Hilarius valahogy mindig jó érzékkel vette észre az első
pillantásra mégoly jelentéktelennek tűnő jelekben is a jelentőset, és most
nem hagyta nyugodni az a különös ábra, amit délután a kódexben látott, ezért
emlékezetből lerajzolta, hogy adandó alkalommal megmutatja majd valakinek, aki
nála jártasabb a növények nemzetségében, mert az ő ismeretei ezen a téren
hiányosak. Elsőre mégis arra tippelt volna, hogy a rajz egy nagyon ritka és
nagyon mérgező virágot ábrázol. Ha pedig így van, akkor Bikád úr ugyancsak
rászorul mindnyájuk imáira. Ezért a napot záró ájtatosság előtt rövid beszédben
tájékoztatta a szerzeteseket Bikád úr válságos állapotáról, és kérte őket, hogy
a könyörgéseikben emlékezzenek meg róla is, hogy a szervezete birkózzon meg az
alattomos méreggel.
Az ájtatosság végén csodálkozva vette észre, hogy ezúttal
Márton is jelen van, ugyanis teljesen megszokott volt, és senki se akadt fel
rajta, ha akár napokig egyetlen alkalmon se volt ott. Amikor felelősségre vonta
Györgyöt, hogy mi ez a lazaság, ő vállat vont, és azt mondta, hogy a többiek
még örülnek is annak, ha Márton az illetlen viselkedésével nem zavarja az
elmélkedésüket. Hilarius erre nem tudott mit mondani, mert maga is tanúja volt
annak, hogy Márton időnként a legalkalmatlanabb pillanatokban nevet fel az
ájtatosságokon, mintha valami mulatságos dolog jutott volna eszébe, és ezzel
megzavarja a testvérek elmélyedését. Így aztán hagyta, hogy minden folyjon
tovább a régi mederben, és ezen a megválasztását követően se változtatott.
Most azonban az eszébe jutott, hogy Márton hivatalos
minőségében tulajdonképpen a kolostor herbárius, így jól ismernie a gyógynövényeket,
hiszen ez hozzátartozik a mumkájához. Hirtelen jött ötlettel ezért utána szólt,
hogy a szakértelmére lenne szüksége, és a véleményét kéri. Mártont láthatóan
meglepte a felszólítás, hogy a perjelnek rövid időn belül már másodszor
van szüksége a segítségére, de azért követte Hilariust, aki egy aránylag
világos helyre vezette, ahova még elértek a lenyugvó nap sugarai, és megmutatta
neki a rajzot, amit magánál tartott.
Hilarius sose volt büszke a kézügyességére, és azt hitte,
hogy a rajz is nehezen lesz majd felismerhető, de ehhez képest Márton reakciója
meglepte. Nem volt olyan ura az arcának, ahogy azt gondolta, és Hilarius
figyelmét nem kerülte el, hogy amint megpillantotta a rajzot, az arcán egy izom
idegesen összerándult. Ismerte ezt a reakciót azoktól a vádlottaktól, akiket
olyan bizonyítékkal szembesítenek, amiről azt hitték, hogy titokban marad.
– Ismerős ez a virág
testvéremnek?
– Nem, atyám.
Bizonyára valami nagyon ritka növény lehet, ami ezen a vidéken nem terem meg.
…
Hilariusnak zaklatott álma volt, mindenféle gonosz
démonokkal hadakozott, akik az ő gondjára bízott kolostorra készültek rátörni,
és neki kellett az útjukat állni. A legfurcsább az volt ezekben a démonokban,
hogy nem is hasonlítottak azokhoz az ábrákhoz, amiket akár Aleghieri mester
Commediájában is lehet látni. Hilarius még Bolognába járt egyetemre, amikor az
otthonról kapott apanázst teljes egészében a Commedia egy illusztrált
példányára költötte. Utána persze egy évig nyomorgott, de az a könyv ma is
könyvtárának egyik legnagyobb kincse.
Hilarius – álmában – töprengeni kezdett, vajon honnan is
vette ezeket a furcsa kinézetű démonokat, ha egyszer nem is tudta megmondani,
hol látott korábban ilyeneket? Aztán hirtelen felvillant előtte egy kép.
Rómában volt zarándoklaton, amikor őszentsége előtt hódolt a kínai császár küldöttsége,
aki érdeklődött az igaz hit felől, és kérte őszentségét, hogy küldjön hozzá
papokat, akik bevezetnék őt az egyedül üdvözítő vallásba. Előtte még sose
látott olyan ferdeszemű, sárgabőrű embereket, akiknek teljesen kopasz volt a
koponyájuk, csak a fejük búbjáról lógott egy vékony lófarok a hátuk közepéig. A
piacon a mindentudó kofák azt beszélték, hogy ezeket nem is anya szülte, hanem
tojásból keltek ki. Ezért vannak annyian, hogy a világ egyik felét már
leigázták, és ha őszentségétől nem kapnak papokat, akiket magukkal vihetnének,
akkor hamarosan itt is ők lesznek az urak.
Nos, az ő ajándékaik közt volt egy könyv, amit azonban nem
kézzel írtak, hanem egy erre a célra készült masinával nyomták a könyv lapjaira
a betűket, amelyek nem is pergamenből készültek, hanem egy papírnak nevezett
anyagból. Ebben a könyvben látott olyan ábrákat, amik hasonló démonokat
ábrázoltak, mint amelyekkel hadakozott. Amikor megtalálta a rejtélyre a
választ, megnyugodott, és békésen aludt tovább.
…
A telihold az arcába sütött, így először arra gondolt, hogy
ez ébresztette fel, de aztán meglátta, hogy egy alak áll az ágya mellett, és őt
nézi. Félig még az álom ölelésében, fel akart kiáltani, de egy tenyér tapadt a
szájára, és Márton suttogását hallotta.
– El kell téged kísérnem valakihez. De nem szabad kiáltanod,
mert felébreszted a többieket.
Hilarius nem tudta mire vélni ezt az éjszakai merényletet,
mindenesetre bólintott, hogy megértette, mire Márton levette a tenyerét a
szájáról.
– Bocsáss meg, de nem akartam, hogy a többiek felébredjenek
– mondta Márton bűnbánóan, mikor már kint voltak, és a fejük felett csillagok
miriádjai ragyogtak.
– És hova vezetsz?
Márton megrázta a fejét.
– Nem árulhatom el.
– Miért nem?
– Mert, ha tudnád, nem jönnél velem.
…
Hilariust érdekes módon megnyugtatta Márton válasza, ugyanis
tudta, hogy ha csapdába akarnák csalni, akkor mindenféle mesével próbálnák meg
elcsalni. Megfigyelte, hogy az, aki rosszban sántikál, kínosan ügyel rá, hogy
hitelesnek látsszék, ezért aztán túlzásokba esik. Olyan részleteket árul el
áldozatának, hogy elnyerje a bizalmát, amik semmiféle összefüggésben sincsenek
az eredeti üggyel. Az ártatlan lélek viszont nem fárad mesék kiagyalásával,
csak az igazságot mondja, ami semmi esetre se olyan kalandos, mint a kitalált
mese.
Úgy látszik Márton megérezte Hilarius habozását, mert
szembefordult a vele, és ő jól felmérhette a kettejük közti különbséget.
Hilarius legalább egy fejjel volt magasabb a fiatal szerzetesnél, aki viszont
mintha a földből nőtt volna ki, és ugyanattól az őserőtől duzzadt, amit
egyenesen Gaiától a földanyától kapott.
– Ha nem bízol meg bennem, most fordulj vissza, nem foglak
elrabolni.
Hilarius egy pillanatig fontolóra vette az ajánlatot, majd
megrázta a fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése