A főnix halála II.

Ilyentájt februárban hat órakor már teljes a sötétség, de ő mégse kapcsolta fel a villanyt. Alig fél órája ért haza, miután egész délután a várost járta, rég nem látott helyekre zarándokolt el újra, amelyek életének egy-egy pillanatában játszottak fontos szerepet. Tudta, hogy valószínűleg utoljára látja ezeket a helyeket, és valami szokatlan szentimentalizmussal elbúcsúzott tőlük. Csakhogy az emlékektől nem tudott így elbúcsúzni, azok ott kísértettek agyának legrejtettebb zugaiban. Érdekes, hogy az idő mennyit torzít az emlékeinken, és erre csak akkor döbbenünk rá, ha kézzelfogható dokumentumokkal vagyunk kénytelenek szembesülni, amelyeknek az objektivitásában nem kételkedhetünk. Gyakran még arra is képes, hogy a legkínosabb epizódokat is jópofa anekdotává csiszolja, és ha nem vigyázunk könnyen saját hiúságunk áldozataivá válhatunk. Ilyenkor még a fényképeket se szeretjük, amiket máskor oly szívesen nézegetünk, mert egy kis halhatatlanságot csempészik halandóságra ítélt sorsunkba. Olykor azonban könyörtelenül szembesít minket a valósággal, azzal a valósággal, amit nem szeretünk, megmutatja azt az arcunkat, amire nem szívesen emlékszünk vissza.

A félálomból arra riadt, hogy valaki puha léptekkel járkál a szobában. Tudta, hogy csak Betti lehet, csak ő tud ilyen macskaléptekkel járni. Betti: a legújabb szerelem, aki immár másfél éve játszik főszerepet az életében. Először a tanítványa volt, aztán a szeretője, végül pedig a szerelme. A főiskolán ő volt a legtehetségesebb tanítványa, igazi egyéniség, aki számára nem léteztek semmiféle megkötöttségek. Állandó harcban állt a vezetéssel, és általában az volt a tanárok közt elfogadott nézet, hogy eléggé kellemetlen jelenség. Ő is áldozata lett ennek az előítéletnek, és négy évig nem szentelt neki különösebb figyelmet, kapcsolatuk nem nőtt túl a hivatalos tanár-diák viszonyon. A főiskolán hagyomány volt, hogy a végzős diákok munkáiból gyűjteményes kiállítást rendeztek, és hivatalból neki kellett ezt a kiállítást megszervezni. Abban a hónapban, a kiállításra készülve hosszú estéket töltöttek együtt a kiállítandó anyagot válogatva. Ilyenkor természetesen sok minden szóba került, és nem feltétlenül mindig a képekről beszéltek, hanem megosztották egymással álmaikat, vágyaikat, gondjaikat, gondolataikat. Ezeknek a beszélgetéseknek volt az egyik sokkoló felismerése, hogy mennyire rossz tanár ő, négy éven át tanította ezeket a fiatalokat anélkül, hogy fogalma lett volna róla, hogy kiket tanít, pedig ezek a fiatalok, fiúk és lányok, mind eltérő karakterek, akiknek önálló véleménye van a világról, a művészetről, az életről. Ugyanabba a hibába esett, mint annyi tanártársa, elhitte, hogy létezik egy uniformizált diáktípus, akinek elég a technikát megtanítani, és nem vett tudomást arról, hogy minden tanítványa egy külön világ, önálló elképzelésekkel, saját érzésekkel. Még sose látott ennyi technikailag tökéletesen kidolgozott képet, amelyek azonban egyformán semmitmondóak voltak, és semmit se fedezett fel rajtuk abból, amiről tulajdonképpen mindenfajta művészetnek szólnia kell. Csak most, hogy megismerte az embert is a képek mögött, most jött rá, hogy milyen hamisak, és nem is annyira róluk szólnak, mint inkább neki készültek, és ez az ő hibája. Ő volt az, aki a technikát mindenek fölé helyezte, még a mondanivaló rovására is, és ezt ott egyikük rögtön szenvedélyes szavakkal a szemére is vetette. Először védekezni próbált, de aztán belátta a helyzet abszurditását, és már nem is védekezett. Szép lassan mindenki elment, és ők még mindig ott vitatkoztak, aztán egyszer csak történt valami. Máig sem tud ép ésszel elfogadható magyarázatot találni, de egyszer csak mindketten ugyanarra gondoltak, és egymásnak esve szeretkezni kezdtek. Kapcsolatuk ettől kezdve az érzékiségre épült, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, ha a lény nem volt mellette, és rosszul lett a gondolatra, hogy egyszer el fogja hagyni. Mert azt is elmesélte, hogy eddig még egyetlen férfi mellett se bírt huzamosabb ideig megmaradni, és tizenhét éves kora óta félévente cseréli a szeretőit. Legjobban azokat az ösztönös mozdulatait szerette, amiket maga se tudatosított, egyszerűen csak a lényéből adódtak. Ahogy felállt, ahogy felemelte a kávéscsészét, és ivott, vagy ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy rendezze gondolatait. Sokat hangoztatta, hogy nem érzi magát kiforrott művésznek, a négy év nem volt elég, hogy művésszé váljon, és mint modell a főiskolán maradt. Addig azzal áltatta magát, hogy felvilágosult, modern gondolkodású férfi, aki rokonszenvezik a női emancipációval, de amióta őt ismerte ez a hite is megingott. Rá kellett jönnie, hogy féltékeny rá, a független egyéniségére, amikor azt látja, hogy másokkal flörtöl, még akkor is, amikor a tanítványainak ül modellt meztelenül, és azok rajta legeltetik tekintetüket. Birtokolni akarta, hogy kizárólag csak az övé legyen, csak neki legyen joga hozzáérni, de azt is tudta, hogy ő ezt sose tűrné.

A sors iróniája, hogy most mégis a saját akaratából mond le róla. Annyira abszurdnak találta ezt a gondolatot, hogy keserűen felnevetett.

-Te vagy az?
Felkattintotta az asztali lámpát: - Én.
Betti értetlenül nézett rá: - Aludtál?
Semmi kedve se volt magyarázkodni: - Igen.
-Valami baj van?
-Azt szeretném, ha holnap elmennél.

A rektor irodájában ült, és várta barátját, hogy egy fontos megbeszélésről visszatérjen. A titkárnő engedte be, aki nem tudta eléggé leplezni csodálkozását, hogy ilyen korai órán keresi a rektort. Az irodában még a legapróbb részlet is tulajdonosának az ízlését hangsúlyozta, ami nem feltétlenül egyezett saját ízlésével. Nem osztotta például barátjának a rajongását a húszas évek szovjet avantgárdja iránt, amiről ő könyvet is írt. Általában az ő ízlése kissé konzervatív volt, barátjának az ízlése mellett, aki már a disszertációját is a huszadik századi művészeti kísérletezésekről írta, és művészettörténészként főleg a legújabb kori festészettel foglalkozik. A rendszerváltás után talán egyetlen főiskolán se kezdődött akkora tisztogatás, mint itt. Szinte az egész tanári kar kicserélődött. Az új rend célul tűzte ki, hogy a művészeti főiskola legyen a művészeké, és ne elvhűség szerint válogassák a tanári kart. Addig azonban még az ő bizalmuk se terjedt, hogy a főiskola vezetését is művészekre bízzák, mert a művészeket ők is megbízhatatlan elemnek tartották. Talán az egyedüli, aki megmaradt a helyén az az öreg portás bácsi volt, aki már annyira régi bútordarabnak számított, hogy a diákok egyszer egy április elsején úgy tréfálták meg, hogy egy listát nyújtottak át neki, amiben már ő is leltárba volt véve. Neki senki se vetette a szemére, hogy hányféle rendszert szolgált ki. Ez a kicsik előnye a nagyokkal szemben. A kicsi sose lesz nagy, de a nagyok mellett észrevétlen marad, és így könnyen túléli őket.

Sokszor elképzelte már, hogy vajon milyen lehetett az elmúlt pár évtized a portás bácsi életében. Nyilván az ő magántörténelmében nem is voltak olyan földrengésszerű változások, hiszen az ő életének fő színtere nem, csak a kulisszái változtak. Gyakran beszélgetett az öreggel, szerette azokat a történeteit, amelyek azokról a tanárokról szóltak, akik akkor tanítottak itt, amikor ő még meg sem született. Valahogy úgy érezte, hogy tartozik annyival ennek az intézménynek, és azoknak az embereknek, akiknek az életében hozzá hasonlóan jelentős szerepet játszott ez a főiskola, és hogy ezt valahol valakik számon fogják kérni tőle. Ez a rögeszméje gyerekkorától végigkísérte, amikor rég meghalt családtagokról faggatta a felnőtteket.

A nap pont az iroda ablakát világította meg, és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha üvegházban lett volna. A fűtést ezekre az órákra lekapcsolták, de még így is melegebb volt, mint azt az ember komfortérzete megkívánta volna. Az órájára nézett, és látta, hogy a fél délelőttöt itt töltötte, és úgy döntött, hogy nem vár tovább. Majd a titkárnőnél hagy üzenetet. Már éppen indulni akart, amikor meghallotta barátjának a hangját, amint a titkárnővel beszélt. Pár pillanat múlva belépett, és széles mosollyal konstatálta barátja jelenlétét. Pár évvel volt öregebb nála, de még innen a negyvenen. Jóképű férfi volt, és főként a női hallgatók körében igen népszerű, amiért minden barátja irigyelte: - A titkárnő mondta, hogy vársz rám.

-Szeretném, ha gondoskodnál a helyettesítésemről.
-Elutazol valahova?
-A hegyekbe.
-Örülök, hogy magadnak jutott eszedbe, mert én is ajánlani szerettem volna. Az utóbbi időben nagyon rossz bőrben vagy.

Nem válaszolt, hanem csak felállt, az ajtóból még visszafordult:

-Azért azok a pénteki bridzs partik kellemes emlékként maradnak meg bennem.

Egy külvárosi kocsma asztalánál magányosan szomorkodni, most éppen az ő hangulatához illet. Előtte a piros abrosszal terített asztalon egy még majdnem érintetlen pohár vörösbor árválkodott, annak ellenére, hogy a kocsmáros már legalább két órája kihozta. A kocsmát egy zajos társaság uralta, amely valamilyen születésnapot ünnepel, nem sajnálva a költségeket egymás után hangzottak el a pohárköszöntők. A vége felé a szónokok nyelve már erősen akadozott. Először a víg asztaltársaságot figyelte, de aztán megunta részeg fecsegésüket. Tulajdonképpen maga se tudta, hogy hogyan került ide.

Maga se tudta, hova indult el reggel, csak azt, hogy otthon nem bírt maradni, elviselhetetlennek érezte a bezártságot, és állandó mehetnékje volt. Egyszer csak a temető kapujánál találta magát. Vissza akart fordulni, mostanában mindentől irtózott, ami a halállal vagy az elmúlással volt kapcsolatban. De aztán mégis belépett, és közben valami önkínzó szadizmussal arra gondolt, hogy legközelebb már nem a saját lábán fog ide jönni, hanem hozzák. Érdekes módon azonban most nem töltötte el rettegéssel a gondolat, inkább valami kajánság volt benne, esztelen káröröm. Mintha nem is róla lett volna szó, hanem valaki másról, egy ellenségéről, és a hír őt elégedettséggel tölti el. Összerezzent, amikor a talpa alatt megcsikordult egy kavics. Rajta kívül mindössze néhány feketébe öltözött öregasszony járt a sírok között, akik időnként úgy hatottak, mintha baljóslatú fekete varjak telepedtek volna a keresztekre. Az út enyhén emelkedett, pár méterrel beljebb már a sírok kezdődtek. Szórakozottan kezdte böngészni a fejfákra írt neveket, és az évszámokat, ahogy a sírok közzé ért. Némelyik fejfán még fénykép is volt. Ezek délceg ifjúként ábrázolták a megboldogultat, még akkor is, ha a feliratból kiderült, hogy hajlott kort ért meg. Rendszerint katonaruhában ábrázolták a képek az elhunytat, amint tüzes tekintettel néz a fényképező-gép lencséjébe, hegyesre pödört bajusszal, vagy esküvői képeken, megilletődött ifjú mennyasszonyok voltak láthatók életük nagy napján. Elgondolkozott azon, hogy miért van az, hogy a hátramaradottak mindig a legelőnyösebb képet őrzik meg az elhunytról, még akkor is, ha az torzít, és a megboldogult a való életben egészen más volt. Így lesz aztán a házsártos feleségből áldott jó asszony, az iszákos férjből gondos család-apa, a hűtlen szeretőből hűséges. Nem mindig tudatos ez a folyamat, de agyunk kiválogatja azokat az emlékeket, amelyek kellemes asszociációt keltenek benne, a kellemetleneket pedig kirostálja. Az idő az, ami uralja agyunkat, és ha nem vigyázunk még manipulálni is képes. Ezért talált fel az ember látszólag annyi fölösleges dolgot, hogy kiszolgáltatottságát az időnek enyhítse. Még csak alig négy éve, hogy az apja meghalt, és ma már képtelen lett volna akárcsak egyetlen kellemetlen emléket is felidézni, ami vele volt kapcsolatos. Pedig nem volt köztük harmonikus a viszony.

Úgy látszik ugyanúgy, mint a testünknek, az agyunknak is meg van a maga védekező mechanizmusa, ami működésbe lép, ha egy halottról van szó. És ez így is van rendjén, hiszen az embernek szüksége van múltjának a legapróbb morzsájára is... Hirtelen megtorpant, mert egy ismerős sírral találta magát szembe. Mindvégig kísértette egy olyan érzés, hogy ismerős helyen jár, valamikor régen már járt itt, és agyának egy titkos rekeszéből minduntalan előbukkant egy emlék, de ő mindig visszaparancsolta, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy évek óta már nem is gondolt rá, csak most jutott eszébe újra, hogy őt is megsuhintotta a halál szele. Mintha egy jéghideg kéz szorongatta volna, hogy majd megfulladt. Hát most mégis itt van, valahogy mégiscsak eljutott ide. Szemében lassan gyűltek a könnyek, elhomályosítva a tekintetét. Könnyeit nyelve az asztalra borult, és zokogni kezdett, miközben feldöntötte a poharat. A vörösbor fájdalmas vérzésként éktelenkedett az abrosz közepén.

A kiállító teremben rajta kívül nem volt senki, magányosan nézte a képeket, és így önfeledten adhatta át magát a műélvezetnek. Igyekezett pusztán a stílusjegyekből kitalálni a festő kilétét, ami nemcsak játéknak volt jó, de egyből valami értékrendet is felállított. Ha egy festőnek nem volt jól körülhatárolható stílusa, az egyszerűen nem lehet jó festő. Élvezte, hogy mennyire ismeri a festőtársadalmat, tisztában volt minden iskolával, ami az elmúlt kétszáz évben keletkezett, és tudását szívesen fitogtatta barátai előtt, ami a kívülállókban a beavatottság érzését kelti. Ilyen módon fölénybe tudott kerülni minden laikusokból álló társaságban, akik aztán vitathatatlan tekintélynek ismerték el bármilyen más kérdésben is. Munkájához hozzátartozott, de idővel a szenvedélyévé is vált, hogy annyi kiállítást nézzen meg amennyit csak tud. Magában osztályozta azokat a kiállításokat, amiket látott, egy egytől tízig terjedő skálán. Később már minden képet külön is elbírált. Azokat tartotta jó képeknek, amelyeken jól felismerhetők voltak a kép festőjének egyéni stílusjegyei, ezért nem is szokta a szignót keresni a képeken, hanem megpróbált rátalálni a festő egyedi stílusára. Ezt nevezte ő az igazság pillanatának, mert kiderült, hogy a festő valódi egyéniség e, akinek ez a képein is látszik, vagy csak egy ügyes utánzó, aki másoknak a bőrébe bújt. Ezért törekedett ő is arra, hogy kialakítson egy önálló, csak rá jellemző stílust. A főiskola tanáraként tagja volt egy művészeti alapítvány kuratóriumának, és az volt a feladata, hogy külföldi ösztöndíjakról döntsön. Munkája során kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy az amit ő művészetnek nevez, és amit Leonardo, Michelangelo, Rubens és a többi zseni neve fémjelez mára mennyire felszínessé vált, megfosztva lényegétől. Az ő számára a szembesítés Rómában zajlott le a Szixtuszi kápolnában Az utolsó ítélettel, és ez az a pont, amikortól kezdve nyugodt lelkiismerettel kezdte magát művésznek vallani, anélkül, hogy bitorlónak érezte volna magát. Ekkor értette meg, hogy művésznek lenni többet jelent, mint jól megfesteni egy képet. Szinte spirituális tevékenység, hiszen talán csak imádkozás közben kerülhetünk olyan közel Istenhez, mint mikor egy művész szól hozzánk, a szavak béklyója nélkül, megmutatva azt az isteni lényeget, ami minden formában benne rejlik. Semmi sem lehet tökéletes, amit ember készít, de mindenben benne van a tökéletesség ígérete.