Gyerk elhallgatott, és Hilariusban kavarogtak a kérdések, olyan hihetetlen történet volt, amit most hallott, de hangosan csak egy kérdést mondott ki.
– És hogyan került
hozzád ez a kézirat, ha egyszer Bacon Albionban halt meg?
– Bacon halála után legkedvesebb tanítványának a birtokába
került a könyv. Mivel akkoriban zavaros idők voltak az országban, trónkövetelők
és trónbitorlók váltogatták egymást, és hát ő a rossz oldalra állt, menekülnie
kellett a győztes bosszúja elől. Bacon könyve akkorra már meglehetősen hírhedt
volt, minden erőfeszítés ellenére, hogy titokban tartsák, az inkvizíció
figyelmét is felkeltette. Voltak, akik azzal dicsekedtek, hogy olvasták, és
hogy Bacon a könyvben nemcsak azt írta le, amit Platón Atlantiszról írt, hanem
alkimista recepteket is lejegyzett, az aranycsinálásról, és mindent, amit a
Prima Materiáról tudott. Mert azt még az ellenségei is elismerték, hogy Roger
Bacon volt korának legnagyobb tudósa, nála jobban senki nem ismerte a természet
titkait, birtokába jutott az isteni titoknak, hogyan lehet egyik anyagot egy
másikká átváltoztatni. Ezért aztán sokan szerették volna megszerezni a
kéziratot, ki kapzsiságból, hogy majd a recept segítségével aranyat csináljon,
ki pedig bosszúból, ami még a halottnak se tudott megbocsájtani, és a síron túl
is üldözte. Ezért aztán a tanítványnak is jól meg kellett fontolnia, hogy hova
is menekül, nehogy csöbörből vödörbe essen, és így került ide villa Zaazd
kolostorába, ahol Rogerius testvérként élt. Ám Rogerius most se nyugodott meg
teljesen, mivel a kézirat eredetileg két könyvből állt. Az egyik, amit magad is
láttál, és a másik, amiben Bacon megadta a titkosírás megfejtéséhez a kulcsot,
gondolván arra, hogy művét száz év múlva is el tudják majd olvasni, ne vesszen kárba
ez a a mérhetetlen tudás akkor se, amikor már sem ő, se pedig a tanítványai
közül nem él senki, akiknek elmagyarázta a megfejtés kulcsát. Rogerius tehát a
titkosírás megfejtésének a kulcsát is őrizte, de folyton rettegett, hogy a
könyv illetéktelenek kezébe kerül, és akkor bárki elolvashatja Bacon művét,
vagy épp ellenkezőleg, a könyv megsemmisül egy tűzvészben, és Bacon műve az
utókornak nem lesz más, mint érthetetlen betűhalmaz, amit képekkel
illusztráltak. És mert arra, amit nem értünk, könnyen rámondjuk, hogy csalás,
meglehet, hogy évszázadok múltán erre a könyvre is, ami egy számukra
érthetetlen írással van írva, erre a könyvre is ráfogják majd, hogy közönséges
szélhámosság, aminek nincs is semmi értelme. Rogerius pedig nem akarta, hogy a
mesterét az utókor szélhámossággal vádolja, ezért elhatározásra jutott.
Gyerk elhallgatott, és szünetet tartott, bizonyára azért,
hogy Hilarius érdeklődését csigázza, ő azonban ismerte ezt a trükköt, és csak
azért sem mutatta jelét az érdeklődésnek, habár belül égett a vágytól, hogy
megtudja, miféle elhatározásra jutott Rogerius. Nem sokáig kellett várnia, mert
Gyerk folytatta.
– Abban az időben épült meg a kolostor temploma, és Rogerius
felajánlotta az akkori perjelnek, hogy kifesti a szentélyt odaillő képekkel, és
mikor megkapta az engedélyt, éjjel, nappal dolgozott. Pár hónapra rá el is
készült a mű, de mekkora megbotránkozást keltett a barátokban, hogy kegyes
jelenetek helyett Rogerius mindenféle oda nem illő dolgokat festett a falakra.
Akadtak olyanok is, akiket annyira felháborítottak a képek, hogy azt
követelték, meszeljék le azokat. Nem is sejtetették, hogy Rogerius valójában a
titkosírás megfejtésének a kulcsát festette a falakra, de ezt senki se
sejtette, ő akarta a halálos ágyán beavatni a tanítványait, azután pedig
elégette a könyvet, és azt hitte, hogy ezzel mindent jól elvégzett. Azonban a
teremtmények között a legönhittebb fajta, az ember, és ez most is
bebizonyosodott. Rogeriusnak volt egy tanítványa, aki ugyanolyan szenvedélyesen
kutatta az igazságot, mint ő, és akinek a szándéka szerint a halálos ágyán
elárulta a titkot.
Hilariusban nem tudatosult, de lélegzet visszafojtva
hallgatta az elbeszélést, és nem állhatta meg, hogy közbe ne vágjon.
– Jó, jó, de hol volt
ez idő alatt a kódex?
– Bacon művét a kolostor könyvtárában őrizték, a többi
kódexszel együtt, és senkinek se tűnt fel az, hogy nem tudják elolvasni, mert
azt hitték, hogy egy rég kihalt ősi nyelven íródott, amit senki nem ért. Így
aztán, ha más okból nem is, kegyeletből akkor is kötelességük őrizni a könyvet,
ami egy társuk hagyatéka. Egy napon azonban zarándokok érkeztek a kolostorba,
akik ugyanúgy szerzetesek voltak, mint a kolostor lakói, és már csak ezért is
illő tisztelettel fogadták őket, körbevezették a kolostorban, megmutatták nekik
a kincseiket. Többek közt a könyvet is, amit megpillantva a zarándokok
megdöbbentően reagáltak. Elkezdtek egymás között a saját nyelvükön vitatkozni,
majd a vezetőjük a perjelhez fordult, és megkérdezte tőle, hogy hogyan került
hozzájuk a könyv? A perjel elmondta, hogy pár éve egy szerzetes érkezett a
kolostorba, aki letelepedett köztük, nála volt ez a könyv. A szerzetes nemrég
halt meg, a kódex pedig idekerült a könyvtárba. A zarándokok vezetője erre azt
mondta, hogy az a szerzetes hírhedt eretnek volt, aki nem nyugodhat megszentelt
földben, ez a könyv pedig tele van eretnekséggel, és ezért máglyára kell vetni,
hogy ott égjen el. Olyan határozottsággal mondta ezt, hogy a perjelnek eszébe
se jutott kételkedni a szavaiban, és abban állapodtak meg, hogy másnap a kolostor
udvarán, egy máglyán, elégetik a könyvet. Rogerius tanítványa azonban, akire
mestere a könyvet bízta, kihallgatta a beszélgetést, és nemcsak azt, ami a
perjellel folyt, hanem azt is, amit egymás közt a zarándokok beszéltek, mivel
Rogerius megtanította őt az anyanyelvére, amin az idegenek is beszéltek. Így
tudta meg, hogy azoknak korántsem áll szándékukban elpusztítani a könyvet,
hanem majd alkalmas pillanatban kicserélik egy másik könyvre, Bacon művét pedig
magukkal viszik, hogy pénzzé tegyék. Lázasan gondolkozni kezdett, hogy hogyan
akadályozza meg a gazemberek tervét, és arra jutott, hogy meg kell őket
előznie. Tehát, azon az éjszakán belopózott a könyvtárba, magához vette Bacon
művét, és elszökött a kolostorból. Hosszú évekig nem lehetett hallani felőle,
senki se látta, és mikor már mindenki azt hitte, hogy nincs az élők sorában,
felbukkant. Akkor már azonban nem az a régi könyv volt nála, mert az a
viszontagságokban annyira tönkrement, hogy egy másolatot kellett belőle
készíteni, vonásról vonásra, mert hisz az értelmét ő se tudta, mestere
mindössze annyit árult el neki, hogy hol található a kulcs. Azokban az években,
amíg senki se hallott róla, ezt csinálta. Azonban időközben a templomban is
változások történtek, Rogerius képeit lemeszelték, és egy itáliai mester
freskói díszítették a falakat. Ezzel a titkosírás kulcsa is elveszett.
Most érkezett el a pillanat, hogy Hilarius felhördüljön,
mint akit megsebeztek, mert megjelent előtte a meggyalázott freskó képe.
Mártonra mutatott, aki eddig némán figyelt.
– Te! Te rongáltad meg a freskót, mikor a titkosírás kulcsát
kerested!
Abból is látható volt a felindultsága, hogy remegett a szája
széle. Márton elsápadt, hátrált egy lépést, és tagadó mozdulatot tett. Ekkor
egy határozott, erős hang szólalt meg, a Gyerk sámáné,
– Nem ő volt!
Hilarius most a sámánra nézett ugyanolyan felháborodottan,
mint az előbb Mártonra.
– Te tudod, hogy ki
tette?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése