka, csak meg kell keresni azt, és nem szabad rögtön boszorkányságot kiáltani, miként azok az együgyűek teszik, akik a tudatlanság sötétségében akarják tartani a világot.

Ezeket a szavakat Roger Bacon mondta, a kétszáz évvel ezelőtt Albionban élt ferencrendi szerzetes, aki egyébként ezt átóüveget is kitalálta, miként azt Orentész testvér magyarázta lelkesen, mikor felkereste őt, hogy a nagyítóüvegről beszélgessen vele. Lelkesen magyarázta, hogy Bacon a fény tulajdonságait tanulmányozta, amikor a látóüveget feltalálta. Hilarius emlékezett rá, hogy diákkorában hallotta már ezt a nevet a professzoraitól, akik azonban roppant elitélően beszéltek róla, mint egy eretnekről, aki csak azért menekült meg az inkvizíciótól, mert személyesen a pápa volt a pártfogója. Mindenesetre, jól elraktározta a fejében, hogy Orentésznek ilyen példaképei vannak, mint ez a rég halott eretnek szerzetes.   

Magister Franciscus éppen a beteggel volt elfoglalva, így aztán a kérdését Orentészhez intézte.

–  Ezek szerint még nem találtátok meg a mérget, amivel Bikád urat megmérgezték?

Hilarius nem állhatta meg, hogy beszéd közben rá ne pillantson a kódexre, amely ott volt kinyitva, ahol egy különös növény volt látható. A növény gubója kísértetiesen hasonlított egy újszülött fejéhez, amit egy szár kötött össze a gyökérrel, amely megint olyan volt, mintha valami madárhoz tartozna. Hiába kutatott az emlékezetében, még hasonló növényt se látott soha.

Orentész elsápadt, mikor észrevette, hogy mit néz, és hirtelen becsukta a kódexet. Hilarius úgy tett, mintha nem vette volna észre az orvos reakcióját, de azért jó inkvizítorhoz illően mindent elraktározott a fejében. A kérdésére magister Franciscus válaszolt, aki ebben a pillanatban fordult vissza, és nem vett észre semmit abból, ami az imént lejátszódott. Gondterhelt volt az arca,

– Pedig az nagy baj, mert akkor legalább ellenmérget adhatnánk neki. Így azonban csak abban reménykedhetünk, hogy elég erős a szervezete ahhoz, hogy legyűrje a mérget.

–  Minden méreghez létezik ellenméreg?

–  A legtöbbhöz igen, mivel a Teremtő bölcsen úgy rendelte, hogy ezen a földön semmi se legyen visszafordíthatatlan.

Ezt Orentész mondta, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy a beszéd ilyen ártatlan dologról folyik.

–  Este a testvérekkel azért fogunk imádkozni, hogy Bikád úr szervezete gyűrje le a mérget.