A főnix halála I.

Károly a presszó üvegfalán át nézte az utca forgatagát. Az emberek szemmel láthatóan élvezték az ajándékba kapott napfényt, amivel a természet kárpótolta fiait a hosszú téli hónapok depressziójáért. A szokatlanul meleg februári nap a szokásosnál is nagyobb tömegeket csalt ki jól fűtött lakásukból, akik látható élvezettel szabadultak meg téli ruháiktól, hogy a szekrény mélyéről előkotorják a könnyű tavaszi ruhákat.

Az asztalnál megjelent az unott arcú pincérnő, és letette a kávét, amit még félórával ezelőtt rendelt meg. Az üvegnek nyomta arcát, ami jólesően hűtötte lázas homlokát, és forrongó gondolatait. Úgy érezte, hogy a természet is vele gúnyolódik, hogy épp ma van ilyen ragyogó nap, amikor az ő hangulatához legalábbis hóviharok illenének.

A meteorológusok még tegnap se sejtették ezt a korai, megelőlegezett tavaszt, olyan váratlan volt ez a szép idő. Reggel még jó előjelnek is tekinthette, amikor kilépett az utcára, és szorongva elindult barátjához a kórházba. Már hónapok óta baljós előjelek kisérték, állandó fejfájás, fáradékonyság, és mindehhez kísérőnek rohamokban rátörő depressziós időszakok.

Barátai régóta kapacitálták már, hogy vizsgáltassa ki magát, de csak az utóbbi hetekben szánta rá magát, mikor már a munkája rovására ment az állandó hangulatingadozás, olyannyira, hogy fél éve már az ecsetet a kezébe se vette, és a főiskolán is sorra volt kénytelen lemondani az óráit. Egy hete volt először az orvosnál, tulajdonképpen csak egy rutinkivizsgáláson, amihez hozzátartozott a vérvétel is. Gyerekkorától irtózott mindenféle szurkálástól, és ha a barátja előre megmondja, hogy vért is fognak venni, semmiképp se megy el. Mintha csak sejtette volna, hogy a barátja három nap múlva izgatottan telefonál, hogy szeretné megismételni a vérvizsgálatot. Így hát két oka is volt rá, hogy ideges legyen.

Tulajdonképpen már akkor megsejtette a rossz hírt barátja szavai mögött, amikor olyan rosszul leplezett izgalommal beszélt a telefonba, és így szinte meg sem lepődött, amikor közölte vele, hogy a vérében ijesztően lecsökkent a vörös vérsejtek száma, de az első vizsgálat még nem bizonyosság...

Telefonon is nyugodtan megkérdezhette volna a vizsgálat eredményét, és gyanította, hogy barátjának is ez lett volna a könnyebb megoldás. Egy személytelen hang a közli a rossz hírt, és nem kényszeríti a barátját egy olyan szituációba, ami mindkettőjüknek kínos. Ez így túlságosan is kézenfekvő megoldás lett volna, és végül is nem arról van szó, hogy a repülőtéren megérdeklődje a legközelebbi gép indulását:

-Leukémia.
-Mennyi időm van még?
-Pár hónap... Fél év.

Egész beszélgetésük alatt a másik arcát figyelte, maga se tudta, hogy mit keres rajta. Talán egy rezzenést, amivel elárulná, hogy átérzi, amit most ő érez. Legnagyobb megdöbbenésére azonban egészen másvalami volt, amit észrevett: Amikor közölte vele, hogy halálosan beteg, jól kivehetően mosolygott. Jóllehet csak egy ezredmásod-percnyi kihagyás volt, ami csöppet sem volt tudatos, pillanatnyi rövidzárlat az idegközpontban, az arcizmok koordinációjának hiánya. De a tény mégis tény marad, a barátja az ő életének a legtragikusabb pillanatában mosolygott!

Mindig gyötrő volt számára a kérdés, ha a saját halálára gondolt, hogy mi marad meg belőle, ha fizikailag megsemmisül. Talán pár festmény egy múzeum raktárának mélyén, amit pár évtized vagy évszázad múltán felkutat és leporol egy lelkes művészettörténész, hogy róla írja majd disszertációját? Hát csak ennyi marad meg egy ember életéből? Nem, ő nem akarta ezt elhinni. Boldogok a hősök, akiket megénekelnek, jutottak az eszébe egy tanárának a szavai, aminek az értelmét csak most volt képes felfogni. Az Iliászról tanultak épp, és ő elmesélte, hogy Homérosz csak összegyűjtötte a nép közt keringő hősi énekeket, és eposszá gyúrta azokat. Így állítván időtlen időkre szóló emléket Trójának és a trójai hősöknek, míg végül egy fantaszta kiásta a város romjait. De ki tudja, hogy hány városnak, és mennyi hősnek nem volt ilyen szerencséje, ahol nem volt egy Homérosz, és ezért mára már a feledés homályába merültek.

A faluban, ahol felnőtt, más volt a helyzet. Még ma is emlékszik azokra a jóízű beszélgetésekre, amikor szóba kerültek a régi halottak, és mindig volt egy anekdota vagy egy mondás, ami megidézte a halott szellemét. Falun, ahol mindenki mindenkit ismer, még tudják hogyan kell együtt élni az elmúlással, és halottaik emlékét szinte kultikusan őrzik.

És ő, vajon neki nincs e adóssága a halottaival szemben? Lelkiismeret furdalással gondolt első mesterére, aki felfedezte, és elindította őt a pályán, és a főiskolán kívül neki köszönheti a legtöbbet. Egy nyáron történt, éppen elvégezte a gimnáziumot, és fogalma se volt, hogy hogyan tovább. Azon a tavaszon jött a faluba egy különös öregember, akit a falusiak csak bogarasnak hívtak, mert egész nap öreg düledező parasztházakat keresett, és fizetett a tulajdonosoknak, hogy lefesthesse a házukat. Akkor találkozott vele, amikor éppen a vidék legmagasabb pontjáról készített vázlatokat a faluról. Beszédbe elegyedett vele, sok minden szóba került, többek között a vázlatokról is beszéltek, és megemlítette, hogy ő is szokott rajzolni.

Egy hétig tartott, amíg elegendő bátorságot gyűjtött össze, hogy megmutassa neki a rajzait. Bár évtizedek voltak köztük, mégis a barátjává fogadta, és mindaddig, amíg élt az idősebb pályatárs tekintélyével állt mellette. Ő tanította meg sok olyan apró trükkre, ami nélkül jó festő nem létezik. Megtanította, hogy ne a rácsodálkozó turista szemével nézzen egy tájat, hanem mélyedjen el benne, és vegyen észre sok olyan jelentéktelennek tűnő részletet, ami felett a felületes szemlélődő elsiklana, de ami nélkül nem lenne teljes az összkép. Megtanította, hogy órákig szemléljen egy gyönyörű rétet, mielőtt lefestené. Váljon eggyé vele, és csak akkor kezdjen a munkához, amikor már szinte érzi a fű növekedését, és őt is elbódítja a virágok illata. De van úgy, hogy a kiszemelt táj még így is ellenáll a festőnek, és ha az első pár vázlattal elégedetlen, hagyja az egészet, és ne magát okolja a kudarcért, hanem egyszerűen vegye tudomásul, hogy a kiszemelt táj más festőre vár. Az öreg csak nonfiguratív képeket festett, de tájfestőnek európai hírű volt. Sokszor figyelte, ahogy nekikészül egy újabb képnek, mindig valami titokzatos rítusnak vélte, amit ilyenkor végzett. Ekkor értette meg igazán, hogy mi is az a természetvallás, és gyanította, hogy öreg barátja is ennek a híve. Gyakran vitte magával kirándulásaira, és ilyenkor mindig, ha egy csodás tájat pillantottak meg az volt az érzése, mintha templomba léptek volna. Ha meg akart szólalni egy mozdulattal intette csendre. Az ismerősei csak remeteként emlegették, mert néha hónapokig kerülte az embereket, és elvonult minden lakott vidéktől távollevő házába.

Már haldoklott, mikor megszűnt köztük minden kapcsolat. Ha lázongott a lelkiismerete, azzal csitítgatta, hogy az egész nem tőle függött. Öreg barátja döntött így, ő akart elszakítani minden szálat, ami az élethez kötötte. Az igazságot akarta így leplezni, hogy úgy döntött, hogy a karrierje fontosabb, mint a barátság. Elfogadott egy ösztöndíjat, és elutazott Rómába. A halálhírét is egy újságban olvasta, még a temetésre sem utazott haza, mert féltékeny volt, és nem akarta magára hagyni élete első nagy szerelmét.